Hirdetés

Hittünk a károgó Ian Curtisnek – Deafheaven-koncertbeszámoló

Deafheaven, Hierophant @ Trafik Klub, 2012.02.11.


A Trafik Klubba belépve úgy éreztük magunkat, mintha befizettünk volna egy távol-keleti útra, itt viszont a kis sárga, pálcákkal evő emberek helyett rövid hajú, fekete szemüvegkeretes, Burzum-pólós srácokkal találtuk szembe magunkat. Ezek szerint ilyen nem csak képeken, hanem a valóságban, Magyarországon is van.

Az olasz Hierophant első hallásra valami olyasmi zenét játszott, mintha a Converge-et és a már feloszlott Majority Rule-t összekevernénk. Ebbe néha olyan black metalosan belegyorsítottak, ráadásul a merchpultnál volt egy olyan pólójuk is, amin az immortalos Horgh dobos arca látható kifestve, a fején egy fordított-fordított-fordított kereszttel. Ez valószínűleg valami jópofa poén akart lenni, ami egy alapvetően hardcore zenekarnak nem állt jól. Az már első hallásra is zsákutca, ha valaki a black metalos önpusztító gyűlöletet akarja keverni a hardcore-os pozitív dühvel, ahogy egy ismerősöm találóan megjegyezte a koncert alatt. Amit – a saját magát apocalyptic punkmetalként meghatározó zenekar – szombat este a Trafikban csinált, az így élőben egy átlagos hardcore-sludge együttes képét mutatta, de ezzel a black metalos kikacsintással összességében bénának és unalmasnak tűntek. A kevesebb több lett volna.

Sokat gondolkodtam rajta, micsoda is az a hipszter black metal, de csak hülyeségek jutottak eszembe. Olyan szemüveges, Burzum-pólós tinik zenéje, akiket érdekel ez a szélsőséges valami, de egyrészt az Arcade Fire-től jutottak el idáig, másrészt meg annyira nem mernek ebbe belemerülni, csak úgy érintőlegesen teszik magukévá ezt az érzésvilágot. Aztán beleuntam és abbahagytam, megpróbáltam csak az amerikai Deafheaven koncertjére figyelni, akiket még a mindenható Leviathan-főnök, Wrest is megdicsért. A tavalyi, Roads to Judah lemez három dala (Violet, Language Games, Unrequited) tette ki a nagyjából fél órás műsort, gyakorlatilag hibátlanul hozták a lemezminőséget. Ez ennél a stílusnál nem elengedhetetlen, de tiszteletreméltó teljesítmény. Az intróként funkcionáló hosszú, prüntyögős bevezető nem sok jót sejtetett, de hamar elkezdett működni a zene. A Deafheaven hangulata– ez az egész stílusra jellemző egyébként – néha olyan, mintha szerelmes black metalosok tárnák ki nekünk a lelküket. Ennek ellenére elejétől a végéig emelkedett és drámai volt, összességében nem az az idegesítő, nyáladzós értelmiségi poszt-metalos emelkedettség volt ez, ami miatt gyakorlatilag képtelen vagyok ezt a stílust elviselni. A leginkább Ian Curtisre és valamelyik White Lies-tagra hasonlító George Clarke énekes kifordult szemekkel kapaszkodott a mikrofonba, neki el lehetett hinni, hogy komolyan gondolja ezt az egészet. Az a tagok kinézetéből és a dalokból is lejött, hogy a Deafheaven nem a black metalból nyitott a poszt felé, hanem fordítva, legalábbis meglepődnék, ha nem így lenne.

A Deafheaven koncertjének végére már nem is érdekelt, hogy zavarban vagyunk a körülöttünk állók miatt, ami – tekintve két órával azelőtti benyomásainkat – már önmagában fantasztikus teljesítmény. A sok szemüveg ellenére bármikor elmennék újra. 

(A Deafheaven-fotó nem a helyszínen készült.)

Kommentek

37,321KedvelőTetszik
2,908KövetőKövetés
1,090FeliratkozóFeliratkozás

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló