Hirdetés
Hirdetés

Hollywood menni rock n’ roll?! – Thirty Seconds to Mars karriertörténet, 3. rész

30_seconds_to_mars_2009.jpg

Az A Beautiful Lie áttörése után a Thirty Seconds to Mars a többek között a Depeche Mode, a U2, meg még tucatnyi más elsővonalas produkció zenei rendezőjeként ismert Mark „Flood” Ellis, illetve egy másik, saját jogán is legendás szakember, Steve Lillywhite – akinek portfólióját a Rolling Stonestól Peter Gabrielig most nem soroljuk végig – társaságában fordult rá a harmadik lemezre, Matt Wachter basszusgitáros 2007-ben történt kilépését követően immár hármasban. Eközben viszont elég komoly jogvita kezdődött a zenekar és az EMI között. A zenekar ugyanis szeretett volna új szerződést kötni, mire az EMI, akik az addigra már megszűnt Immortal Records anyacége, a Virgin tulajdonosaként – ez ám a többszörös összefonódás – kerültek képbe, 30 milliós dolláros perrel fenyegette meg őket. Innen szép győzni. 

A cég azt állította, hogy a zenekar 1999-ben legkevesebb három vagy öt album elkészítésére szerződött a leányvállalatukkal, miközben Jared Leto és zenésztársai azzal védekeztek, hogy Kalifornia állam törvényeinek értelmében, ahol az eredeti megállapodás köttetett, a szerződések hét év után automatikusan elévülnek, ők pedig akkor már kilenc éve dolgoztak együtt az eredeti kiadójukkal. Az egész ügy végül majd’ egy év után, 2009. április 28-án zárult le: a zenekar és az EMI elsimította a korábbi nézeteltéréseket, és a Thirty Seconds to Mars új feltételekkel köthetett szerződést. Leto elmondása szerint ebben nagy része volt a kiadó munkatársai részéről tapasztalt kezdeményezőkészségnek és lelkesedésnek is.

Az album készítésekor egy különleges akciót is hirdettek, hogy a közönséget is bevonják a lemez elkészítésébe. A The Summit fedőnévre keresztelt eseményre a zenekar rajongóit hívták meg, hogy háttérvokálokkal, ütőhangszerekkel, vagy bármi ehhez hasonlóval színesítsék a dalokat. Az első rendezvény annyira sikeres volt, hogy később még nyolc országban rendezték meg, és digitális platformokra is kiterjesztették. Emellett arra ösztönözték a zenekart kedvelőket, hogy készítsenek magukról közeli portréfotókat, majd ezekből kiválasztottak összesen kétezer darabot, amelyeket alternatív borítóként használtak fel, ezek a világ minden táján véletlenszerűen voltak megvásárolhatók. A frontember a közösségi kezdeményezésről később így nyilatkozott: 

A Summit egy kísérlet volt a lemezfelvétel során. Valami olyasmin gondolkodtunk, hogyan tudnánk elmélyíteni a kapcsolatot a zenekar, és a rajongóink világméretű családja között. Sokszor előfordul ilyesmi, próbáljuk kitalálni, hogyan léphetnénk ki a korlátok közül. Arra gondoltunk, mi lenne, ha meghívnánk a világot, hogy jöjjön és legyen része a következő Thirty Seconds to Mars-albumnak. Kipróbáltunk pár dolgot, hogy hogyan használható a csapat és a közösség együtt, hangszerként. Felvettünk mindenfélét ütőhangszeres témáktól suttogáson át olyan, kicsit közösségibb dolgokig, mint hogy meghívtunk ezer embert, hogy énekeljék a dal refrénjét. És mindenki, aki részt vett ezekben, része lesz a következő lemeznek. Szerintem ez az egyik legjobb dolog, amit valaha csináltunk.

A kiadóval folytatott, sokáig elhúzódó pereskedés a kellemetlenségek ellenére erős inspirációt jelentett a zenekar számára, hiszen a This Is War szövegei a személyes küzdelmek mellett elsősorban ezt a témát járják körül, így bátran tekinthető konceptalbumnak, sőt néhányan egyfajta rockoperaként határozzák meg az anyagot. Leto a lemez elkészítésekor úgy nyilatkozott, hogy a This Is War elsősorban a túlélésről szól.

Két évnyi vad és kemény kreatív harc volt ez, de megérte, minden hátráltató tényező ellenére, mert utólag úgy látom, erősebbé tett minket, és magát a lemezt is.

Bár az album kiadásának időpontja többször változott, végül 2009 decemberében tényleg napvilágot látott a This Is War, ami a várakozásoknak és az előjeleknek megfelelő siker lett: az első héten 67 000 példány talált gazdára, azóta pedig összesen négymilliót adtak el belőle. Megjelenésekor több országban került az első tíz legkelendőbb lemez közé, a Billboard 200-as listáján a 18. helyig jutott, a kapcsolódó kislemezek – Kings and Queens, This Is War, Closer To The Edge, illetve a Kanye West vendégszereplésével készült Hurricane – pedig szintén arattak a különböző díjkiosztókon. Az albumot beharangozó Into The Wild elnevezésű turné a rákövetkező év februárjában indult.

