Hazai ízek – London Calling #7

Barabás Lőrinc Eklektric, Cadaveres, Watch My Dying, Quimby, 2010. május, London

Öt nap, három helyszín, négy magyar zenekar. London, 2010. május. Az itt élő magyarok száma elérte azt a kritikus tömeget, hogy megéri populáris és kisebb underground zenekarokat is elhozni ide.

Május 21.

A sort, péntek este, életem első Barabás Lőrinc Eklektric-koncertje nyitja, az alapvetően stand up comedyre specializálódott Comedy Caféban. Ennek megfelelően a teremben a fal mellett kis boxokban asztalok, ahol a félhomályban, az este folyamán, a pult alól még házi pálinka is kerül elő. A helyi viszonyok szerint megdöbbentően későre meghirdetett kezdésre, tizenegyre érünk ide, de a zenekartagok a közönséggel elvegyülve még nyugodtan a bárpultnál beszélgetnek. Meglepően kevesen vagyunk, ötvenen-hatvanan. Elképzelhető, hogy nem volt eléggé meghirdetve a buli, hiszen ez az együttes második londoni fellépése, és a koncert utáni beszélgetésekből kiderül, hogy az elsőn, tavaly novemberben, ugyanitt, minimum kétszer ennyien voltak. A személyzetet leszámítva amúgy mindenki magyar.

Kb. fél óra elteltével kezdik el. A húszcentis színpadon heten vannak, a korábbi állandó tag, egy ideje azonban csak vendégként közreműködő, Mc Sena ugyanis nincs jelen. A színpad elé csak két-három ember merészkedik. Fábián Juli énekesnő többször próbálja az embereket közelebb hívni, de hiába, annak ellenére, hogy a zene nagyon alkalmas lenne rá, igazi bulihoz túl kevesen vagyunk. A lassabb jazzesebb, vagy épp triphop-os számok közben, Kemon közreműködésével reggae-be,vagy hiphopba hajló gyorsabb dalok vegyülnek. A koncert közepe fele pedig egy hosszabb instrumentális részt hallhatunk, DJ QC scratch, Premetz Mátyás zongora ill. a zenekarvezető trombitaszólójával. A Coolhouse alatt a vég közeledtét érezve és a refrén felszólítására már legalább tízen táncolunk. A koncertet követően, a dohányosok nagy aránya miatt először az utcán, majd a szigorú biztonságiak miatt, akik gyorsan bezárják a helyet, egy házibuliban folytatódik az este.

Május 23.

A két nappal később, a Camden Metal Festen, délután három és éjfél között kilenc (angol, cseh és magyar) zenekar lép fel. Az eseménynek otthont adó Purple Turtle egy kis színpaddal, nagy pulttal, és tarajos punk csapossal rendelkező lepukkant rockkocsma.  A falon Johnny Cash és Mick Jagger plakátok, az elsötétített ablakoknak köszönhetően pedig, annak ellenére, hogy kint még fényes nappal van, bent félhomály uralkodik. A pontos kezdési időpontok hiánya miatt az első magyar zenekart, a „lakótelep metált” játszó M.W.S.-t lekésem. A zenekarok tagságát is magában foglalva, kb. száz érdeklődő lehet, így ha nincs is tömegnyomor, de a Watch My Dying kezdetére szellősen megtelik a terem. A Fényérzékeny alatt már ketten-hárman headbengelnek is az első sorban. A líraibb részek alatt Veres Gábor károg, a zúzások alatt pedig derékig érő haját rendíthetetlenül lengeti körbe-körbe. Mikor épp kezdene beindulni az egész, vége is a koncertnek. Hiába, kilenc zenekar, kilenc óra alatt azt jelenti, hogy fél óra zene, fél óra átszerelés.

A Cadaveres HC-je alkalmasabb a közönség megmozgatására, és miután az elmaradhatatlan fejkendőjében gitározó Körmöczi Péter mellett a zenekar többi tagja is egy emberként ugrál a színpadon, ez hamar átragad a közönségre is. Az Ektomorfból tavaly átigazolt Szakács Józsefnek a Vicious Game alatt viszont beszakad a lábdobja, így egy ötperces kényszerszünet következik. Ez pedig azt jelenti, hogy kétszer kéne beindítaniuk a közönséget, ami másodszorra már sajnos kevésbé sikerül. Azonban ezzel együtt nekik volt valószínűleg a legnagyobb sikerük az este folyamán. Nem csak a magyaroknak, hanem például annak a dél-afrikai srácnak is tetszett, aki korábban összeszólalkozott a kidobóval, amiért az felállította a földről, mondván ott nem lehet ülni. Hátravan ugyan még három koncert, de a hely gyakorlatilag kiürült, és a következő helyi banda tíz ember előtt kezd játszani. Én is lelépek.

Május 25.

A Quimby ugyan először jár Londonban, de mindjárt két koncertet is ad. Kedd este, kb. négyszáz ember szellősen tölti meg az Underworld nevű helyet. Szilárd, Kiss Tibi, és Varga Lívius elől megvilágítva, míg a többiek a háttérben. Faszit gyakorlatilag alig látni a sötétben megbújó dobszerkójával, Dódi pedig már fel sem fért a színpadra és a korlát mögül, valami karzatszerűségről fújja trombitáját. Meglepő a közönség kezdeti passzivitása, az Ajjaj alatt úgy érzem, ha lennének székek, a többség inkább le is ülne. A zenekar viszont szemmel láthatóan nagyon jól érzi magát az új közegben. Líviusz és Kiss Tibi többször is angolul konferálnak, ami tekintve, hogy a jelenlévők egy-két kivételtől eltekintve magyarok, persze inkább poén, mint szükségszerű. A Chaos Amigos előtt Kiss Tibi egy átszabott Leonard Cohen-idézettel „First we take Manhatten, than we take London” utal arra, hogy milyen sok a hazai koncert errefelé. A Hol volt, hol nem volt alatt már ébredezik a közönség is, hogy Líviusz magánszáma, a Halleluja alatt a terem nagy része már teljes meggyőződéssel és hitelesen énekelje, hogy nem részegek ők bizony, csak igen-igen kábák. A Finalé őrjöngésével és meghajlással búcsúzik a zenekar, ha minden igaz nem örökre, hiszen elmondásuk szerint a szervezés nehézségei ellenére szeretnének máskor is visszajönni.