Egyes turisták csillagászati összegeket csengetnek ki azért, hogy eljussanak Észak-Koreába, pedig a földi pokol költséghatékonyabb módon is megtapasztalható. Például a 80-as, 90-es évek metálzenéin szocializálódott egyedek számára bőven elegendő pár órát eltölteni a Balaton Soundon. (Fotó: Csudai Sándor / Rockstar Photographers)
De mégis, mi késztethet egy ilyen beállítottságú egyedet az önsanyargatás ezen formájára? Nos, lássuk be, az említett fesztivál mégis csak emelkedettebb és látványosabb változata a tapasztalatszerzésnek annál, mintha ráharapna egy sebesen mozgó köszörűkőre. Meg aztán, ha egy mikrohajszálnyival nagyobb nyitottság van benne Kadlott Karcsinál az elektronikus tánczenék felé („tiszteltetem az elektronikát, a művirág nem igazi virág”), talán tovább tágíthatja zenei horizontját. Elvégre kinek ne lett volna herótja tizenévesen attól, amikor a szobába toppanó fater a „hányás görénynyúzásra” szakkifejezéssel illette az Obituary munkásságát? Na, valahol hasonló öngól lehet Armin van Buurent vesekő-eltávolítás muzikális apostolaként emlegetni – legalábbis papíron. (Erről ugyanis a látottak/hallottak alapján nem győztük meg magunkat maradéktalanul.)
Régen volt már az, amikor a vietnami papucsok és gurulós bőröndök inváziója láttán legszívesebben légicsapást rendeltünk volna el, így ez a jelenség itt sem tűnik vészjóslónak. Az ominózus kérdés – hova kerültem és mit keresek itt? – inkább már csak a fesztivál területén fogalmazódik meg bennünk. (Apropó, szolgálati közlemény: Mastercard-kártyabirtokosok a VIP bejárón át megúszhatják a sorban állást, ráadásul a kártyafeltöltőknél sem kell negyedórán át a jelenlévők párbeszédeit hallgatniuk. Bár nem tudják, olykor mit veszítenek!)
Na, nézzük a programtáblát: a nagyszínpadon egy G-Eazy nevezetű arc tolja. Gyanúnk csakhamar beigazolódik, a snájdig rappernek – aki úgy fest, mint a Mystery Gang-es Egri Péter tetoválások nélkül – vajmi kevés köze van az NWA-hez, a srác vélhetőleg egy céllövöldés plüssmackóra sem fogna légpuskát Alsódabason, nem, hogy Crips-tagra Comptonban. Azért némileg feszesebben rappel, mint Váradi Jenő a Dupla Kávéból, a közönség pedig szemmel láthatólag veszi a lapot. Közben mintha egy Misfits-pólós arcot látnánk a tömegben, de lehet, hogy csak késő délutáni lidércfény. (Esetleg H&M-vásárló, de jelen közegben ezt kizártnak tartjuk.)
A Jager Arénában viszont kétség kívül a Belga van színpadon, még az is lehet, hogy megmentik az esténket – gondoljuk naivan, de aztán pár dal után rá kell jönnünk, hogy ez otthon, lemezen/Tube-on jóval szórakoztatóbb. Már csak azon egyszerű okból kifolyólag is, hogy érteni a szövegeket. Következzék tehát félórányi funkciótlan lazulás a vízparton, aminek meg is lenne a kellően magas relaxációs és romantikafaktora, ha a háttérből nem DJ Sperhakni szettje üvöltene, hanem a Davidian a Machine Headtől. Ezek után Armin van Buuren performanszába már tényleg csak azért tekintünk bele, hogy kitörjünk a leegyszerűsítő zenei sztereotípiák csapdájából. Trance – asszem, ez a helyes műfaji megnevezés, mehetünk, mára elég volt. Az akklimatizálódás nem sikerült maradéktalanul, sőt, a digitális zenei világ elleni tiltakozás jegyében kijelentjük: az igazi Balaton Sound az volt, amit Tutajos hallgatott Matula bácsival a nádasban. Sebaj, nem adjuk fel, visszajövünk.
