Mikor az ember meghallja a sivatag szót, akkor az jut eszébe, hogy ott nincs nagyon semmi, cserébe az időjárás sem túl kegyes. Ez még akkor is igaz, ha nem is a Szahara típusú homoksivatagban gondolkodik valaki, hanem például a kaliforniaiban, ahol azért legalább vannak furcsa fák, amik csak nevükben fák, vannak érdekes állatok, és valamiért az egyik legizgalmasabb kulturális és zenei központja lett az Egyesült Államoknak.
Mikor a CES-re utaztunk, akkor tervezgettük, hova is lehetne még elmenni a környéken, és akkor merült fel az az ötlet, hogy akkor irány a sivatag és nézzük már meg, mit tud az a hely, ami ennyi ikonikus zenekart kitermelt. Persze ha Kalifornia, zene és sivatag, akkor mindenkinek a Coachella ugrik be először, de mi most továbbmentünk, és megnéztük, hogyan tud egy sivatag hozzátenni a világ zenei életéhez.
Hipszterség mindenhol
Ami már eleve izgalmas volt az az, hogyan tud megdőlni az az elképzelés, hogy sivatagba csak olyanok költöznek, akiknek tulajdonképpen elment az esze. Ez állítólag sokáig így is volt, aztán történt valami, és kialakult egy olyan közösségi élet a Mojave sivatag városaiban, amit nagyjából úgy tudnék leírni, hogy Berlin valamelyik trendi negyedének ezerszer nyugisabb verziója. Merthogy van zene, vannak kifejezetten izgalmas, egyedi kis boltok, egy rakás vintage ruhabolt és üzlet, és olyan izgalmak, mint mondjuk a világ leghíresebb horgolás múzeuma vagy éppen a fodrászmúzeum, ami egyben egy működő fodrászat is, vagy a szabadtéri művészeti múzeum a semmi közepén.
Esetleg külön igényelni lehet egy motelben azt a szobát, ahol Gram Parsons túladagolta magát 26 évesen.
Minek ment oda?
Hogy egy zenész minek költözik ilyen helyre, ahol néhány ház annyira bent van a sivatagban, hogy csak az út szélén álló postaládák jelzik, hogy befelé a poros úton jó sokat haladva van még élet? Ha egy-egy interjúban erre vonatkozó kérdéseket feszegetnek, akkor a magyarázat egyszerű: olyan messze azért nincs Los Angeles, hogy kiesne valaki teljesen az életből, viszont elég messze van ahhoz, hogy nyugalom, csend, természet, és nagyon különleges atmoszféra vegye körül. Nem véletlen, hogy például Dave Catching, aki amellett, hogy játszott az Eagles of Death Metalban, szerepelt Queens of the Stone Age-lemezen, együtt zenélt Mark Lanegannel, ide költözött, és átvette a Rancho De La Luna stúdiót, ahol olyan lemezek születtek, mint egyrészt a Desert Sessions anyagai, amiről majd még később szót ejtünk, de a Foo Fighters, a Queens of the Stone Age, az Arctic Monkeys, Iggy Pop, a Fu Manchu, a Kyuss vagy Pj Harvey is ide jött felvenni a dalait. A legenda szerint az 1990-es évek elején Ted Quinn és Fred Drake lazulni járt ebbe a régióba, amikor Drake meglátott egy nem túl jó állapotban lévő bérelhető házat. Bement, minden helysiégben tapsolt néhányat, és tudta, hogy itt ő stúdiót szeretne csinálni. Azóta pedig állítólag hangmérnökök is a csodájára járnak a ház akusztikájának.
De nem ez az egyetlen stúdió itt a semmi közepén, Clive Wrighthoz ment például a Black Eyed Peas. Vannak, akik azt mondják, hogy a Rolling Stones sikere is annak köszönhető, hogy a fentebb már említett Parsonssal járta vagyis mondjuk úgy, hogy cuccozta végig a sivatagot Keith Richards, és itt sikerült neki igazán megérteni az amerikai zene esszenciáját, és ne feledkezzünk meg a U2 Joshua Tree lemezéről sem, vagyis a zenei élet felvirágozása nem most kezdődött a környéken. Olyan az egész hely, mintha a francia bortermelő vidékekről beszélgetnénk, egyszerűen olyan a környezet, hogy kimagaslóan sok zenész tud itt izgalmas dalokat írni. Érdekes, hogy már az 1950-es években megérkeztek ide az első guruk, akik vallás helyett a természetben rejlő erőről beszéltek itt, aztán a hatvanas-hetvenes években ide jártak Los Angelesből LSD és más trippekre zenészek, filmproducerek, rendezők, mert szerintük van valami varázslatos és különleges a környezetben, aztán többen is odaköltöztek közülük, majd már nem csak Kaliforniából, hanem az Egyesült Államok más részeiről, sőt Európából is elkezdtek rendszeresen odalátogatni azok, akik nyitottak a művészetre és nem zárkóznak el a természetközeliség vagy éppen a spiritualitás elől sem. Elindult a Joshua Tree zenei fesztivál is, ami elvileg arról szól, hogy a környéken élő zenészek összejönnek, de lassan annyian vannak, hogy egy kifejezetten izgalmas fesztivállá növi ki magát.
A semmi közepén, mégsem magányosan
Pont ez a legizgalmasabb az egészben, hogy ott az a gigantikus sivatag, a házak egymástól tisztes távolságban, mégis a közösségi élet hatalmas, és egymást támogató. Mikor ottjártunk, bementünk a Station nevű boltba, ami tulajdonképpen egy szuvenírbolt, helyi alkotók termékeivel. Van, aki pólót tervez, mások matricákat, szappant, ékszereket, vicces bizbaszokat vagy éppen sapkára hímeznek kaktuszt. A helyi éttermek népszerűek, és nem csak turisták járnak oda, a Pappy & Harriet’s Pioneertown Palace pedig állandóan helyi előadóknak ad fellépési lehetőséget, ha éppen nem Paul McCartney, a Queens of the Stone Age, Rufus Wainwright vagy Robert Plant ugrik be egy meglepetésbuli erejéig.
A Desert Sessions pedig 1997 augusztusában kezdődött a Joshua Tree-i Rancho De La Lunában, amikor Josh Homme összehozta a Monster Magnet, a Goatsnake, az Earthlings? és a Kyuss zenekarok zenészeit. Az első Desert Session lényege az volt, hogy Homme begombázva zenélt három napon keresztül, azóta viszont az egyik legizgalmasabb zenei kezdeményezés, amiből egyszerűbb megérteni, miért is mondjuk azt, hogy a Mojave sivatag nagyon furcsa hatással van az emberre. Például a „Creosote” című dalt a 9. és 10. epizódból Dean Ween és Alain Johannes írta a ranch előcsarnokában, a találkozást követő négy percen belül. Ilyen hatással van az emberekre a sivatag.
De nem csak a zenészekre, én sem gondoltam volna, hogy egy sivatag olyan hatással legyen rám, hogy cikket írjak belőle, ami már elég hosszan tart, és még mindig csak a zenéről szól, arról, hogy miért nem fa a Joshua fa, meg még szó sem esett. De pont ez benne a misztikus, izgalmas és megmagyarázhatatlan, és pont emiatt lehet az, hogy a Mojave sivatag főleg a zeneszeretőknek olyan élmény lesz, ami hiába, hogy leírhatatlan, mégis több ezer karaktert lehet róla írni.
