Hirdetés
Hirdetés

Harminchárom éve jelent meg a Spleen and Ideal – A Dead Can Dance korai alapvetéséről mai füllel

spleen_and_ideal.jpg

Különös élmény a nemrég megjelent Dionysus után végighallgatni a Spleen and Ideal dalait. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy már érett korszakában megismert színésznő fiatalkori fényképe kerül elénk, mi pedig elcsodálkozunk, hogy hamvas, üde huszonéves lányként mennyire hasonlított mostani önmagára. Ma épp harminchárom éve jelent meg a Dead Can Dance második lemeze.

A Spleen and Ideal bő másfél évvel követte a zenekarról elnevezett, 1984 februárjában megjelent debütalbumot. Ugyan már akkoriban kísérleteztek szokatlan hangszerelésekkel – néhány ütőhangszeres szólamot például nagyméretű, egymással összekötött festékesdobozokkal állítottak elő – az albumon hallható dark / gótikus rock, posztpunk hatású zene mai füllel hallgatva meglepően direktnek tűnhet a később megjelent anyagokhoz képest. Ha valakinek a The Cure, a Cocteau Twins vagy akár a később színre lépő Fields of The Nephilim neve sejlik fel olyan dalok hallatán, mint a Fatal Impact, a Fortune, vagy az East of Eden, nem tudunk csodálkozni.

Az akkoriban még négytagú, eredetileg az ausztráliai Melbourne-ben alapított Dead Can Dance 1982 májusában helyezte át székhelyét Londonba, ahol szerződést kötöttek a lemezeiket aztán több mint 30 évig gondozó 4AD kiadóval, akik akkoriban olyan zenekarokkal dolgoztak, mint a Bauhaus, a Pixies, a Modern English, a Throwing Muses, vagy a már említett Cocteau Twins. Bár az ilyesmi mindig utólagos belemagyarázásnak tűnik, nem nehéz felfedezni bizonyos közös nevezőket az akkori post punk / new wave színtér zenekaraiban. Pláne, ha hozzávesszük még a kiadó körül csoportosuló This Mortal Coil kollektíva albumait, kiváltképp az It’ll End in Tears című első lemezt, melyen a Lisa Gerrard által írt és előadott Dreams Made Flesh sokkal inkább emlékeztet a mai Dead Can Dance világára, mint kis túlzással bármi az első albumról – talán nem véletlen, hogy mai napig játsszák is szinte minden koncerten.

Az átmenet kezdetét jelentő, 1984 augusztusában kiadott Garden of Arcane Delights EP-n már felismerhetők azok a stílusjegyek, amiket aztán az 1985 november 25-én megjelentett Spleen and Ideal dalaiban bontottak ki teljes egészében. A lemez anyaga határozott lépést jelentett a neoklasszikus dark wave, illetve az ethereal wave irányába. Erre az időszakra alakult ki a zenekar ma is ismert duó felállása is, hiszen Paul Erikson basszusgitáros és Simon Monroe dobos, majd az ő helyükre érkező közreműködő zenészek távozásával az akkoriban a magánéletben is egy párt alkotó Lisa Gerrard és Brendan Perry lettek a Dead Can Dance kreatív magja, és ez az azóta eltelt harminchárom évben sem változott.

A Charles Baudelaire-féle Romlás világainak egyik fejezetcímét kölcsönvevő Spleen and Ideal dalaiban jelentősen felerősödött a zene szakrális, misztikus jellege. A gótikus hatások és a klasszikus rockzenei hangszerek háttérbe szorultak, előtérbe engedve a billentyűs szólamokat, különböző vonós és fúvós hangszereket, hangszíneket, és persze a Lisa Gerrard által megszólaltatott kínai cimbalom, a yangqin. A dalok körülbelül felében a szó klasszikus értelmében vett ritmusszekció nem hallható, ahol mégis, ott legfeljebb egy minimalista dobgépes alap ad némi tempóérzetet, a zene a korábbiaknál jóval kevésbé konkrét motívumokból építkezik, minden szempontból a hangulati élt hangsúlyozva. Ahogy ez mára megszokottá vált, konkrét szöveget jórészt csak a Brendan Perry által előadott dalok tartalmaznak, az olyan, Lisa Gerrard által dominált szerzemények, mint a Circumradiant Dawn, vagy az album legszebb pillanatai között található Mesmerism az azóta már védjeggyé vált szavak nélküli énekkel keltenek kifejezetten áhítatos, szertartásos hangulatot.

A harmincnyolc perces játékidőből nehéz kiemelni dalokat, hiszen az album a kiadása óta eltelt évtizedekben már vitathatatlan klasszikussá nemesedett. Másrészt egy ilyen összefüggő hangulati utazásból nehéz kiválasztani egyes tételeket, hiszen mind a kilenc dalnak megvannak a maga szép pillanatai, gondolhatunk a már említettek mellett a nyitó De Profundis (Out of the Depths of Sorrow) kórusokkal, üstdobokkal aláfestett nyitányára, az azt követő instrumentális Ascension magasztos fúvósszólamaira, Gerrard és Perry duettjére a lemez leginkább populáris tételeként is jellemezhető Adventben, és a hasonlóan maradandó hangulatú Avatarra.

Mivel a Dead Can Dance zenéje az ezt követő években jórészt az itt lefektetett alapokra épült, nem lehet elhanyagolni az album jelentőségét, hiszen a zenekar ezen a formulán már nem változtatott nagyot, inkább új elemekkel, hangszerekkel gazdagította azt. A későbbi albumoknál jóval kevésbé világzenés a Spleen and Ideal hangulata, ez itt még bőven a nyolcvanas évek dark wave hangulata, de már minden itt van, amiért később meg lehetett szeretni ezt az egyéni, senkivel nem összekeverhető világot. És bár ennek az albumnak a dalai már évtizedek óta nem bukkantak fel a Dead Can Dance koncertjein, ki tudja, talán júniusban, a teljes életművet ünneplő turné budapesti állomásán akár hallhatunk is róla néhány szerzeményt – jobb alkalom nem hiszem, hogy lenne rá.

Ne feledjétek, még tart a Dead Can Dance-koncerthez kapcsolódó nyereményjátékunk, melynek keretében egy páros belépőt nyerhettek a turné budapesti állomására. A mostani visszatekintő lemezismertetőben az első forduló egyik kérdését meg is válaszoltuk, érdemes tehát játszani. A második három kérdés jövő héten érkezik.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,927KedvelőTetszik
3,060KövetőKövetés
3,510FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók