A Vad Virágok Kiadó Én vagyok/Mi vagyunk képregénysorozata újabb állomása egy termetes Rozsomák kötet (szerkezetileg dettó, mint eddig: fel- és átvezető mini esszék a válogatott képregények közt), és mi tagadás, ezt jobban is vártam a korábbiaknál. Hősünk az egyik legeslegnépszerűbb karakter a teljes Marvel-univerzumból, csak gondoljuk el: olyan idők is jártak anno a világ boldogabbik felén, amikor havi tizenöt sorozatban dübörögtek Logan kalandjai. Természetesen nálunk is igen kedvelt figura, ugye jó húsz éve átruccant a mozgóképekbe is, mégis, az X-Men- majd a szólófilmek gigasikere ellenére sem sok Rozsomák képregény jött ki magyarul… de sírás helyett most ünnepeljünk: nyáron viszont négy is, kettővel kezdünk, egy következő cikkben pedig folytatjuk a másik kettővel.
Rozsomák eredettörténete 1888-ig nyúlik vissza, a kanadai régmúlt polgári miliőjébe, és már akkor doktrínába foglaltatott, hogy semmi igazán jóra nem számíthat hősünk sem a fő idősíkon/földön, sem bármelyik leágazásában. Ez utóbbiból természetesen jó sok adódik a Marvel multiverzumos kiterjesztésben, de most a logikai bukfenceket, a haláleltörléseket, a ki- és belépési pontokat nem számítva, képregény történetileg Logan egy 1968-as Hulk sztoriban tűnt fel először. Akkor, és még jó sokáig semmit sem lehetett tudni a figura valódi eredetéről, és nem is feltétlenül feszültségteremtés végett, több okból sem akartak határozott döntést hozni a szerkesztők. De a jóval későbbi (és nem kevés elégedetlenkedést/izgalmat kiváltó) valódi származástörténetet megelőzően is már vaskos (idő- és eseménybeli) rétegezettséget halmoztak fel, világháborús bevetéseket, vadonbeli elvonulásokat, japán hajcihőket, ilyen-olyan karaktereltolásokat, megengedve Logan számára a szélsőséges kilengéseket a dühös kaszabolástól a szociálisan érettebb, másokért áldozatokat vállaló vezető szerepekig. Len Wein író érdemei természetesen elévülhetetlenek, mégis csak meg kellett teremtenie valakinek a figurát. És bevallhatjuk: meglepően karakterjellemző már az az özönvíz előtti felütés, és Herb Trimpe rajzai (valamint Romita Sr. tervei) ugyanennyire meghatározók; aztán a továbbépítésben már Chris Claremont kapott oroszlánszerepet, majd persze sokan mások is. Ahogy a főbb szuperhősök nagyjánál, itt is oldalakat tenne ki az évtizedek alatt rajta dolgozó írók és rajzolók felsorolása, és nyilván a rajongók többségének megvannak a kedvenc alkotóik, hangulatban, vizuálban, sztori-görgetésben. Én például a hatvanas évekért már kevésbé lelkesedem, de nem kell ezt sem szigorúan venni, egész jól elszórakoztam a Wein/Trimpe páros oldalain, de aztán elég az időben akár egy keveset ugrani, és máris jobban fekszik gyakorlatilag bárki másé. Már az bőven elég, ha valaki érti és érzi a lényeget: például kevés szót ad Logan szájába, hagyja érvényesülni megtört, önmarcangoló gondolatoktól és érzésektől terhelt, magányra kárhoztatott lényét egy-egy jellemző beállítással, jól kalibrált arányokkal taszítva bele szituációkba, akciókba, hogy végül veretes egysorosokkal engedje útjára.