Szűz füllel – This Is War

A This Is War számomra olyan anyag, ahol nem minden feltétlenül az, aminek látszik, vagy ez esetben hallatszik. Legalábbis erre a következtetésre jutottam, amikor először meghallgattam bárminemű háttérinformáció nélkül. Sokan valószínűleg ezt a harmadik albumot tekintik vízválasztónak a Thirty Seconds to Mars történetében, pedig objektív szempontból nem változtak többet zeneileg az A Beautiful Lie-hoz képest, mint amennyire az különbözött a debüttől. Az újdonság leginkább az elektronika, a samplerek, és a billentyűs hangszerek – köztük saját bevallásuk szerint rengeteg vintage darab – a korábbiaknál jelentősen hangsúlyosabb szerepe, a new wave és az indie hatások előtérbe kerülése, és főleg az első lemezhez képest a jóval kevésbé gitárorientált, mondjuk ki, poposan közérthető megszólalás, meg persze a refrénekre irányuló extra figyelem. Ezzel együtt igencsak felületes vélemény lenne az albumot behelyezni mondjuk a kommersz, rádiós háttérzene kategóriájába.

Dalok terén továbbra sem lehet ok a panaszra, hiszen erre az albumra is számos emlékezetes tételt sikerült írniuk, különösen nagyot ütnek az olyan, kislemezen is kihozott szerzemények, mint a Kings And Queens, a címadó, és különöen a Closer To The Edge. Ugyanakkor rengeteg zenei apróságot, érdekességet tartalmaznak az olyan, egy fokkal kevésbé nyilvánvaló számok is, mint a Vox Populi, a Stranger In a Strange Land, vagy a Search and Destroy, ami simán lehetne a U2 egy kiadatlan dala, ha Bono énekelné, és ebben alighanem Steve Lillywhite producer is egyetértene. Érdekes színfolt a Shannon Leto egyedüli szerzeményeként albumot záró, furcsa gerjedésekkel induló, jórészt instrumentális L490, amely gyönyörűen hangszerelt, szellősen melankolikus témájával igazi rejtett gyöngyszem, még ha elsősorban outroként is funkcionál, egyúttal a nyitó Escape kórusát visszaidézve keretbe is foglalva a lemezt. 

Ami viszont garantáltan kicsaphatja a biztosítékot az erre érzékenyeknél, azok pont a közönség bevonásával készült részek, amelyek által a rajongók és a zenekar valószínűleg egyaránt a legteljesebb mértékig magukénak érezhették az albumot, az egyszeri zenehallgató viszont jó eséllyel gondolhatja, hogy itt bizony rezeg a léc hatásvadászat terén. Én magam nem tudom, és nem is akarom eldönteni, mi az igazság. Eleve ilyen vitákban legfeljebb különböző nézőpontok létezhetnek, teljes bizonyosság nem nagyon. Így aztán simán el tudom képzelni, mekkora közösségi élményt jelenthetett ezeknek a felvétele, pláne azok számára, akik így az album részévé válhattak. Ugyanakkor néha sajnos olyan érzésem támad az ominózus részeket hallgatva, mintha elképzelném, milyen lenne, ha egy hangverseny végén gépről szólna a vastaps, vagy a focimeccsen a „három hülye”, csak hogy a közönség garantáltan tudja, pontosan mikor mi a dolga.

Érzelmileg túlcsorduló pillanatok természetesen a This Is War dalaiban is bőven előfordulnak, de ezt nevezhetjük stílusjegynek is, ennyi giccsfaktor még nem von le a lemez értékéből. Az pedig tagadhatatlan, hogy bőven rejt visszaidézhető, koncerten akár teljes stadionok által együtt énekelhető és átélhető momentumokat a lemez, zeneileg pedig, bár ismét kicsit más, van annyira érdekes anyag, mint az első kettő. Nyilván Jared Leto is nagyon jól tudja, hogy a világon az egyik legjobb dolog saját univerzumot építeni, és legyünk őszinték, ha tehetnénk, hozzá és aktuális zenésztársaihoz hasonlóan mi is megépítenénk a sajátunkat. Ott pedig már az általunk kitalált játékszabályok határozzák meg, mi hogyan történik – kívülről minden más csak megfigyelés. (K.A.) 

A This is War utóélete sem akármilyen, ugyanis 2012-ben, a Torontoi Nemzetközi Filmfesztiválon bemutatták az azt kiegészítő Arfifact című dokumentumfilmet is, amit – akárcsak a zenekar számos videóját – Bartholomew Cubbins álnéven Jared Leto rendezett, és amely a This Is War elkészítésének hátterét mutatja be, olyan nyalánkságokkal együtt, hogyan járkáltak a stúdiómunka szüneteiben mindenféle ügyvédekkel történő megbeszélésekre, és így tovább. A film elkészítéséhez négy operatőr összesen háromezer órányi felvételt készített, ezekből vágták össze aztán a kész változat 103 percét, melyben a zenekaron kívül olyan szereplők bukkannak fel, mint Bob Ezrin, Neil Strauss, Chester Bennington, Brandon Boyd, vagy Serj Tankian. 

Filmmel vagy anélkül, a harmadik lemezzel a Thirty Seconds to Mars nem csak megőrizte pozícióját, de rengeteg új követőt is toborzott magának, így aztán nem lehet véletlen, hogy húzódalai a mai napig stabilan meg is maradtak a zenekar repertoárjában. Hogy innen hová vezetett az út, az hamarosan kiderül.  

A koncertről további információk a kapcsolódó Facebook-eseményen, és a Budapest Park weboldalán!

Advertisement
38,927KedvelőTetszik
3,060KövetőKövetés
3,510FeliratkozóFeliratkozás

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló