Első ránézésre sokszor fel sem tűnik, milyen többlettartalmat ad hozzá egy-egy betétdal egy filmhez vagy egy sorozathoz. Amikor a Tony Starkot játszó Robert Downey Jr. kimondja, hogy ő Vasember, utólag nyilvánvaló, hogy nem is szólalhatott meg más a franchise első részének végefőcímében, mint a Black Sabbath klasszikusa, az Iron Man. Az már kevésbé egyértelmű, miért pont a Stealers Wheel Stuck in the Middle With You című, feszengős lemezipari koktélparti által inspirált, kissé gunyoros dala festi alá a Kutyaszorítóban emlékezetes borotvás jelenetében a képernyőn – pontosabban a kamera látószögén kívül – történő szörnyűséget. Aztán ha elolvassuk a szöveget, máris a szemünk előtt a megoldás: a szerencsétlenül járt Marvin Nash valószínűleg ugyanúgy nem érzi magát jó helyen, mint a szám főszereplője a bohócok és pojácák között. Még akkor sem, ha amúgy a slágerlista ötödik helyéig jutottak ezzel a zenés élménybeszámolóval, ahogy ezt megtudhatjuk King Billy „A hetvenes évek szuperslágerei” fiktív rádióműsorából. Meg persze olyan is van, amikor egy betétdal túlnő az előadóján, vegyük csak az Eye of the Tiger és a Survivor zenekar esetét: ha egy mondatban hangzik el, hogy „Rocky” és „zene”, valószínűleg tízből kilenc embernek hamarabb ugrik be a szám címe, mint az, hogy ki írta és játszotta azt. Persze régen minden jobb volt, és ma már a betétdalokat sem választják ki olyan műgonddal, mint a régi szép időkben. Vagy mégis? Nézzünk pár példát a jelenből!
A sort kezdhetjük akár a mostanában sokat kárhoztatott szuperhősfilmek egyik legfrissebbjével, a Joaquim Dos Santos, Kemp Powers és Justin K. Thompson által rendezett Pókember: A pókverzumon át című animációs mozival, amely nyár elején debütált a mozikban, és amit egyaránt lelkesen fogadott a szakma és a közönség, mivel a szemkápráztató látványvilág mellett ugyanolyan szórakoztató tudott lenni a halószövő kalandjainak fonalát még csak most felvenni készülő kora tizenéves korosztálynak, meg azoknak a felnőtt nézőknek is, akiknek még a Szürke Vízköpő és Boronás Jónás neve is mond valamit.
A végefőcím alatt hallható Am I Dreaming a három szám kivételével a teljes filmzenealbumot jegyző fiatal hiphop prodiucer, Metro Boomin szerzeménye, de a dalt előadó ASAP Rocky és Roisee szintén közreműködtek a megírásában. A szöveg pedig véghezviszi azt a bravúrt, hogy egyaránt értelmezhető az előadók személyes élményeinek és tapasztalatainak tükrében, miközben a sorok éppúgy érvényesek a formabontó, Pókember számos, más és más alterverzumból származó alteregóját felvonultató történetre, vagy magára a figurára – elég, ha csak a „Mr. Keen-To-Do-the-Mostest” (magyarul kb. „Lelkesen a lehető legtöbbet tenni úr”) utalást hozzuk példaként -, „a nagy erő, nagy felelősség” alapelvére, amit ugyanúgy meghatározza az eredeti hős, Peter Parker, mint a mostani filmváltozat főszereplője, Miles Morales, vagy akár Pavitr Prabhakar, az egyik alternatív idővonal Indiából származó Pókemberének életét. Bonyolultan hangzik? Az is, de talán pont ettől több a film, mint egy újabb reboot.
Ha már szuperhősök, érdemes megemlítenünk „a másik nagy”, a DC által nyár végén bemutatott Kék Bogarat, ami az eredetileg 1939, tehát Batman feltűnése óta létező, 2006-ban alaposan újragondolt figura történetének első feldolgozása élőszereplős film formájában. Jaime Reyes már a harmadik Kék Bogár, egyben az első ízig-vérig latin-amerikai szuperhős, aki a szülővárosában, Palmera Cityben keveredik mindenféle kalandokba egy földönkívüli eredetű érző fegyver, a Szkarabeusz jóvoltából, ami a saját maga által választott gazdatestet különféle szuperképességek birtokába juttatja. Maga a film nem lett egyértelmű, minden rekordot megdöntő kasszasiker, de több kritikában méltatták, hogy bár nem törekedett túl sokat markolva a műfaj megújítására, mégis új elemeket tudott hozni a rendelkezésre álló panelek közé a mexikói főhős népes családjának karaktereivel, és ahelyett, hogy mindent túltolt volna, a zsáner fősodrához képest emberléptékűbb, szerethető mozis élményt kínált a közönségnek.
A történet helyszínének és a szereplőgárdának megfelelően az eredeti filmzenét komponáló, elektronikus, experimentális színtérről ismert producer és zeneszerző, Bobby Krlic, művésznevén The Haxan Cloak darabjai mellett főként latin zenék hallhatók betétdalként, a(z egyik) kakukktojásként meg a Cypress Hill I Ain’t Goin’ Out Like That című alapdala az 1993-ban megjelent Black Sunday című albumról. Ha ismerjük a szöveget, ami nagy vonalakban arról szól, hogy ki kell állnod magadért és szeretteidért azokkal szemben, akik kárt okoznak maguknak vagy a közösségüknek, már érthető is, mit keres abban a jelenetben, amikor Jaime Kék Bogárként a húga megmentésére siet. Az már csak hab a tortán, hogy az egyik sor így szól: „Headed down to the Mexican border” („Elindult a mexikói határ felé”), bár azt nem lehet tudni, ez vajon szándékos kikacsintás volt-e?
És ha már fentebb előkerült a kasszasiker kifejezés, idén nyáron még elbújni is nehezen lehetett volna a Barbie elől, melynek bevételei mindössze egy hónappal a július végi bemutató után már meg is haladták az egymilliárd dollárt, ezzel minden idők 16. legjövedelmezőbb filmje lett, és ebbe nem számítottak bele a babákat 1959 óta gyártó Mattel extra bevételei a névhasználati jog és a megugrott játékeladások miatt. Persze önmagában a hype sok mindenre nem elég, de Greta Gerwig filmje még a legszkeptikusabb nézőknek is kellemes meglepetés volt a temérdek metapoénnal – itt elég, ha megemlítjük a kezdőjelenet nyilvánvaló utalásait Stanley Kubrick klasszikusára, a 2001 Űrodüsszeiára -, Margot Robbie és Ryan Gosling csúcsformában játszó párosával, meg egy olyan filmzenealbummal, ahol a legaktuálisabb előadók adják egymásnak a mikrofont Billie Eilishtől a Tame Impalán át a filmben is szereplő Dua Lipáig.
Az album kezdődala, a Lizzo által énekelt Pink jó példa arra, hogy néha több szempontból is az a célravezető, ha nem gondoljuk túl a dolgokat. Az Andrew Wyatt, Eric Frederic és Mark Ronson által írt tétel az eredeti elképzelés szerint instrumentális maradt volna, de aztán mégis úgy döntöttek, érdemes rá szöveget írni. Ronson korábban már dolgozott Lizzoval, így együtt láttak neki a megfejtésnek, és összesen két napjuk volt, hogy elkészítsék a dal végleges változatát. Ronson visszaemlékezése szerint a második nap épp holtpontra jutottak, amikor az énekesnőnek új ötlete támadt: ismét elindíttatta a filmet, majd egyszerűen, rímekbe szedve ráénekelte a zenére, ami a képernyőn történt. Az összhatás annyira vicces volt, hogy azonnal tudták, ez a megoldás, ráadásul így a film is jellegzetes alaptónust és extra hangulatot kapott már az első percekben.
Akik pedig hiányolták az Aqua Barbie Girl című dalát a Barbie soundtrackjéről, ne aggódjanak, mert az idén debütált Twisted Metal első évada pótolja a hiányt ezen a téren. Ha valaki lemaradt volna róla eddig, nagyjából úgy ajánlanánk, hogy akik vevők a Dredd bíróval felütött Mad Maxbe oltott Carmageddonra, meg persze az ezzel kéz a kézben járó, humorban és iróniában gazdag, kissé karikatúraszerű világra, azok imádni fogják a sorozatot. Az ismert Playstation-játékon alapuló Twisted Metal egy sivár pusztasággá vált, disztopikus társadalomba kalauzolja a nézőket, ahol a megmaradt lakosság falakkal körülvett városokban tengeti életét, azok a törvényen kívüliek pedig, akik a falakon kívül maradtak, harcolnak mindazért, ami a világból még megmaradt, bármi legyen is az.
A főhős, az Anthony Mackie által alakított, amnéziában szenvedő, titokzatos múltú John Doe tejesemberként dolgozik, és azzal keresi a kenyerét, hogy mindenféle csomagokat szállít a városok között, majd fontos, és persze különösen veszélyes kormányzati megbízást kap, amit ha teljesít, máris élvezheti a korai nyugdíj előnyeit. A fent említett Barbie Girl pedig akkor jön a képbe, amikor ellenlábasai némi információt szeretnének kihúzni belőle és a Stephanie Beatriz által játszott társából, Quietből. Valószínűleg a derék dán és norvég tagokból álló popzenekar eredetileg nem efféle célokra szánta a szerzeményt, de ahogy a mondás tartja, a dalok egy idő után önálló életre kelnek – akár úgy, hogy egy jelenet abszurditását emelik ki egy disztopikus akcióvígjáték hangkulisszájaként. A Twisted Metal első részeinek összesített soundtrackje amúgy is olyan, mintha egy nagyon vegyes összetételű, de elég komolynak ígérkező házibulihoz készítenénk zenei válogatást, van benne minden a Faith No More-tól a Portisheaden át a Cypress Hill-ig, természetesen mind a megfelelő dramaturgiai pillanatban, ami sokat elmond az epizódok széles hangulati spektrumjáról.
Aki pedig úgy véli, sokkal több nyolcvanas éveket idéző klasszikus rockzene kellene egy ilyen válogatáskazettára, azoknak mindenképp ajánlott a Peacemaker – Békeharcos, ami 2021-es Az öngyilkos osztag című film történetének folytatása, középpontjában a Barbie-ban is feltűnő, a sorozatban szenzációs komikusi vénát megvillantó John Cena által játszott címszereplővel, aki egy lenyűgözően öntelt figura, és bármi áron kivívja a békét, nem számít, hány embert kell megölnie érte. Az első évad nyolc epizódjának betétdalait olyan előadóktól válogatta össze a sorozat kiötlője, írója, és a legtöbb rész rendezője, a Galaxis őrzőivel befutott James Gunn, amely láttán még egy mérlegképes könyvelőnek is lábszárvédővel kombinált bőrnadrág nő a lábai köré: a teljesség igénye nélkül előkerül a Faster Pussycat, a Pretty Boy Floyd, a Vain, a Hanoi Rocks, az Enuff Z’Nuff, a Mötley Crüe, meg persze a glam / sleaze vonal későbbi képviselői a Hardcore Superstartól a Hellacoptersig.
A felütést már a szereplők által a főcímben előadott, szürreálisan zseniális tánckoreográfia is kiválóan megadja, ennek zenei aláfestéséről egy hazánkban kevésbé ismert norvég glam rock zenekar, a Wig Wam gondoskodik, akiknek 2010-ben megjelent Non Stop Rock n’ Roll című albumán hallható eredetileg a Do Ya Wanna Taste It, melynek szövege pontosan illik egy szuperképességekkel nem, mentális problémákkal viszont annál inkább rendelkező szuperhős kalandjait elmesélő sorozat nyitányához, pláne, hogy az első versszakban hallgató „chick harpoon”, magyarul „csajszigony” kifejezés teljesen összhangban van az epizódokban bőven felbukkanó suttyó poénokkal. Aki kíváncsi a teljes dalválogatásra, az a Spotify-on megtalálja a James Gunn által összeállított, negyvenhárom szerzeményt tartalmazó playlistet.
Aki pedig úgy érzi, van mit pótolnia filmek és sorozatok terén, az az előttünk álló karácsonyi időszakban nekiláthat, hogy behozza a lemaradást, és akár kezdheti a fentebb említettekkel, ha már szóba kerültek. A Pókember: A pókverzumon át december 22-én, pénteken debütál online streamelhető formátumban, a Kék Bogár, a Barbie, a Twisted Metal és a Peacemaker már most is nézhető az HBO Max platformjain!
