Megjelent az új Linkin Park album. Ez a mondat már önmagában elég erővel bír, hogy megrengesse a modern popkultúra utóbbi időben meglehetősen egysíkú és lusta rétegeit, és persze hogy megdobogtassa az ezredforduló azóta felnőtté vált nemzedékének szívét.
Mike Shinoda pár hete őszintén bevallotta a Zane Lowe interjú során, hogy a hét éves kényszerszünet alatt többször is megfordult a fejében, hogy senki nem kíváncsi többé a Linkin Parkra. A From Zero lemezt övező elképesztő érdeklődés és túlnyomó lelkesedés bizonyítja, felesleges volt aggódnia. A pillanatok alatt sold-out aréna koncertek és a jól futó promóciós dalok mellett szinte félő volt, hogy maga az album háttérbe szorul – legyen akár kitűnő, akár pocsék, a hype már így is önmagát gerjeszti majd.
A lemez meghallgatása után szerencsére könnyen kijelenthetjük: a From Zero objektíven egyáltalán nem lett rossz, sőt, kifejezetten élvezhető anyag. A Linkin Park belső kontextusában pedig, bár sok újat nem mutat, okosan és magabiztosan építkezik az együttes szinte összes erősségére és korrektül kielégíti a szűk egy évtizedes űrt és hiány érzetet amit a banda hagyott maga után.
Mike Shinoda többször is megkapta a kérdést, hogy az alapvető átszervezés közepette miért nem hívott inkább életre új névvel új zenekart – a zenész válasza az volt, hogy az új zenei anyag olyannyira hű az eredeti Linkin Park hangzáshoz hogy teljesen egyértelmű volt hogy LP-albumként kell napvilágot látnia. Persze praktikus válasz lehetett volna az is, hogy egyszerűbb volt a Linkin Park névvel nagyszabású promóciót és világkörüli turnét szervezni, Shinoda azonban saját válaszával sem állított valótlant. Kritikus hozzáállásal is nagyon nehéz elvitatni a From Zero Linkin Park-ságát. Az egyedüli azonnali észrevétel talán pont az, hogy a cím (és Shinoda) által sugallt nulláról indulás helyett a From Zero leginkább középről indít, összegyúrva jól működő elemeket a teljes LP-életműből. Ha volt is újító vagy kísérletező szándék, az együttes tagjai minden bizonnyal hamar belátták hogy sok éves távollét után és egy új frontember debütálása mellett az a legbiztosabb stratégia, ha pontosan azt nyújtják amit a közönség vár tőlük.
Emily Armstrong természetesen központi szereplője az új Linkin Park-élménynek. Hogy mennyire működőképes a visszatérés, nagyrészt azon múlt hogyan tudják pótolni Chester Benningtont, és nem csupán vokálok szempontjából hanem jelenlét, kisugárzás és a frontemberek közötti kémia szintjén is. Armstrong nem egyszerű munkára jelentkezett, az utóbbi évtizedek egyik legikonikusabb, legtehetségesebb és a közönség által leginkább szeretett énekesének helyét kellett átvennie. A Chester-párhuzam kicselezésére jó megoldás volt a női hang beiktatása, ám az összehasonlítás így is elkerülhetetlen marad. Armstrong valószínűleg tisztában van azzal, hogy nem nyerheti meg a teljes közönséget, viszont így is mindent belead hogy a legjobb formáját hozza. Szubjektív téma, hogy kinek mennyire tetszik az énekesnő hangszíne, viszont egyértelműen felkészült, elkötelezett és technikailag bitang tehetséges a hölgy. Vokál szempontból több fronton kellett megfelelnie és lényegében mindent teljesít: ügyesen lavírozik tiszta és scream vokálok között, jól kezeli az ordító szekciókat, több színt is mutat a hagyományos ének részeken és ami talán a legfontosabb, hibátlan kémiát képez Shinodával.
Nemcsak Armstrong és Shinoda, hanem az egész zenekar jól szól együtt. Ez fontos előrelépés a sok tekintetben félresikerült One More Light lemezhez képest. A 2017-es album számos hibája közül az egyik legnagyobb probléma pont az volt, hogy a lelketlen túlcsiszoltság mögött szinte semmilyen hangszert nem lehetett igazán hallani és soha nem nyújtottak a dalok organikus, élő rockzene-élményt. Persze a modern stúdió megoldások mindig is a Linkin Park-képlet részét képezték, és az új lemezen is sok szintetikus csinosítást alkalmaznak, mégis újra élet van a dalokban. Nem kell semmilyen virtuóz pillanatra számítani, de újra hallatszódnak a dobok és a gitárok, sőt, az ordítások előtti lélegzetvételek is.
Ahogy fentebb már írtuk, a From Zero zenei összetartó ereje az általános Linkin Park hangzás, sok esetben abszolút érezhetően előre megtervezett módon. Szinte minden dal egy korábbi LP-korszak szándékos újrajátszása. A legjobb példa erre a második kislemezdal Heavy Is The Crown, amiben olyannyira eminens módon próbálták rekreálni a klasszikus kezdeti nu-metál hangzást, hogy végül teljes egészében lemásolták a Faint tervrajzát. A végeredmény jóleső és szerethető, de mégis olyan élmény, mintha ötös alá osztályzatot kapna az együttes egy olyan dolgozatra amit negyed évszázaddal ezelőtt egyszer már megírt csillagos ötös eredménnyel. Ugyanez érvényes később a Two Faced című dalra is. Shinoda ritmikája és a gitár riffek mintha fél tucat Meteora és Hybrid Theory felvételből lennének összeollózva, ráadásul Armstrong ebben a dalban egy kevésbé ütős refrénnel kénytelen dolgozni.
A Cut The Bridge-ben jókedűen püfölik a dobokat és kántálják a reféneketet, felidézve ezzel a Bleed It Out kocsma hangulatát, de szerencsére a dal rendelkezik elég önálló egyéniséggel, hogy ettől eltekintve is jól működjön. Az együttes diszkográfiájában méltatlanul háttérbe szoruló The Hunting Party lemez a Casualty és IGYEIH dalokban köszön vissza. Az üdítően fésületlen hardcore szösszenet Casualty valószínűleg közönségkedvencként végzi majd, és bár nem fog heavy metal vagy punk elitistákat Linkin Park-rajongóvá konvertálni, jó referencia pont lesz az együttes tökösebb oldalának bemutatására. Persze a Qwerty-től a Given Up-on át a Keys To The Kingdom-ig, a banda eddig is szolgáltatott keményebb dalokat – a Casualty és a dallamosabb de így is artikulálatlan üvöltésbe torkolló IGYEIH jól illenek ebbe a sorba.
Ahogy a The Emptiness Machine is úgy nyer értelmet és létjogosultságot, ha Armstrong debütáló bevonulásaként csendül fel, a csinos de kiszámítható Over Each Other is sokkal jobban működik a teljes album kontextusában mint különálló kislemezként: két keményebb dal közé ékelve sokkal feltűnőbb és jól gazdagítja a lemez dinamikáját. A záró dalok közé pozicionált Stained talán az a pont ahol legközelebb sodródunk a mainstream hangzáshoz, bár itt is múltidéző formában. Ez a dal könnyen lehetne egy random rapper random közreműködő énekesnővel közösen felvett nyári slágere a 2010-es évek elejéről.
A további középtempós felvételek ellenben a legjobb pillanatokat hozzák. Az atmoszférikusan lüktető Overflow és az albumot záró, remek Good Things Go igazán jól sikerült dalok. Mind Shinoda, mind Armstrong remek vokálokat hoznak és ügyesen harmonizálnak egymás között, a dalstruktúrák és dallamok itt kimondottan érdekesek és mozgásban tartják dalokat. A Good Things Go szinte ünnepélyes zárás, kiváló produceri munka, egyensúlyban szól a hangszerelés, hibátlanul folynak a versék a refrénekbe, pont jól működik Shinoda középrésze, remek az összhang a két énekes vokáljai között.
Sokféleképpen el lehetett volna rontani ezt a lemezt, de sikerült az összes csapdát kikerülni. Nincsenek felesleges-kötelező vendégek minden dalban, nincsenek a jelenre jellemző vokáltorzítások. A játékidő rövid, talán egy-két dal elfért volna még az albumon. Talán legközelebb több bátor újítás belefér majd, és kevesebbet támaszkodnak olyan már használt zenei megoldásokra amiket korábban már egyszer öntudatosan maguk mögött próbáltak hagyni. Azonban a From Zero egy jól sikerült lemez ami hatékonyan teszi vissza a Linkin Parkot a zenei térképre. Ha nem is nulláról indulás, mindenképp egy izgalmas új korszak kezdete lehet.
