A japán, német és ausztrál tagokból 2018-ban, Berlinben verbuválódott Mitsune alapvetően úgynevezett shamisen-trió – miközben a Szigetre éppenséggel a három shamisen-játékosból egyikük nem jött el –, azaz hagyományos háromhúros japán lanton kísérik autentikus és szerzett dalaikat. Persze Japánban sem feltétlenül népi hangszeren kezdik a képzést a muzsikusok, de akár: míg Shiomi Kawaguchi igen, és később tanult meg nyugati hangszereken, zongorán és furulyán játszani, addig Youka Snell képzett hegedűművészként váltott a lantra. „Kulturális gyökereim mindig is a japán hangzások és hangszerek felé vonzottak (félig japán vagyok). Nem tudom pontosan megmondani, hogyan és hol választottam a shamisent a többi japán hangszerhez képest – sokan azt mondják, hogy a hangszer talál rád, nem pedig fordítva. Hiszem, hogy a shamisennek különleges varázsa van. Nem tudom logikusan elmagyarázni, mert szívből fakad.” (Tina pedig, a koncerten nem résztvevő alaptag egyébként nem japán származású, ő például gitárral kezdte, és imád belemélyedni különböző nyelvekbe és kultúrákba.)
A Mitsune aztán kiegészült még Daigo Nakai nagybőgőssel és Petros Tzekos ütőhangszeressel – aki egyébként arcberendezésre emlékeztet a kultikus német kraut-rock banda, a Can alapítójára, Holger Czukayra, így először arra gyanakodtam, emiatt is érzem úgy a koncert közepe táján, hogy akad a zenéjükben némi avantgard-rock felütés is, de nem. Ugyan alapvetően a folk dominál, a hagyományos japán népzenei feldolgozások képében, de közel annyi saját szerzemény is: „… melyeket olyan zenei hatások keveréke ihletett, mint a Min’yo, a pszichedelikus motívumok, a jazz és a filmzene. A hagyományos játéktechnikákat kombináljuk a gitár effektpedálokkal és olyan ritmusokkal, amelyek egyetemesen átérezhetők, mint a szívdobbanás a testben.” Unikális az architektúra, mert mindvégig ugyanabban a letisztult, egyszerű hangszerelésben maradnak, de ezek a hatások ennek ellenére átélhetők: egész testtel levehetően vibrálnak a galoppírozó ritmusok, amiket egyébként nem is az ütőhangszeres állít elő, ő inkább effektez és szólisztikusan játszik, az ütemeket éppúgy a shamisen játék adja, mint a dallamokat. Igaz, dallamügyben azért bonyolultabb a helyzet, mert az ének és a vokálok (sőt, még a bőgő, főleg a vonós dalokban) szintén egyszerre visz melódiákat és ritmikus rásegítéseket. A japán tradicionális éneklés gyakran nem is annyira ének, mintsem drámai elbeszélő és hangsúlykitevő szerepet tölt be, de a Mitsune van annyira nyugati jellegű is persze, hogy amikor a két pengetős egymásra rímeltetése közben elkezd széttartani, és egyikük pszichedelikus zengetéssel öleli át a teljes muzsikát, akkor venni észre igazán az addig kevéssé feltűnő feszültséget, hogy valójában a vágtázó kitörni vágyás addigi lefékezését kezdik szabadjára engedni. Szinonimája is ez egész törekvésüknek, mivel a régi történetek szellemét szándékozzák továbbörökíteni a jövő számára.
A Mitsune új-folklórja színpadi megjelenésükben is kidomborodik: „Kimonókat viselünk, de vegyítve a modern divattal és az avantgárd esztétikával. Csak így tudjuk reprezentálni a folklórt, ha összekapcsoljuk a korszellemmel és a saját érzelmeinkkel, történeteinkkel.” A Mitsune egészen sajátos és élvezetes példája annak az egyébként nem is annyira egyszerű tételnek, hogy a kevés néha több (szinte mindig több): miközben a produkciók jó része a különböző kulturális/zenei hatások sokféleségét az elemek látványos kidomborításával és egymásra torlasztásával igyekszik megmutatni, itt az ékes példa, hogy lehet ezt szinte feltűnésmentesen csinálni, mégis elömlik az emberben a felismerések öröme, az azonosságmorzsák felfedezésének finom szövetű boldogsága, a csömör nélküli lelki gazdagodás. Ők is jöjjenek még…
