Azt tudjuk, hogy a Fran Palermo tavaly nyáron feloszlott, mégis volt április 5-én egy alkalmi koncert a Kuplungban, telt ház előtt. De kár lenne keseregni a feloszlás miatt, van élet a zenekar után is. A koncert előtt Henri Gonzalezt, a frontembert kérdeztük londoni életéről, terveiről, az utcazenélésről és arról, hogy hogyan lett jelölt a Marseilles-i filmfesztiválon.
Valenciában születtél. Kitűnően beszélsz spanyolul és magyarul. Hogy kerültél Magyarországra?
A nagymamám magyar, amúgy a családban apukám kubai, anyukám spanyol, de valamiért ide költöztek.
Úgy volt, hogy csak egy koncertetek lesz a feloszlás után a Fran Palermóval, mégis újra hallhatott a nagyközönség.
Nem mondtuk ki, hogy csak egyszer, de úgy gondoltuk, hogy ha már itt vagyok, miért ne állhatnánk össze. Csinálunk egy bulit, itt lesznek az ismerősök, és mind a kilencen itt vagyunk. A decemberi koncerten szerintem többen voltak, mint bármikor előtte.
A spanyol dallamvilágot is beleraktad a zenétekbe, amit leginkább a balkáni hangzáshoz hasonlítanak.
Talán egy nagyon kicsit. Spanyolul soha nem énekeltünk, de próbálkoztunk franciául és héberül például.
Aránylag sokan, kilencen vagytok a zenekarban, hogyan sikerült összecsiszolódni, hogy teljes egész legyetek?
Többen már általános iskolába együtt jártunk, a banda másik felével meg gimnáziumban ismertük meg egymást. Rengeteg időt töltöttünk együtt, így mindenki tud mindenkiről mindent. Nem voltak nézeteltéréseink, legalábbis nem a zenekarral kapcsolatban, a feloszlásnak sincs semmi köze ehhez.
Nem mindennap próbálnak zenekarok a budapesti Párisi-udvarban.
Fél évet próbáltunk körülbelül ott, vagyis pontosabban egy tavaszt, nyarat és ősz elejét. Két éve is van ennek. Raktak oda ugyan biztonsági őröket, de nem küldtek el, csak tél lett és abba kellett hagyni a szabad ég alatti próbákat.
Úgy tudom te tervezted az albumborítókat. Azért kérdezem, mert ha jól tudom grafikusnak mentél ki tanulni Londonba.
Igen, mind a kettőt én terveztem és a koncertplakátokat is, többnyire. Viszont az iskolát otthagytam már, helyette jelentkeztem Londonban úgynevezett alternatív zeneakadémiákra. Kettőbe már felvettek, de ahova én nagyon szeretnék menni, annak az értesítőjére még várok.
Magyarországon országos ismeretségre tettetek szert, és már vidékre is hívtak titeket fellépni. Mégis elmentél Londonba. Miért?
Tanulás és a zenével való próbálkozás volt az oka, hogy kimentem. Franciául nem tudok, úgyhogy Párizs kiesett. London nincs messze, jól tudok angolul, és van ott egy stúdió, a Toe Rag, egy teljesen analóg stúdió, ahol a például a White Stripes legendás albuma az Elephant is készült. Ez az a hely, ahol fel szeretnék venni majd számokat, most ez a legfontosabb célom.
Szólókarrierbe kezdtél?
Nem feltétlenül. Most próbálok egy házi stúdiót összehozni, demófelvételekre, írogatok mellette, rengeteget utcazenélek, megismertem pár művészembert. Van már stíluselképzelésem is, The Strokes, Black Rebel Motorcycle Club a nagy kedvencek, ilyesmit szeretnék játszani, valószínűleg kevesebben, mint ahányan a Fran Palermóban voltunk.
Biztosan voltál kinn koncerteken.
Persze, például a Black Rebel Motorcycle Band koncertjén, ami egy nagyon vicces sztori. Elfogytak már a jegyek és kiültem a bejárat elé zenélni, kerestem negyven fontot húsz perc alatt, majd jött négy részeg angol úriember, akiknek az egyik haverjuk nem jött el és így adtak egy ingyenjegyet. Az volt a legjobb koncertem, amit láttam, de voltam kisebb klubkoncerteken is.
Mondtad, hogy írógépen írod a dalszövegeket. Ez a hipster kultúra elterjedésének következménye, vagy amúgy is az analóg dolgokat részesíted előnyben?
Egyszerűen csak hangulatosabb rajta írni.
Láttam egy képet, ahogy a Trafalgar Square-en utcazenélsz. Mentek oda hozzád emberek? Kérdezték, hogy honnan jöttél?
Aha. Volt rá példa, tetszett nekik. Magyarországgal összehasonlítva – ahol szintén játszottam a Deák Ferenc téri aluljáróban három éve, leginkább Yann Tiersen feldolgozásokat tangóharmonikán – sokkal többen próbálkoznak utcazenéléssel, de rengetegen vannak, akik egyáltalán nem érdekes zenét játszanak. Na és persze bőkezűbbek a járókelők, de nem kérdezték, hogy honnan jöttem, ki vagyok.
A Marseilles-i filmfesztivál egyik filmjére írtál zenét. Hogyan történt ez?
Ez egy magyar kisfilm volt és egy ismerős ajánlott be. Megbeszéltük, hogy írok rá egy számot, ez volt tavaly. Most került ki fesztiválokra a film, Marseilles-ből felhívtak, hogy menjek el, megvennék a repülőjegyem, fizetnék a szállást, mindent. Ez a falusi Cannes-i fesztivál volt, egy hegyen, de vörös szőnyeggel. Nagyon tetszett az egész, a filmek jók voltak, sokkal jobbak, mint amire számítottam, rengeteget tanultam filmekről és a zenéről. Ennek a fesztiválnak a lényege, hogy rendezőket és zeneszerzőket díjaznak, nincs is más hasonló fesztivál. Jó kapcsolatokat szereztem, Berlinbe és még New Yorkba is meghívtak. Nagyon jó zenészembereket ismertem meg.
Az Index.hu Szám című versenyében indultatok a Natural Cash című dallal, ami bekerült a legjobb nyolc közé, mikor már nem is voltatok aktív zenekar. Okozott meglepetést?
Valamelyik reggel felkeltem és egy barátom küldött egy linket, hogy vezet a számunk, úgy, hogy nem is dolgozunk. Meg is hívtunk pár embert a mai koncertre, akik jó kritikát írtak rólunk. Igen, meglepődtünk nagyon.
A kalapod most már a védjegyed?
Most már igen.
Interjú: Gyenes Fanni
