Helmet-koncertbeszámolót nem nagyon lehet írni. De persze igaz az ellenkezője is: akár előre is meg lehetne írni simán. Leírod, hogy megint hibátlan volt, pont, ennyi.
Helmet-koncerten ugyanis nincs meglepetés, nincs váratlan kanyar, ami után radikálisan más fordulatot vesznek az események, nincs üzemzavar vagy nem várt bombasztikus belépő. Nem alszik el a hangmérnök, nem töri össze a dobot valami önjelölt Casey Chaos, nincsenek zavaró, jópofiskodó összekötő-dumák. És valljuk be: egy elejétől a végéig hibátlan előadásról nehéz hagymányos kritikát írni. Mert mit írsz? Hogy fasza volt, de igazából ezt is vártuk? Hogy meglepett volna bennünket egy mellényúlás, vagy hogy ha a a tizennyolcadik számtól már nem annyira lelkesek?
A vicc az egészben, hogy a Helmet iránti feltétlen rajongáshoz nem is szükségeltetik még a koncerten való jelenlét sem, hiszen a Helmet-albumok önmagukban, a hangerő, Page Hamilton és színpadon llévő aktuális kollégáinak látványa nélkül is unikálisak, összetéveszthetetlenek és zsigeriek. Hamilton riffjei és ritmikái kábé annyira jellegzetesek, mint Van Gogh napraforgói. De az is igaz, hogy ha ehhez még hozzávesszük koncertjeik legendás élő-hangzását, az über-koncentrációt, és persze a zen-mesterből és Glenn Branca-, illetve Bartók-rajongóból összegyúrt Hamilton mindig ezer százalékos jelenlétét – aki évtizedek óta a röhejes metál-klisék nélkül is pusztító erejű hangszeres-énekes prototípusa -, akkor jön össze a teljes élmény.
Igen, ezért a típusért imádkoztunk a 90-es évek elején, amikor a teljes metálszcéna leginkább egy SM-melegmagazin oldalaira emlékeztetett, és mindenki éppen a fodrásztól jött ki, hogy egyből be is menjen a felvarróboltba. Meg is kaptuk: a beleinket taposta ki a kölyök képével, minden manír és idétlen jelmez nélkül. Page Hamiltonhoz képest minden rockzenész egy Halloweenkor beöltöző lelkes tini. Az eszköztelensége provokatív és hovatovább evangéliumian tiszta.
Divat arról is írni a szaksajtóban, hogy a Helmet Hamilton egyszemélyes projektje. Na, ez is egy hatalmas hülyeség, nézz már rá kicsit, kikkel zenél 25 éve ez az ember? Megmondom: csak kifogástalanokkal: Mert kit hozsannázzunk például csak a dobosai közül? A legújabbat, Kyle Stevensont, aki nem bírt hibázni szombaton a Dürerben sem? Vagy az alapdobos Jan Staniert , aki a matek-pszichó Battles agya lett azóta? Vagy éppen John Tempestat, akit a Volton is megcsodálhattunk, akkor éppen a Culttal? Csak dobos-fronton ilyeneket „nyomott el” Hamilton.
Ez az ember mindig meg tudta válogatni a haverjait, van stílusérzéke, szabadidejében Wire-t és John Coltrane-t hallgat, van egy jazz-kombója is, David Bowie egyik kedvenc gitárosa, ja és nem mellesleg egy rendkívűl kedves, humoros, közvetlen figura. Page Hamilton nem küld el, ha meg akarod simogatni a fejét, sokszor még arra is bólint, hogy felmenj a színpadra koncert közben és Helmetet játssz velük és jól beégesd magad.
Ez ugyan nem történt meg szombaton Budapesten, de volt helyette rengeteg elégedett vigyor a közönségben, lejátszották a teljes Betty lemezt, majd elnyomtak jópár Helmet-klasszikust. És úgy szólt és olyan tűpontos volt, ahogy az kell.
Nem játszottak 2 és fél órát, mint pár hete Prágában, de bebizonyították, hogy a Helmet-koncertbeszámolókat akár előre is meg lehetne írni. Mert mindig hibátlanok, pont, ennyi.