Hirdetés

Hippis lebegés indie-s progrockkal – Ömlesztett anyag #4

Heti Ömlesztett anyagunkban lesz új énekesnővel felálló Gathering, labilis idegállapotú Devin Townsend, hippis Pink Mountaintops, Norvégiából származó progresszív Gazpacho, Szigeten is fellépő „britfos” Maximo Park, és a szintén brit, de kellemes meglepetést szolgáló Fanfarlo. Mindez egy szerzőtől:

The Gathering – The West Pole
(Psychonaut Records)

Alany: Alap női énekes metálzenekar az 1990-es évek közepén, nem annyira alap női énekes atmoszférikus pop-rock zenekar a későbbiekben. A „nem annyira alap” nem kritika, csupán annak szól, hogy a metálban viszonylag ritka (volt akkoriban) a női frontember, atmoszférikus pop-rockban viszont mindig is Dunát lehetett velük rekeszteni. A nagy kérdés e lemez előtt az volt, hogy miután Anneke van Giersbergen énekesnő 2007-ben távozott, hogyan éli túl a veszteséget a holland együttes maradéka.
Pro: Az Anneke-hang hasonmásverseny remek eredménnyel zárult, felületes hallgatásra akár azt is hihetnénk, hogy említett hölgy mégsem hagyta el a Gatheringet. Pedig de. Utódja, Silje Wergeland ugyanazt ugyanolyan jól elénekli szinte ugyanolyan hangján. A zene is hasonló, mint eddig, bár inkább a 2000-es if_then_else-t idézi, semmint az utolsó két lemezt (Souvenirs, Home), de miután ezek sem különböztek olyan nagyon egymástól, így semmilyen sokk nem érheti az amúgy is megtépázott idegrendszerű rajongókat. Kicsit több a gitár, kevesebb az elektronika, viszont jók a dalok, egyenletes a színvonal, kellemesen ismerős a hangulat. Mintha egy időre kiraknának otthonról, aztán később visszafogadnak, és bár érzed, hogy nem lehet ugyanaz, mégis boldog vagy, hogy legalább van valami.
Kontra: Az Anneke-hang hasonmásverseny remek eredménnyel zárult, de nem biztos, hogy nem lett volna érdemes bátrabbat húzni. Kellemesen ismerős a hangulat, de valld be, mielőtt megint hazamentél, izgatott a lehetőség, hogy esetleg máshogy is lehetne.
(Pontszám: 3,5/5)

Devin Townsend – KI
(HevyDevy)

Alany: Labilis idegállapotú metálos, szokták zseninek is mondani, de mi maradjunk csak a hiperaktív őrültnél. Régebbi szólóműveinek (pl. Infinity, Ocean Machine) mindent maga alá temető hangorgiája egy ideig meghökkentően újszerűnek tűnt, de egy idő után kicsit fárasztóvá vált – talán azért is, mert későbbi lemezein (pl. Synchestra, Ziltoid) már a zene sem az igazi, bár kétségkívül szórakoztató és egyéni. Strapping Young Lad-es szigorú kalapálásai (pl. City) azért a mai napig nagyon rendben vannak.
Pro: A KI más, mint amit megszoktunk Devin Townsendtől. Nem teljesen, de meglehetősen más. Az Ocean Machine legnyugisabb részeit most kiterjesztette egy egész lemezre. Nincs kiabálás, illetve csak alig-alig, nincs gitárnyűvés, nincs tombolás, vannak ellenben finom témázgatások, akusztikusgitár-pengetések, szintis hangulatkeltések, lágy dallamok. A lemez állítólag egy nagy ívű, több albumból álló koncepció első része, és a végén majd megérkezik a zúzás is. Biztos így lesz.
Kontra: Aki azt szereti, ha Devin leüvölti a fejét, és kigitározza az agyából a velőt, az nyugodtan felejtse el ezt a lemezt. De az Ocean Machine-ért élők-halók sem lesznek oda, mert hiányoznak az igazán emlékezetes dalok. Lounge-, ambient-, downtempo-kedvelők megpróbálhatják, bár ők úgysem olvassák ezeket a sorokat. Sok ez azért 67 percben.
(Pontszám: 2,5/5)