Persze még ez sem feltétlenül kitétel, igazából jól állnak neki azok is, amikor nem eresztik könnyen elinalni a rosszfiúk és a szociális kötelességek elől. Kifejezetten imádjuk, hogy (saját bosszúszomjas énünk titkos kiterjesztéseként) legyakhatja a sötét beszögellésekben, söntések hátulján leselkedő rosszfiúkat; ha pedig épp a múltban járunk, akkor a hegyek túloldalán ténykedő nácikat, vagy esetleg Halálcsapást, a kiborgkarmos nagy ellenfelet… és ha már itt tartunk, ez a Larry Hama/Marc Silvestri féle háromrészes menet például nagyon látványos ámokfutás. És egyértelmű, hogy mit sem számít, hogy valaki csak úgy beleszalad Rozsomák rosszkedvébe és karmaiba, vagy éveken, évtizedeken át pancsol vele, a lényeg így is, úgy is a lelki mélységekbe való folytonos alámerülés. Valamint persze, hogy a sok költői baromság után kijózanodjunk: a látványos beállítások kaszabolások közben. No és természetesen a jó karakterrajzok. Ebben egyébként gyakorlatilag mindenki ügyesnek mutatkozik, úgy látszik, a kultikus hősök erős ihletforrások, de érhető is, az efféle jól ismert közkedvenceket nem lehet félvállról venni. Ráadásul egy csomó képregényguru járt itt: a 24 óra című Claremont egyfüzetest John Buscema és Bill Sienkiewicz rajzolta, és valóban mesteri az etap hátterekben, beállításokban, és karaktermozgatásokban, sőt, itt-ott egészen karikírozott, némely verekedés elmenne egy Rejtő képregényben is. Egy másik Claremont sztorinál Jim Lee is remekel, olyannyira, hogy némely paneljét simán be lehetne emelni a grafikai oktatóanyagok közé, a kalapos Logan-portréja egyértelműen ott van a legjobbak közt. Annak ellenére kezd világossá válni, hogy bár nagyon bírom a lélektanilag mélyenszántóbb modern sztorikat, és szó se róla, Adam Kubert zseniként villant itt-ott, néhány beállításának elrendezése és atmoszférája magasiskola, de karaktereinek meredek túltolásai már gyakran túllépik az ingerküszöbömet. Ezzel együtt azért szórakoztatóak, és miután túltettem magam a kétkezi borzalmakon, visszalapozgattam, többedjére már kifejezetten jólesett alaposabban megszemlélni néhány zsúfolt szürreál.
A Nullás számú rab című kultikus Mark Millar -féle szenvedéspornó (Kaare Andrews rajzolta, mégpedig gyönyörűen) háborús noirba oltott önfeláldozás-történet, és tényleg működik, úgy is, hogy nem először olvastam: egyaránt minimalista és telt, ami azért is érdekes, mert valójában dermesztően jegeces, de hát nyilván így jobban is fáj ez az ütemes aláhullás a szótlan halálba, amit Rozsomák magára vállal a gonosszal való kilátástalan küzdelmében. És ha már minimalizmus: Jason Aaron Lennél csak az én bőrömben című elemelt darálójában (Adam Kubert is megdolgozott a pénzéért) nagyjából a hét napjainak ritmusában – csak néha időzve el több panelen át egy-egy hangsúlyosabb eseménynél –, pörgeti szinte loopolva Logan akciókkal túlzsúfolt életét. Ez a parádés filmes-technika éppen a kényszerességek és leállni képtelenségek kivetítésével mutat rá hatásosan a figura tarthatatlan lelki csomóira, és még Pókembert is előtérbe rángatja, hogy a lelkes társhős aggódó szavaival próbálja a meggyötört Rozsomákot jobb belátásra bírni. Úgy tűnik, némileg sikerül is, csak hát aztán jön a következő lelkes író és rajzoló, hogy újra bedobják morózus barátunkat a fenevadak közé. Igaz, a túlhasználtság miatt egy ideje a szerkesztők kivonták Logant a forgalom közepéből, és csak az idő (muhaha, már ha lenne ennek bármi jelentősége a Marvelben) egyéb szegleteiből bukkan elő, és épp most csodálkoztam rá, hogy már a jövőbe száműzött Vén Logan sorozat se mai csirke, ráadásul az meg egy másik számú Föld gyermeke…
Másfél évtizede pedig egy érdekes mellékszálat indított a Marvel néhány legfőbb hősének, és ugye az efféle kiköpülések vagy jól sülnek el, vagy nem, hiszen nem feltétlenül vezet ki a fényre minden megvalósult ötlet, nos, ez esetben viszont igen. Mármint éppenséggel ez most nem oda: a Noir-sorozat természetéből adódóan az árnyas, balsejtelmekkel, régi-új kínokkal és fájdalmas szembesülésekkel teli játéktérben köröz, ami vagy a múltba vezet vissza állandó üzemanyagért a rossz közérzet permanens pótlásához, vagy a tarthatatlan jelenen át a jövőbe, hátha vár ott bárkire is némi reményvillanás, miközben tudjuk: borítékolható a végromlás. Legtöbbször természetesen ezek együtt igazán hatásosak, épít is a legtöbb szerző a teljes palettára. A Vad Virágok nem is a sorozatkezdő Pókember noirt hozta ki elsőként, az majd eztán jön, a Deadpool/Rozsomák mozifilmhez időzítve a Rozsomák Noir tűnt jobb ötletnek. Már csak azért is, mert ugye a karakter személyiségéhez, állandósult beborult kedélyéhez jobban is passzol ez a krimi-zsáner, és nem is csak első ránézésre, azon felül pedig az üzlet az üzlet. (A Rozsomák egyébként a negyedik az eredeti sorban, hálószövő barátunkat az X-Men, majd a Daredevil követte, 2010-ig összesen tíz hős, 2020-ban pedig kijött még egy Póki gyűjteményes záróakkordként.)
A guszta kis négyfüzetes kötet tehát minden elemében klasszikus noir: megtört és megcsömörlött nyomozók, belibbenő femme fatale, minden sarkon és a célállomások környékén is válogatott rosszfiúk, megoldhatatlannak tűnő rejtély, leharcolt megjelenések, kétkezi verekedések, temetetlen, azaz feldolgozatlan múlt, és a végére természetesen a szembesülés a legrosszabb balsejtelmekkel. Némileg konkrétabban: Rozsomák, azaz (James) Logan Véreb nevű, majdhogynem gyengeelméjű, erőszakra (és édes vágyak kimondására) hajlamos társával szövetkezve várja a soron következő ügyet, és nyilvánvaló, hogy annak házhoz jövetele (Mariko képében) nemhogy túllendítené őket a holtponton, és a közös utálkozásban poshadó hétköznapokon, éppen hogy a legsötétebb verem felé lökdösi – és nem csak az érintetteket, de az egész hóbelevancot. Belelátunk az ifjúkor tortúráiba, a bimbózó szerelem hányattatásaiba, a rettentő szembesülésekbe, a már ekkor kiteljesedő lemondásba a normális élet lehetőségeit illetően. Ezt a pokoli kört látva az olvasóban talán meg is erősödik, főleg, ha akadnak hasonló tapasztalatai: nincs az az isten, hogy belemásszon még egy szerelembe, és nem is igen kéne tán annyit törődni a vágyak ápolásával sem. Persze az átlagember nem a noir-népesség mélységi szintjén bír bűnözői hajlamokkal, mármint jó esetben, és a hangzó környezet sem hajaz már rég a huszadik század első felének nagyvárosi atmoszférájára. Ma már a veszélyek és problémakörök is más jellegűek, ellenben jóval prózaiabbak és unalmasabbak is, így jó sokan vagyunk, akik felettébb szeretünk visszalépni kicsit az időben, a besötétített kulisszák mögé pillantani, majd mások gyötrő fájdalmain lamentálni.
Egy szó, mint száz: Logan alaptermészetéből fakadóan tragikus alkat, így aláhullása, és persze legközelebbi feltámadása is, mondhatni kőbe vésett. Viszont tisztázzuk, ez a Logan nem az a Logan. Azaz talán de, viszont ez nincs konkrétan kimondva, minden efféle nyom és idevezető szál lebegtetett és senki nem áll neki visszafejteni, és annyit javaslok, ne tegyük mi sem, nem ez a lényeg. Elégedjünk meg annyival, hogy minden prekoncepciónkat érdemes elengedni és elbomlani hagyni. Még az sem biztos, hogy az előugró adamantium karmok (eleve, honnan lennének ilyesmik a harmincas évek bűnözői negyedében…) tényleg azok, néha mi ugyan annak láthatjuk, de mindenki más csak késeket emleget, és nem is annyira félelemmel, mintsem inkább gúnnyal, így talán elégedjünk meg a szimbolikus olvasattal. Szóval minden úgy zajlik, ahogy a nagykönyvben, és bár eszünkbe juthat éppenséggel, hogy alapjában véve minden ismerős már rég, de hát pont ezekért és pont így szeretjük a noirt, ne is legyen soha másképp. Stuart Moore (kismillió Marvel cím írója) egyértelműen birtokolja a mesterségbeli tudást mindehhez, az aránylag rövid történésekben is bőven fel tudja építeni a hangulatot, akár eseményekkel, akár beszédes ürességterekkel, beleértve az érzelmi vákuumokat is. Egy ideig nem is érteni a nagy ráérésben, hogyan és miként lesz ebből még valami, de amikor felpörgeti az eseményeket, és elhelyezi a jól megérdemelt csavarokat, minden egyértelművé lesz, visszamenőleg is. C.P Smith (animációs- és képregényrajzoló, borítókat is gyakran vállal) szálkás, már alapjaiban meggyötörtre húzott grafikái, és Rain Beredo (több kiadónak dolgozó profi színező) monokróm tónusai, hermetikusan lefedett vizuális kulisszákat teremtenek ehhez a csodálatosan kilátástalan képregényhez. Jöhet is a teljes sorozat.
Én vagyok Rozsomák beleolvasó és rendelés.
Rozsomák Noir beleolvasó és rendelés.
Ezek és természetesen egyéb képregények (újdonságok és régiségek) is megvásárolhatók lesznek az október hatodikán megrendezésre ketülő 54. Fővárosi Képregénybörzén.