A Horvátországból származó multihangszeres énekes és zenei producer, Marko Purišić, művésznevén Baby Lasagna 2024 tavaszán tűnt fel szólóelőadóként az Eurovíziós Dalfesztiválon, ahol a Rim Tim Tagi Dim című számmal végül második helyezést ért el. Szülőhazájában ezek után valóságos címlapsztár lett, ugyanakkor a kilencéves kora óta zenélő, tucatnyi zenekart megjárt Marko szándékosan kerüli a celeblét múlandóságát, és a médiafigyelmet elsősorban tudatos karrierépítésre használja. Ennek egyre több eredménye látható már nemzetközi szinten, többek között egy éppen zajló önálló Európa-turné formájában, melynek részeként március 31-én, hétfőn Budapesten is fellép zenekarával az Akvárium Klub színpadán. A koncert apropóján készült interjúnkban többek között olyan témákról beszélgettünk, mint ihletforrások, a közösségi felületek és a videók kapcsolata a zenével, de szóba kerül az is, hogyan érdemes kezelni a hype-ot és a médiafigyelmet, ha valaki hosszabb távra tervez.
Ha jól tudom, a turné első részén már túl vagytok, milyenek voltak a koncertek a Baltikumban?
Nagyon jó! Kicsit tartottam Észtországtól, Litvániától és Lettországtól, mert arrafelé még soha nem játszottunk, viszont nem aggódtam Lengyelország miatt, mert ott már jártunk korábban, és az csodálatosan sikerült. De a végül teltházas koncerteket adtunk szinte mindenhol a Baltikumban, elképesztő közönség előtt. Nagyon-nagyon jó élmény volt, meg az is, hogy láttuk, sokan értékelik arrafelé azt, amit csinálunk.
A második körben több mint 20 koncert vár rátok, Hamburgtól Athénig, és már több nyári fesztiválkoncertet is bejelentettek, köztük a Nova Rockot, ahol a nagyszínpadon léptek fel, szóval mondhatjuk, hogy elég sűrű lett a naptárad a tavalyi Euróvízió óta. Milyen megélni azt, hogy Horvátország egyik, ha nem a legismertebb kortárs zenei előadója lettél viszonylag rövid idő alatt?
Azt hiszem, ez olyasmi, amin dolgoznunk kell, különösen, amikor az történik, hogy minden felpörög, és nagy lesz körülöttünk a hype. Ez ugyanis általában szalmaláng, ami gyorsan ellobban. Fontos, hogy megfelelő alázattal kezeljük mindezt, és folytassuk a megkezdett munkát. Nagyszerű dolog ez a fajta érdeklődés, de nem tart örökké, ezért arra kell összpontosítanunk, amit csinálunk, ahelyett, hogy azzal foglalkoznánk, mit gondolunk arról, hogy hírérték, napi szenzáció, vagy bármi ilyesmi lettünk. Tehát a srácokkal együtt a munkára koncentrálunk, hogy mindenhol profi zenekarként mutassuk meg magunkat, akik tudják, mit csinálnak, akik sok energiát fektetnek a koncertjeikbe, a zenébe, a következő albumaik elkészítésébe, meg minden ilyesmibe. Ha ezt tesszük, akkor talán öt vagy tíz év múlva azt mondhatjuk: „Hé, tényleg valami jót csináltunk!” A figyelem jelenleg adott, ha úgy tetszik, önálló életre kelt, és most át kell vennünk az irányítást felette. Szóval, nem mennék odáig, hogy azt mondjam, mi vagyunk a „nagy horvát zenekar”, hiszen, mint tudjuk, az Eurovízió után elég sok csapat és előadó egyszerűen eltűnik. Meglátjuk mit hoz a jövő, reméljük a legjobbakat!
Most részben válaszoltál is a következő kérdésemre, ami az lett volna, hogy jelenleg mi számodra a siker legjobb oldala, és mi az, ami a legnagyobb feladat ezzel kapcsolatban, akár mentális, akár kreatív szempontból?
Nagyjából kilenc éves korom óta zenélek. Írtam dalokat német metálzenekarnak (Marko a többek között Martin Engler énekeshez köthető Mono Inc. legutóbbi, Ravenblack című lemezének társszerzője volt, játszik is az albumon – a szerk.), és még abban a kitüntetésben is részem lehetett, hogy ez az anyag megjelenésekor a legkelendőbb album lett Németországban. Szóval zenélek, mióta az eszemet tudom, nagyjából csak ezzel foglalkozom, és az egyetlen dolog, amiről tudom, hogyan kell legalább félig jól csinálni. Így aztán az Eurovízió számomra sosem volt olyan, mint valami álom, nem követtem rajongóként. A legjobb dolog, amit a dalversenytől kaptam, az egy hatalmas platform, aminek segítségével most turnézhatunk és bemutathatjuk a zenénket a világszerte. És ez az, amit csinálni akarunk, ezért hozzuk ki folyamatosan a dalokat, a kislemezeket.