Pink Mountaintops – Outside Love
(Jagjaguwar)

Alany: Stephen McBean hivatásos kanadai hippi szólókollektívája. McBean a tavalyi kitűnő lemezéért több kritikai elismerést is besöprő Black Mountain zenekar vezetője, a Pink Mountaintopsban pedig Black Mountain-es kollégákkal és alkalomszerű vendégekkel egyéb irányú zenei elképzeléseit valósítja meg.
Pro: Ezek az elképzelések eddig nem is voltak annyira egyéb irányúak, most azonban változott a helyzet. McBean szerint az alábbiak hatottak az új albumra: montreáli esküvők, a tél, a Pink Floydtól a Final Cut, a Bermuda-háromszög, karácsonyi lemezek, egy Echo And The Bunnymen-dal, az Everly Brothers és a skinheadek hálószobái. Egy biztos, a Black Mountain Led Zeppelin-es ősrockjával szemben ez egy ízig-vérig hippi produkció. A fiúk és a lányok kiültek a mezőre, és vidáman nevetgélve nagyokat énekeltek közösen, néha még a szájharmonika is előkerült. Ha valaki elkomorult, egy szál gitáron elkesergett valami szívhez szóló dalt, miközben a többiek fátyolos szemmel nézték őt, vagy csak bámultak a tábortűzbe. Aztán ismét jókedv, majd megint bánat, és így tovább. Aztán mindebből lemez készült, persze egy kicsit kipofozva, meghangszerelve. Tényleg csak az a kérdés ilyenkor, hogy az ilyesmi dalok megélnek-e, mondjuk, egy budapesti ember belvárosi lakásában hallgatva is, vagy csak a kanadai egek alatt, fűben heverészve tűnnek jó mulatságnak. Nos, a Pink Mountaintops ebből a szempontból átment a vizsgán.
Kontra: Persze aki kiütést kap a hippiktől, véletlenül se hallgasson bele.
(Pontszám: 3,5/5)

Gazpacho – Tick Tock
(HWW Records)

Alany: Norvég progresszívrock-zenekar. Gyanítom, a névadást inkább a Marillion hasonló című dala vezérelte, mint az andalúz leves.
Pro: Az új lemez témáját Saint-Exupéry Az ember földje címmel megjelent kisregénye ihlette, amelyet maga az író fontosabbnak gondolt, mint a Kis herceget. Az önéletrajzi mű egy szerencsésen végződő szerencsétlenség után született: Saint-Exupéry gépe lezuhant a líbiai sivatagban, miközben Párizsból Saigonba próbált eljutni. Ő és navigátora négy nap és négy éjjel bolyongtak, útitársuk csak a szél volt, a homok és a csillagok (ahogy a könyv angol címe is mondja). Végül beduinok segítségével menekültek meg a haláltól. Mindezt muszáj volt leírni, mert a Gazpacho lemeze pontosan ilyen. Egy végtelennek tűnő utazás, monoton és kilátástalan, mégis színes és olykor felemelő, helyenként félelmetesen sötét, mégis szép – főleg persze utólag, amikor már tudod, hogy nem pusztultál el nyomorultul a homoktengerben. Nem a hangszeres villogás a lényeg (a norvégok ennél mindig is ízlésesebbek voltak), hanem a hangulatteremtés, ami elsőrangúan sikerült. Más szóval: a Tick Tock inkább A Pleasant Shade Of Grey (Fates Warning), semmint Scenes From A Memory (Dream Theater).
Kontra: Akik a „progresszív” és „art rock” szavak hallatán legszívesebben pisztolyt ragadnának, és úgy érzik, a zene halála a hegedűszóló vagy a fennkölt férfikórus, természetesen felejtsék el a Gazpachót. Más kontrát momentán nem tudok mondani, mert a stílusában ez egy gyöngyszem.
(Pontszám: 4,5/5) Ezt hallgasd!

Maximo Park – Quicken The Heart
(Warp)

Alany: „Britfos” – ahogy néhány kedves kommentelőnk szokta méltatni a hasonló zenekarokat. Egy pöpecnek induló angol zenekar, amely a harmadik lemezéhez érkezett, és sajnos már nem annyira pöpec – ezt meg mi mondjuk. Ja, hogy ez alapján a Maximo Park nevet jó pár másikkal is be lehetne helyettesíteni? Erről nem mi tehetünk, hanem a kifulladt trend. Ilyen a pop.
Pro: Ez a bizonyos kifulladt trend a posztpunk-izé revival, amely úgy kb. a Franz Ferdinand első albumával kezdődött 2004 táján. A szomorú történettel most nem érdemes untatni a Nyájas Olvasót, bőven elég, ha a Maximo Park harmadik lemezét végigásítozza. Pedig a newcastle-i együttes az elején tényleg ígéretesnek tűnt. Ha valakinek meg kellene mutatnom három dalt, amely ezt az egész időszakot jellemezte, az egyik biztosan az Apply Some Pressure lenne, a poptörténelem egy tökéletes három perce az első Maximo-albumról. Hogy mi szól az új lemez mellett? Van rajta egy-két kellemes darab, és annyira rövidek a dalok, hogy még megunni sincs idő őket, már véget érnek.
Kontra: Az első lemezt a friss lendület, a másodikat az érettség vitte el, ezt a harmadikat viszont nem tudom, mi viszi majd és hova, gyanítom, az emberek a boltokból nem annyira. Pedig mindent hallani rajta, ami Maximo Park-os, csak hát minden sokkal szürkébb és fáradtabb. A zenekarnak nyilván fontos volt elkészíteni, de nekünk egyáltalán nem fontos meghallgatni, higgyétek el.
(Pontszám: 2,5/5)

Fanfarlo – Reservoir
(szerzői kiadás)

Alany: brit újonc, de nem posztpunk-izé, nyugi.
Pro: az I’m a Pilot olyan erős kezdés, hogy elsőre le se esik, milyen jó az egész lemez, mert kicsit elhomályosítja az utána következő dalokat. Oké, mint minden induló zenekarnál, itt is lehet játszani „na, ez mihez is hasonlít?” játékot, de nem vészes a dolog. Az érzésekkel teli ének a Beirut együttes Zach Condonját, a Drowing Man és a Harold T. Wilkins… dalok a Clap Your Hands Say Yeah-t idézik, csak túlzó neurotikus felhangok nélkül, és lehetne folytatni a sort, de minek. Ugyanis a Fanfarlo lemeze az első perctől az utolsóig végtelenül szórakoztató, és ez itt a lényeg, mert ezt manapság egyre kevesebben tudják produkálni, úgyhogy becsüljük meg. Változatos a hangszerelés, jók a dalok, még az ízlésesség határán belül érzelemgazdag a zene. Kedves, szép, nem mesterkélten komolykodó, de nem is felszínes. Nagyon kellemes meglepetés…
Kontra: …lenne, ha most 2005-öt írnánk, és még nem tarolta volna le a világ egy részét az Arcade Fire. Mert bizony ebben az esetben akár a Fanfarlóra is várhatna ugyanez a sors. Csak hát 2009 van. Nem baj, ez még így is kiemelkedő.
(Pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!

Kommentek

Két perc a David Bowie életéről szóló filmből

A filmben Johnny Flynn játssza Bowie-t, és egy darab Bowie-dal sem hangzik el benne.
35,017KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
694FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Audiópartnerünk

Friss Lángoló

A zenehallgatás rosszat tesz a természetnek

A vinyl lemez sem környezetkímélő, de a streaming évről-évre jobban megterheli a Földet.

Két perc a David Bowie életéről szóló filmből

A filmben Johnny Flynn játssza Bowie-t, és egy darab Bowie-dal sem hangzik el benne.

Koncertlemezt ad ki az Arctic Monkeys, karitatív célból

Minden bevétel a War Child UK-nek megy.

Ingyenes Spotify online workshop a Spotify embereivel

Hogyan működik a Spotify algoritmusa? Hogyan tud egy dal bekerülni egy Spotify playlistbe? Mire jó a Spotify For Artists fiók?

David Hasselhoffnak van egy metálzenekara, pénzt gyűjtenek az első klipre

Aki hallani akarja The Hoff metáldalát, adjon pénzt. Klip is lesz hozzá.