Hirdetés
Hirdetés

Hang és Fény

Kispál és a Borz @ Dürer-Kert 2008.12.10.

Nem emlékszem, mikor született a hagyomány: decemberben márpedig kötelező a részvétel legalább egy Kispál koncerten. Én évek óta a MüPát preferálom a Pecsával szemben, és-vagy Pécsett egy sportcsarnokban keresem a boldogságot. A hangversenytermes műélvezetre idén nem kaptam jegyet, a Másik Város még összejöhet – de biztos, ami biztos alapon szerdán a Dürerben azért bespájzoltam évvégi nosztalgiából.

Hirdetés

Egy időben – jó régen – borzasztóan sokat jártam Kispálra. Minden pesti fellépésen jelen voltam, az összes nyári fesztivál, nagyszabású egyetemi rendezvény csúcspontját is ez jelentette, szaladgáltam jubileumi óriásbulikra és pécsi kamarakoncertekre egyaránt. Valamikor aztán persze ez megváltozott, mostanában kevesebb a fellépés, ezek közül is egyre több a gyenge eresztés – és én is mást keresek már. Ennek ellenére évente egyszer-kétszer szükségem van arra, hogy az aktuális preferenciáimat félretéve újra beálljak a hullámzó tömegbe és ezredmagammal kiabáljam az ég felé, hogy a végén mindenki összeáll majd egy képpé. Markánsan személyes élménnyé vált az egész, megnyugtat és feltölt, emlékezés, időutazás és felszabadulás egyszerre.

