Ugorjunk egyet rögvest az időben: Laurent Hopman író és Renaud Roche rajzoló alapos és részletező képregénye vélhető szándékolás nélkül is épp elég magyarázatot szolgáltat azokhoz a későbbi folyamatokhoz, miért is nyúlt hozzá George Lucas párszor alapművéhez, azaz a teljes trilógiához, újította fel azokat több lépcsőben, rakott hozzájuk ilyen-olyan apróságokat. Igazából ennek a 190 oldalas képregénynek a kétharmada azt részletezi, milyen áldozatokat hozott meg Lucas nagy álmáért, miként építette fel, majd finomította, farigcsálta akár napi szinten, hogy ne zuhanjon az egész a semmibe, legalább nagyjából tartani tudja a határidőket és ne lépje túl sokszorosan a büdzsét. Vagyis rengeteg ötletet dobott ki menet közben, hagyott el beállításokat, jelenetekből díszletelemeket és karaktereket. Ma már szinte elképesztő, milyen nehéz volt ez az egészet tető alá hozni, mennyire nem bíztak benne a Fox stúdió fejesei, hogyan próbálták húzni-halasztani a szerződés aláírását, sőt, konkrét megfogalmazását, hátha ki lehet még menekülni belőle az utolsó utáni pillanatokban is.
Persze minden egyéb szektornak és időszaknak megvannak a maga nehézségei és rákfenéi, de az például nem nagyon változik, hogy a pénzt/paripát biztosító, így nagy bevételt remélő stúdiórendszer az adott kor trendjeihez, sikertörténeteihez körömszakadtáig ragaszkodik, akárcsak a jellemző munka- és marketingmódszerekhez. Így volt ez Lucasék úgynevezett új-hollywoodi korszaka előtt is, és bár ők komolyabb változásokat hoztak a korábbi felálláshoz képest, mivel addigi elsősorban a történetsémák és a sztárok domináltak, a rendezői víziók, a személyes alkotói kiteljesedés csak akadályozta a gépezet flottságát, a hetvenes évektől viszont az egyéni hangot kimunkált és kiharcolt nagy formátumú alkotók roppant sikeresnek bizonyultak, művészi vonatkozásban pedig több szinten megújították az egész filmkultúrát. Persze előtte is léteztek már nagy rendezőegyéniségek, akik zsánereket járattak csúcsra, de a bevett formulák fenntartásához elég volt az adott trendeket magas nívón kiszolgálni. A szerzőiség az új-hollywoodi aranykor után különvált a mainstreamtől, ma már mindenre van példa párhuzamosan: megtalálhatja közönségét a legelborultabb független alkotás éppúgy, mint a gigászi blockbuster, de azért ez sem ilyen egyszerű, csúcsra járatott sikerreceptek dőlhetnek meg napok alatt, vagy akár a bemutató előtt a lejárató kampányok kereszttüzében (sic!), a stúdiórendszer pedig éppoly merev, mint annak előtte – viszont itt még nem tartunk, ez a Lucas kör „csak” az első Csillagok háborúja (Star Wars IV.) mozifilm bemutatójáig görgeti a cselekményt.
A Lucas háborúi (Vad Virágok Könyvműhely) az ifjú George családi hátterével és formálódó ízlésével nyit: a kaliforniai kisvárosi srác visszahúzódó, introvertált személyiség, nem vonzzák a klasszikus érvényesülési lehetőségek, sokkal inkább az autóversenyek, a képregények, a sci-fik és a filmezés. Mindez a szüleit természetesen felettébb aggasztja, főleg miután kiderül, fiuk nemigen akarja a kamaszkor elmúltával sem kinőni geekségét, és életpályaként gondol a filmezésre. Persze semmi sem olyan egyszerű, mint Flash Gordont olvasgatva megálmodni a nagy sztorikat, azok világát és a heroikus kalandokat, mi több, amikor később tényleges forgatókönyvírásokra kerül a sor, kiderül, bár Lucas vitathatatlanul látnoki képességű, de íróként kifejezetten gyenge. Híres első munkája, az előbb kis-, majd nagyjátékfilmként megvalósuló THX 1138 remek vizuális trip egy disztópikus világról, de azonosulásra késztető érzelmi töltet híján. Erre egyébként épp felesége, Marcia figyelmezteti, akinek személyisége igencsak eltér Lucasétól: nyitott, barátkozó, impulzív, így lüktető élettel tölti meg George mindennapjait, beleértve a szakmait is. Mivel Marcia zseniális vágó, a Csillagok háborúja egyik nagy megmentőjeként tarthatunk számon a végső változaton végzett szenzációs munkájáért. Alkotótársként rendre előállt krízishelyzetekben mentőötletekkel és tanácsokkal, például az a korszakos idea is tőle származik, hogy Obi Van ne asszisztálja végig a cselekményt passzív szemlélőként a tanítói időszak után, simán ki kell nyírni a film közepén, az üt majd igazán nagyot. Ez valóban remek dramaturgiai fogásnak bizonyult, de most azt is láthatjuk, hogy milyen nehéz volt ezt végigvinni. Először is Lucasnak kellett ezt emésztgetnie, majd úgy közölni az egyébként barátságos és a forgatáson az ifjabb színészeket mentorként támogató Alec Guinnessel, hogy ne legyen baj belőle. Majdnem az lett, egy későbbi krízisponton a sztár úgy is dönt, hogy ezt a verziót mégsem veszi be a gyomra és távozik, és csak igen nehezen lehetett maradásra bírni, hogy aztán a premiervetítésen lássa be: tényleg ez volt végül a lehető legjobb döntés a karaktere szempontjából. És ez csak egyetlen szál a képregény igen szerteágazó rétegezettségéből: úgy viszi végig összes vállalását, hogy azok az időbeli folyamatokban újra és újra visszaköszönjenek, mindig az adott helyzetekhez illeszkedve, beleértve a vissza- és egymásra hatásokat is. Ráadásul egymást sem oltják ki, a szerzőknek sikerült a történetvezetést úgy kiegyensúlyozni, hogy az összes elem és cselekményág a saját hangsúlyaival illeszkedjen a nagy egészbe.
Az American Graffiti című második játékfilm mai szemmel is időtálló közérzetfilm a kisvárosi amerikai fiatalság mindennapjairól, afféle echte „így jöttem” belépő a szélesebb színtérre, Lucas mindent bele is rakott suhancélményeiből, és bár nagyot ment, a közönség is szerette, mégsem győzte meg a stúdió fejeseit, hogy érdemes az ifjú titánnak további bizalmat és pénzt megszavazni. Ezek után már ki is jelenthetjük, ennek a (kvázi életrajzi) képregénynek a főgonoszai – na, jó, az antagonistái – egyértelműen a stúdió konok, hajlíthatatlan, művészi érzékkel nem rendelkező, szimplán könyvelői lelkületű fejesei. Felvonul itt egyébként gyakorlatilag mindenki a kortárs rendezőhaveroktól (Coppola segítette ki legtöbbször ilyen-olyan módokon) a stábtagokon át a szerzőtársakig és színészekig, és még kismillió más figura, akár csak egy-két képkocka erejéig, és még azok a később sztárrá váló aktorok is, akiknek fel lett kínálva például Han Solo szerepe. Látjuk, miként állt össze végül a jól ismert csapat, mennyi apróságon, torzsalkodáson, eltitkolt szerelmi afféron (Carrie Fisherről és Harrison Fordról van szó természetesen), munkaakadályon, pénzügyi nehézségen, szakmai értetlenségen, megoldhatatlannak mutatkozó szituáción, összeférhetetlenségen, időtúllépésen, halál közeli élményen, baráti és kollegiális támogatáson át vezetett Lucas és a Star Wars útja. Átgondolt és józanító felismerések, valamint az ismeretlenbe való bátor belépés szükségeltetett már a valódi startig is, hogy aztán a Flash Gordon-szerű első elképzelésektől a Star Killer-féle vicces nevek elvetése és a forgatások közbeni átírások után a már érzékelhető eredményekig eljusson az egész. Például az is érdekes tény, hogy éltető szellemiségét a nagy mű csak valamikor a folyamat közepe táján nyerte el, amikor Lucas elolvasta a mítoszkutató Joseph Campbell Az ezerarcú hős című híres dolgozatát. Ekkor lett világos Lucas számára is, hogy ifjú Luke figurája a klasszikus hős archetípusára épül, az útra keléstől a végzetének bejárásán keresztül feladatának beteljesítéséig. És vélhetően a film elsöprő sikere is ennek köszönhető: a kalandnak veselkedő legkisebb fiúval gyakorlatilag bárki tud azonosulni, kaszttól és egyéb körülményektől függetlenül. És persze azok is hozzájárultak diadalához – egyáltalán a megvalósuláshoz –, akik lelkesen vagy éppen kínkeservvel dolgoztak benne, de igazából azok is, akik betartottak neki, mivel az ember gyakran csak azért is meg akarja mutatni, mire képes, Lucasnak pedig alaptartozéka a fanatikus kitartás és az álmokban való töretlen hit. És hogy nagy látomásában sokan mások is osztozni akarnak. Nos, igaza lett.
Az animációs szakon végzett illusztrátor-képregényes Renaud Roche, valamint a Star Wars-univerzum szakértőnek számító Laurent Hopman író/újságíró közös műve nem elsősorban vizuális truvájokkal és rendhagyó beállításokkal operál, sem pedig újító narratívával, éppen hogy meglepően mértéktartó ilyesmikben, kifejezetten hagyományosan mesél. Ereje kifejezetten ez utóbbiból ered, megspékelve némi modern montázstechnikával. Utólag szinte hihetetlen, de ez a töméntelen információ és emóció úgy sűrítődik bele, hogy közben mindvégig rendkívül laza és lendületes marad; egyszerre ironikus és drámai. Sem elkapkodva sem túlterhelve nincs, karakterei nyomban életre kelnek és az összes szegletet belakják. Nyilván Hopman bravúros forgatókönyve volt az alap, de Roche erősen karikírozó, rajzfilmes vonalvezetésű, lényeglátó és letisztult karakterábrázolása nélkül egészen más lenne a végeredmény. Elsőre talán még furának is tűnhet a témát látva ez a konvencionális formaiság, de az előbb részletezett jellemzők, valamint a jól lekövethető panelezés és vágás így mindvégig a történetet és a karaktereket szolgálják, mégpedig példás arány és formaérzékkel. Már értem, miként volt lehetséges, hogy egy akkora képregényes piacon, mint a francia, ez lett a 2023-as év egyik legjobbjaként megnevezve. Reméljük, érkezik majd minél előbb magyarul is a nemzetközi piacra idén őszre időzített második felvonás.
Rendelés és beleolvasó.