Ami a legnehezebb azt illetően, hogy mindezt valóra váltsuk, hogy, megint csak a hype miatt, most sokan leginkább „a Rim Tim Tagi Dim-srác”-ként ismernek és hivatkoznak rám, nem a Baby Lasagna név, vagy a zenekar jut eszükbe, csak a dal, ami önálló életre kelt, és többnyire semmi más nem is kerül szóba ezen túl. Szóval ez bizonyos szempontból kihívás. Másfelől viszont sokan meghallgatják az aktuális kislemezeinket is, egyre nagyobb a zenekart követők közössége, akik egyébként „catitos”-nak hívják magukat, ez ugye spanyolul azt jelenti, hogy „macskák”! De fontos, hogy megmutassam, nem vagyok ilyen egytrükkös póniló*, sokkal több van bennem, mint az az egy dal, rengeteg mást is csináltam. Ezért is hozunk most ki újabb és újabb számokat, hogy lássák, van bennünk tartalék bőven. Szerintem művészként egy ilyen verseny, meg az általa generált figyelem után az a legfontosabb, hogy ne ülj a babérjaidon, ne menj el nyaralni, hanem próbálj minél többet dolgozni, hogy minél több oldaladról megmutathasd magad az embereknek. Talán unalmas válasz, de a kulcs a meló, a meló, és megint csak a meló.
Amennyire lehet tudni, azért kezdtél szólókarrierbe pár éve, hogy különösebb műfaji korlátok nélkül alkothass. Azt hiszem, ez sikerült, hiszen a Baby Lasagna-dalokban ugyanúgy találhatók rock- és popzenei elemek, mint akár dance és hiphop hatások, és értelemszerűen a szláv dallamvilág is felfedezhető a dalaidban. Mesélnél a zenei inspirációidról?
Zenészként igazából nem is a turnézás a kedvenc időtöltésem, hanem inkább a dalszerzés. Az, hogy ülök a szobámban és dalokat hozok létre, számomra a béke érzését adja. Ezzel együtt szeretem azt is, ha kihívások elé állítom magam, hogy mondjuk azt mondom, akkor most megírom a legrádióbarátabb mainstream popzenét, ami tőlem telik, csak hogy ezen a téren is kipróbáljam magam. Ezért jelenik meg sok műfaj az albumon; szeretek kísérletezni, kipróbálni dolgokat, vagy egyszerűen csak szórakoztatni magamat. Ettől függetlenül, ha őszinte akarok lenni, a legkedvesebb stílusom mindig is a metal volt, minden a Rammsteintől a Gojirán a Bring Me The Horizonig. Tudom, ez a lemezen nem igazán hallatszik, de ez azért is van, mert nem albumként íródott az anyag, sokkal inkább az volt a módszerem, hogy dalonként kísérleteztem azzal, hogy más-más műfajokba is belekapjak. Szerintem a következő közelebb lesz a rock és metal műfajokhoz, esetleg még valami indusztriális dolog is beleférhet. Az említetteken kívül nagyon szeretem a Twenty One Pilots zenéjét is, a dalaik olyanok számomra, mint valamiféle sötét versek. Meg persze hat rám mindenféle más dolog is, az utóbbi másfél évben például nagyon sok klasszikus zenét hallgattam.
Érdekes kettősség, hogy miközben a dalaid könnyen befogadhatók és szórakoztatóak, az olyan szövegeknek, mint az IG Boy, vagy a Don’t Hate Yourself, But Don’t Love Yourself Too Much – sokszor kifejezetten komoly, önreflexív, vagy akár társadalom- és kultúrakritikus jelentése van. Milyen jelenségek, gondolatok ihletik a szövegeidet, van-e esetleg olyan, amelyik különösen fontos számodra?
A zenét elsősorban dalszerzőként közelítem meg, nem feltétlenül a szó szoros értelmében vett művészként. Ha pedig mainstream popdalt írok, annak tudnia kell szórakoztatnia azt a közönséget is, aki rövid ideig figyel a zenére. Mindig történnie kell valaminek, hogy a hallgatók ne kattintsanak tovább. Szóval ez nem olyan, mint mondjuk a Flying Whales a Gojirától, ahol csak a mindenféle zajokból álló intro megvan vagy két perc. Ahhoz, hogy neten keresgélő fiatal srácok figyelmét felkeltsük és fenntartsuk, tömören kell fogalmaznunk, gyorsan ható, fogós, emlékezetes dalok kellenek. Ugyanakkor szerettem volna valamiféle többletértéket vinni ezekbe olyan értelemben, hogy komoly dolgokról is írjak, és aztán mindezt akár komikus, vicces vagy abszurd köntösbe öltöztessem. Soha nem éreztem úgy, hogy különösen fontos lenne, amit mondani akarok, vagy hogy ezt meghallgassa bárki, mert nem is az. De azt hiszem, sok szempontból találok ihletet ebben az egyre gyorsabban rohanó világban, az influenszerekben, vagy abban, hogyan dugjuk bele a fejünket a közösségi médiába, ami azért valahol vicces, pláne, hogy én is ezt teszem. Tehát nem én vagyok a messiás, aki prédikálni szeretne mindenkinek. Egyszerűen vicces számomra látni ezt a mindenféle influenszerek által befolyásolt világot, és írni akartam róla, ahogy ez történt például az IG Boy esetében. És igen, azt hiszem, elvesztettük a közösség valódi jelentését, mert ezek a jelenségek sok szempontból a nárcizmusról és az individualizmusról szólnak, lényegében ez az, amiről beszélni szeretnék. De nem gondolkodom ezeken túl sokat, csak megírom, ha valami foglalkoztat.
Ha jól emlékszem, van is egy ilyen sor az egyik dalodban, hogy „csúcsra ért a nárcisztikus kultúra…”
Igen. Nem tudom, több száz éve hogyan éltek az emberek, hiszen nem voltam ott. Ma viszont nagyon sok mindent meghatároznak az ilyen közösségi oldalak, hiszen ha van Instagram fiókod, akkor vannak követőid, és mindenki fejében ott van, hogy ha már vannak követőim, mondanom kell nekik valamit. És persze hálát érzünk, amikor jönnek a lájkok. Így aztán az ilyen platformokon hajlamosak vagyunk elrejteni tökéletlenségeinket, hogy a szerintünk legjobb oldalunkat mutassuk világnak. Ezzel persze nem mondok semmilyen egetverő, őrületes újdonságot, vagy bármit, amiről korábban nem volt már szó. Az viszont elég nyilvánvaló, hogy létezik az a fajta gondolkodásmód, ami szerint minél több lájkod van, annál többet érsz. Ezért is érzem úgy, hogy ez a féle kultúra nem nagyon tud tovább fejlődni. Kicsit olyan ez, mint amilyen a Római Birodalom, vagy az ókori Görögország utolsó korszaka lehetett, hiszen mind olvashattuk a történelemkönyvekben, hogyan váltak ezek a kultúrákban erősen nárcisztikussá és hedonistákká az emberek a vége felé.
Beszéljünk kicsit a zenéd vizuális oldaláról is! Rendszeresen hozol ki új dalokat, amelyekhez mindig kifejezetten látványos, néha kifejezetten vicces videók készülnek. Mit gondolsz a zene és a vizualitás napjainkban alaposan felértékelődött kapcsolatáról, arról, hogy szinte már nem is hallgatunk úgy zenét, hogy ne legyen hozzá valamilyen videós körítés?
Utóbbit nem akarom én megítélni, de a saját olvasatomban a Baby Lasagna legalább annyira szórakoztatás, mint zene. Tehát nem igazán lehet összehasonlítani mondjuk Mozart vagy Vivaldi műveivel, hiszen egy klasszikus darab, az tiszta zene, amit csak hallanod, hallgatnod kell. Amit mi csinálunk, az inkább szórakoztatás hangokkal, és ahhoz nem baj, ha társul valami ilyesmi. Szerintem ez manapság már nem különválasztható, hiszen a zene vizualitása, ahogy te is mondtad, egyre fontosabbá válik. És azt hiszem, el is jutunk majd arra a pontra, amikor az emberek már nem is fognak meghallgatni egy dalt, ha nem kíséri videó. Ugyanakkor a Baby Lasagna összes klipjét a feleségem a rendezte, aki egy igazi, kreatív vizuális művész. Fantasztikusan jó érzés, amikor a házastársaddal alkothatsz, beszélgethettek az ötletekről, és valóra válthatjátok azokat, ez nagyon fontos vonatkozása a klipjeinknek. Emellett számomra is nagyon szórakoztató, ahogy mindig más karakterré változhatok ezekben, hogy frizurát, stílust váltok, mert hát miért is ne tehetnénk meg mindezt? Nincs mögötte olyasmi, hogy ez most miért, milyen céllal történik, egyszerűen színészkedni, szerepet játszani szórakoztató és mókás dolog.
A mostani turnén teljes, élő zenekari felállásban játszotok. Milyen a kémia a csapaton belül, mit tesznek hozzá a zenésztársaid a teljes képhez?
Amikor elindítottam ezt az egész Baby Lasagna projektet, csak én voltam benne, mert, ahogy az előbb szóba is került, számomra ez csak gyakorlat, kísérletezés volt, valami olyasmi, amin keresztül ki akartam fejezni magam. Nem is volt tervben, hogy színpadra vigyem, de a dolgok folyamatosan változnak, és aztán szükség lett egy valódi zenekarra. Soha nem akartam úgy koncertezni, mint egy rapper, hogy kiállok egyedül, mert mindig zenekarokban játszottam, gyerekkorom óta vagy húszban. Szóval egy igazi bandát akartunk, igazi dobokkal, igazi gitárral. Így lett a bátyám a gitáros, de a basszusgitáros, a dobos és a billentyűs is régi barátaim. Azt hiszem, az néha kihívást jelenthet számukra, hogy a figyelem itt elsősorban rám irányul, de ők eleve nagyon szerény srácok, igazi zenészek, akik nem tolják magukat előtérbe, és akkor vannak elemükben, amikor játszanak. A zenét élvezik, nem a figyelmet. Van olyan, amikor még én bujtogatom őket, hogy miért nem mennek és fotózkodnak a rajongókkal, de általában akkor is kihúzzák magukat a feladat alól. Viszont nagyon szeretjük egymást, és szerintem ez jól működik a csapat: a bátyámmal nagyon közel állunk egymáshoz, elválaszhatatlanok vagyunk, és az is nagyon fontos volt, hogy olyan társakat találjak, akik jó közösséget alkotnak. Jó emberekkel kell megosztanod a buszt, amiben napokon át, sokszor fáradtan utazol, ott nincs sok helye az egónak, meg ehhez hasonlóknak.
Ha jól tudom, ez lesz az első koncertetek Magyarországon. Mire számíthat a közönség március 31-én, és mit vársz te a koncerttől?
Korábban a Manntra zenekarral már jártam Budapesten, ha jól emlékszem, egy hajón, az A38-on játszottunk, a német indusztriális csapat, a Die Krupps vendégzenekaraként. Annak a turnénak az volt az egyik legjobb állomása, lelkes közönséggel, kisminkelt gót lányokkal, szóval a mostani Baby Lasagna-koncert kapcsán is valami hasonlóra számítunk. Azt hiszem, lesznek páran, akiknek meglepetést okozunk majd, akár dalok, akár előadás, akár színpadi kiállás terén. Főleg azoknak, akik az Eurovízió és a Rim Tim Tagi Dim kapcsán ismertek meg minket, ugyanis elég sokszor előfordul, hogy valaki amiatt jön el, és aztán úgy távozik, hogy valami sokkal komolyabb dolgot kapott, mint amire számított. Komoly produkcióval, magas energiaszinttel készülünk, már csak azért is, mert ez lesz az első koncertünk azt követően, hogy néhány nap turnészünetet tartottunk.
A turné után is elég komoly dolgok várnak rátok, ott lesztek például az idei Nova Rock fesztiválon is. Mik a terveitek a közeljövőre nézve?
A Nova Rockot illetően azt tervezem, hogy beszélek Corey Taylorral, és ráveszem, hogy vegyen be a Slipknotba! Viccen kívül, idén érkezik még néhány új dal, de teljes album ebben az évben nem jelenik meg, inkább kislemezekben gondolkodunk. Lesz néhány kollaboráció nemzetközi és horvát előadókkal egyaránt, és nagyon szeretném kipróbálni magam abban is, hogy horvát nyelvű dalokat énekeljek, később meg, 2026-ra jó lenne összerakni egy új albumot. Emellett pedig szeretnék annyi koncertet adni a világ lehető legtöbb táján, amennyit csak tudok.
Ha már szóba került a horvát nyelv, mi az, ami elsőként eszedbe jut Horvátországról, vagy mi az, amit a világon mindenkinek tudnia kéne a szülőhazádról?
Ezen kicsit gondolkodnom kell. Vizuális típus vagyok, szóval ami elsőként eszembe jut, az nem is a zászló, hanem az ország alakja a térképen. Számomra az otthont jelenti, ahol lenni szeretek, ahol születtem, és ahol majd eltemetnek. Amit érdemes rólunk tudni, hogy, bár nyilván Horvátországnak is rengeteg tája van, az én szülőföldemtől, a tengerpart vidékétől kezdve egészen az északi részekig, és mindenhol kicsit másképp fúj a szél, nagy általánosságban kicsit talán ideges, de jószívű emberek vagyunk. Ezen túlmenően nincs különösebben kreatív, vagy frappáns válaszom a kérdésre, csak az, hogy az otthonom.
Jegyek és további információk a Live Nation weboldalán!
*Az angol „one-trick pony” kifejezésre nem találtunk megfelelő magyar szinonimát azon kívül, hogy „cipőfelsőrész-készítő”, ami viszont elég furcsán hangzott volna ebben a közegben, ezért úgy gondoltuk, nagyvonalúan honosítjuk az angolszász nyelvterületen, zenei környezetben egyébként is gyakran alkalmazott szóösszetételt.