Amikor szerda délután kiviláglott előttem, a pimaszul somolygó "minden jegy elkelt" felirat láttán, hogy a december végi Művészetek Palotája márpedig részemről elmarad, hihetetlen sebességgel kezdtem cinkost keresni az esti Düreres bulira. Ez alkalommal szerencsém is volt, úgyhogy kilenc körül már lelkesen botorkálunk az obligát borosüveget szorongatva az Ajtósi felé – átkozva a telet, aki gátat szab a köztéri alkoholfogyasztásnak. Megérkezésünkkor az a kellemes felismerés fogad, hogy a várttal ellentétben nem elviselhetetlen a tömeg, és a felsorakozó közönség inkább szimpatikus, mint nem, ma elmarad a korosztályok harca: a hétköznap kedvezően befolyásolta az átlagéletkort. Beugró 3000, ez fáj, a ruhatárban viszont továbbra is kedvesek, ez meg fontos. Kulturáltan csevegő harmincas párok és társaságok, nyugodt ábrázatú rockerek, részegedő egyetemisták, szép lányok és fiúk kedves hülye sapkákban: azonosíthatatlan és kellemesen random a megjelentek összetétele. A pultnál zsúfoltág van, fröccsöt szerzünk, találkozódunk és összeverődünk, majd végül átbandukolunk a továbbra is megbízhatóan gimnáziumi hangulatot árasztó folyosókon a hasonló képi világú nagyterembe. A színpadon már dübörög a tipikusan paradox indítás – ha ez itt a vég – úgyhogy gyorsan megkeressük a kötelező, se nem elől-se nem hátul, még pont látunk valamit-de nem gyalul le az ugrálós brigád ideális hadállást. Mindig meglep, milyen gyorsan fel tudom venni a poharat balanszírozós, szégyentelenül billegve éneklős alapstílust, az évek és a rutin, ugyebár. Megnyugtató, hogy van, ami sosem változik: perceken belüli zavarni kezd a poharam, kamaszlányosan sietek a tartalmát elpusztítani, hogy önfeledten dobálhassam a tagjaimat, és ordíthassam a sosem-felejtett sorokat a magam örömére, mások fülébe. Szokásosan elhatározom, melyik számokat "muszáj hallanom", és közben erősen koncentrálok arra, hogy ne zavarjon a temerdék szesz, amit a körülöttem állók (nyilván) rámborítanak. Hiába örülök meg az ismerős gépdobnak, sajnos Juci nélkül szól a De szeretnék, főleg lánykákból lesz néni, és csak egyszer legényből férfi, semmi se lehet tökéletes. Fürkészem a fekete fejekből álló ugrándozó horizontot, távol a színpad, a látási viszonyok nemjók. Zöld és lila fényben úszik minden, arcokat nem látok, de egy szájból ordít körülöttem mindenki, egyszerre. Karibi lötyögés a Tingli-Tangli, össznépi hajdobálás a Húsrágó, Lovasi átkötődumái elfáradtak az évek alatt, de még mindig tudunk rajtuk mosolyogni. Kevés az újabb szám, ennek örülök – nekem sem hiányoznak, és úgy látom, másnak sem. Életemben azt hiszem, pont százharmincnegyedszer kiabálom együtt egy halom ismeretlennel, hogy az olajfoltok mézeskalács-szívalakban rendeződnek – és ugyancsak közösen számoljuk át újra a bűneinket Gyónás címén: részei vagyunk az egésznek. Elmarad az igazán agresszív lökdösődés, egyre kevesebb dolog tud zavarni – a népszaporulat épp annyira szellős, hogy aggodalom nélkül kislisszanhatunk újabb és újabb (gyorsan idegesítővé váló) poharakért. Végképp akkor döbbenek rá, hogy tizenhatéves vagyok, amikor a pihenős részt képviselő Iszonyú lassúra hamisítatlan tornatermi lassúzás veszi kezdetét, tedd a kezed a farzsebembe: ez mondjuk kis popkulturális zavar, az életérzés viszont abszolút adekvát. Szerintem minden Kispálkoncert nevetségesen rövid, felfogás kérdése az egész – mindenesetre kínosan meglep, amikor azt veszem észre, hogy Lovasi épp megköszöni a jelenlétünket. A kötelező zsivajt, lelkes visszázást, tapsot és lábdobogást kifejezetten hosszú toldással hálálják meg a fiúk. Szőkített nő (már nagyon vártam), majd a Jutkában folytatódik a feminin vonal – aztán pedig felzeng a nélkülözhetetlenségében irritáló élethalál-himnusz, várható módon felbolydul a tömeg, a műértők pedig sürgősen elhatárolódnak a szalonpoptól. Ekkor kell végérvényesen beismernem magamnak, hogy az öregedéssel átfordultam szentimentálisba, és minden meggyőződésem ellenére, kurvasok év késéssel, átélek. A nevetések is rövidülnek, búcsúzásképpen még végigdöcögjük közösségileg a ritkábban hallható Kényszer, Érdek, Ösztönéletet (egyébként ez is valahogy az egybegyűltek üdvös összetételét hangsúlyozza nekem, föld-kaland-ilyesmi van a Csiga helyett, hát hálaazégnek). Nem marad más hátra, fáradt botorkálás kifelé, sorok kígyóznak a mosdó előtt és a ruhatárnál, az előtérben nyögvenyelős dizsi veszi kezdetét. Az utolsó fröccsünket a lépcsőnek dőlve szopogatjuk el, míg várjuk, hogy oszoljanak, akiknek sietősebb. Taxi, haza, elégedettség.

Egy nálam jóval többet látott kedves ismerősöm közölte velem nemrég: téveszme az, hogy mindenki kinő a Kispálból. Épp ellenkezőleg (ezt a mostani koncertközönség is tökéletesen igazolta), újra és újra rátalál – kortól függetlenül – az, akinek szüksége van rá. Mindenesetre és összefoglalásképp: a folyamatos és egyre szaporodó kritikák ellenére a Kispál még mindig képes igazi koncertélményt nyújtani, a hullámzó színvonalat ellensúlyozza az az összekovácsoló, emléket és érzést ébresztő hatalmas Véletlen, ami mindig is megkülönböztette a hasonszőrű együttesektől. Egy évben legalább egyszer erősen ajánlott. Szerintem.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

39,010KedvelőTetszik
3,066KövetőKövetés
4,620FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók