Harmadjára is zseniális – Ty Segall-lemezkritika

Ty Segall – Twins
(Drag City)

Vajon mennyire lehet még érdekes egy album attól az előadótól, aki ebben az évben sorrendben a harmadik nagylemezét adja ki? Ez az első kérdés ami felötlik bennünk Ty Segall-lal kapcsolatban. A még csak 24 éves San Francisco-i multiinstrumentalista garázsrocker egy White Fence-szel közös album, és a Ty Segall Band névvel kiadott nagylemez után most teljesen együtt vette fel a Twinst, ami 2008 óta a negyedik szólóanyaga. A hiperaktív Segall albumai ennek ellenére folyamatosan hozzák a magas színvonalat, az energiától szétfeszült dalokat és a mindenható dögösséget. A Twins pedig folytatja ezt a hagyományt.

Az, hogy Segall képes lemezről lemezre ugyanazt a színvonalat hozni nem csak zseniális dalszerzői kvalitásának és zenei képzettségének köszönhető, hanem tapasztalatának, ami a húszas éveinek elejére olyan diszkográfiát eredményezett, mint másoknak egy egész életpálya alatt nem. A gitáros titka, hogy képes bármilyen olyan gitárzenei műfajhoz alkalmazkodni, amit általában városszéli sutyerákok játszanak piszkos garázsokban.

Segall végigmegy az ötvenes évektől kezdve négy évtizednyi rock and roll történelmen, majd kissé átértelmezi, a következő hétre pedig már kész is egy új nagylemez. Nem lennénk meglepve, ha a Twins dalainak rögzítésére három napnál többet szánt volna, de a hangzás most is a topon van, köszönhetően a keverésnél mindig aprólékosan és precízen dolgozó Segallnak. Az idén megjelent nagylemezeihez (Hair, Slaughterhouse) képest a Twins egy sokkal életvidámabb, felszabadultabb rocklemez lett, ahol minden dalban találkozik az ember egy ismert témával vagy hangzással, néha elfeledve, hogy ez a zene nem ötven évvel ezelőtt, hanem csak pár hete készült.

Sokszor egyenesen megtévesztő, hogy Segallnak olyan hangja van egyes dalokban, mint John Lennonnak mielőtt koszos hippi lett belőle. Ezzel az érzéssel nyit a Thank God for Sinners, ami olyan mintha a Beatles és a Led Zeppelin tagjai közös garázsbandát alapítottak volna tinédzserként. Az ezt követő You’re the Doctor lehengerlő pszichedelikus szörfözős punkja alatt már teljesen lesokkol minket az energia ami Segall gitárnyúzásából árad, és alig kapunk észbe, már az Inside Your Heart elszállós stoner szólózására kapjunk fel a fejünket.

A lemez első három száma olyan döggel rohan szembe velünk, hogy menekülés helyett elkerekedett szemmel, tátott szájjal bámulunk csak arra várva, hogy az egész elgázoljon minket. A The Hill nyitányára egy kicsi szusszanásnyi időt kapunk csak, hogy felismerjük Brigid Dawson hangját a Thee Oh Seesből, majd az egész átmenjen egy pszichedelikus feszültséglevezetésbe. Aztán az album közepe felé kicsit lassul a tempó, de Segall még mindig zseniális, dalról-dalra akkora élvezettel gyűri a gitárját, hogy öröm hallgatni. A They Told Me Too-ban Segall aztán rátesz egy lapáttal a hangzásra és tőle szokatlan sludege-os hangzásba megy át csak azért, hogy mocsári dzsuvát levakarva a Love Fuzzban valljon szerelmet a kedvenc torzítójának, majd a végén ágyba vigye egy zseniális szólóval.

Ennek az együttlétnek a másnapja a Handglams, ahol Segall már olyan magas hangon énekel, hogy muszáj megint átváltania valami keményebbre,felriasztva a mellette fekvő a Love Fuzz okozta hatást. A Twins utolsó két dalára aztán Segall hagyja végre levegőt kapni a hallgatót a Gold On The Shore akusztikus balladájára, ahol a korábban említett John Lennon már elhagyta a gombahaját pár szál virágért és egy képeslapnyi LSD-ért. Végül egy tökéletes záródallal búcsúzik amelyben közli velünk, hogy nincs holnap többé. A There Is No Tomorrow egy ironikus vállrántás Segalltól, mintha nem is lett volna itt semmi látnivaló, csöppenjünk szépen vissza a mindennapi nihilbe, a viszont látásra, a viszont hallásra.

A Twins Segall 2012-es munkamániás ámokfutásának a csúcspontja, amivel megmutatta, hogy simán lehet három albumot kiadni egy évben színvonalasan, izgalmasan és döglesztően rock and roll módon. Az pedig mindegy már, hogy párosban, zenekarral vagy egyedül készíti el ezeket a stúdióban, ilyen attitűddel és zenei zseniálitással egyszerűen képtelenség hibázni.