Sepultura – A-lex
(2009 SPV)
Sepultura – A-lexValószínűleg tökéletesen hidegen hagyja a metálvilágot egy újabb Sepultura-lemez; egyrészt az előzőek fényében, hiszen az utolsó két Sepu-album (Dante XXI, Roorback) a banda leggyengébb darabjai közé tartoznak, másrészt pedig az ígért reuniont sem lépték meg, ami rájuk irányíthatta volna a reflektorfényt kicsit. Ehelyett Igor Cavalera dobos lécelt le, így most maradt egy olyan vicces szituáció, hogy a Sepultura néven dolgozó gárdából pont a szürke eminenciás, Paulo Xisto Pinto Jr. basszusgitáros az egyetlen alapító tag, míg a másik oldalon ott találjuk a csapat egykori motorjának számító két Cavalera-fivért. Az A-Lex megjelenését pedig olyan habzó szájú nyilatkozatháború vezeti fel a két fél között, amelyet már rég látott a rockvilág: a téma pedig természetesen az, hogy vajon a Kisser-féle brigádnak van-e joga ezek után használni a Sepultura nevet.
Utóbbi azért kár, mert az újkori Sepulturára most is igaz volt az a papírforma, miszerint a legnagyobb krízishelyzetben képesek a legjobb anyagokkal kirukkolni. Max Cavalera lelépésekor, abszolút vert helyzetből kiadták az Againstet, ami nálam megette reggelire a kiszámítható egyes Soulflyt, és az A-lex is bőven izgalmasabb anyag, mint a legutolsó Soulfly vagy a nagy dérrel-dúrral beharangozott, de kimondottan laposra sikerült Cavalera Conspiracy-anyag. Apró hiba a koncepcióban van: túl sokan lőtték már el a Clockwork Orange zenei átiratát, és az anyag egyetlen gyenge dala is a Burgess-könyvhöz kötődik: a Beethoven-szimfónia a sztori miatt megkerülhetetlen, ugyanakkor az A-lexen Ludwig Van címmel elkövetett komolyzene-metál egyveleg kimondottan béna.
A lemez többi tizenhét tétele azonban kimondottan erős. Andreas Kisser, aki egyébként egy meglehetősen alulértékelt gitáros, ugyan kicsit túl sok VoiVodot hallgathatott az utóbbi időben, és az A-Lex dalai elég erőteljesen magukon viselik a kultikus kanadai csapat hatását, (az Index fórum vonatkozó szaktopikjában valaki még azt is megjegyezte a lemez kapcsán, hogy Kisser nyugodtan beállhatna szegény Piggy helyére, ha a VoiVod mégiscsak turnéra indulna), de ezzel együtt is király a lemez. Egyrészt eléggé borult ahhoz, hogy ne unjuk meg a harmadik hallgatás után, ugyanakkor kellően közönségbarát is az olyan populárisabbra vett daloknak köszönhetően, mint mondjuk a nyitó Moloko Mesto/Filthy Rot vadul kalapáló kettőse.
Az egymillió forintos kérdésre pedig, mely szerint Jean Dolabella megállja a helyét az ifjabbik Cavalera-tesó posztján, egyértelmű igen a válasz, bár hozzátenném, hogyha egy interjúban megkérdeznék ezt a többieknél majd’ tízessel fiatalabb ütőst a fő hatásairól, biztos vagyok benne, hogy Igor Cavalerát odatenné az első ötbe. (Ha mégsem, akkor azt kizárólag a két fél közti szópárbaj miatt).
A kérdés csak az, hogy mire fog menni a Sepultura az A-lex-szel a mai, metalcore-uralta világban. Egyrészt hiába állat az anyag, mégsem bír akkora reveláció-értékkel, mint tizenöt éve a Chaos A.D., másrészt a Cavalera-testvérek vagy elperelik Kisseréktől a nevet, vagy belekényszerítik őket a reunionba, értelemszerűen hanyagolva a ’96 utáni Sepultura-dalokat. Egyik sem túl szívderítő opció, az viszont kisebbfajta csoda lenne, ha a Sepultura megint akkora siker lenne, mint a fénykorában. Meglátjuk. Az A-Lex dalain mindenesetre nem fog múlni.
