Conan a heroic fantasy csúcsa. Innentől – legyen mégoly élvezetes is a róla való diskurzus – csak túlmagyarázzuk. Ráadásul az első két kötetről írt recenzióban nagyjából végigvettünk mindent, amit tudni érdemes a klasszikus Conan képregényekről. Pár dolgot azért mégiscsak tovább ragozunk a harmadik kötet megjelenése okán, vágjunk is bele.
Robert E. Howard, Conan megalkotója igazi ponyvaíró, de annak az egyik legjobb. Nem mondhatom, hogy a legjobb, mert egyáltalán nem biztos, de ezzel együtt Conan karaktere mégis felkapaszkodott az első helyre. Szimbolikusan mindenképpen. Nyilván elsősorban a sallangmentes, kizárólag a leglényegesebb momentumokra fókuszáló karakter- és világépítés miatt. Lendületes, karcos, kíméletlen energetikájú életvezetés jutott Conan osztályrészéül; ősi mágiák, összecsúszó történelem előtti korok, rémséges szörnyek/démonok lakta alvilági katakombák és jegecesen taszító templomok, semmibe vesző sivatagi oázisok, marcona rablók, kétszínű alakok, és lenge viseletbe is alig öltöztetett dús idomú, sosem igazán egyértelmű szándékokkal manipuláló, jellemzően inkognitókba burkolózó nők népesítik be a Conan történetek gigantikus tablóját. Ezeket a sötét szándékok kavarta ügyeket persze komoly nyomozói tehetséggel megáldott hősünk rendre megfejti. A megoldás nála természetesen főleg ököllel, karddal és egyéb harcászati jártassággal zajlik – és felettébb gyors reakcióidővel. Conan jellemzően hamar türelmét veszti, rosszul bírja a végletesen gonosz mágusok sunyi és hatalmi mámortól megittasodott praktikáit éppúgy, mint a primitív zsoldosok gyakori pálfordulásait, a közelében felbukkanó nők machinációt, a vele folytonosan bajuszt akasztó törzsfők és kalózvezérek akadékoskodásait, a hazudozásokat, félrevezetéseket, szóval gyakorlatilag mindent, ami oldalanként szembejön vele. És bár Howard novellái és regényei tényleg élvezetesek, valójában már megérkeztünk a Conan képregényekhez, mert mindez mégiscsak úgy az igazi. Főleg amiket a nagymester, John Buscema rajzolt. Ennek a harmadik kötetnek a tizennégy fejezetéből tizenháromnak ő volt az alkotója, a négyszázból csak az első negyven oldalnak nem. Szerencsére Neal Adams is simán felnőtt a feladathoz, és emlékezeteset kanyarított az Árnyak Zambulában című kannibálos történettel: karakterábrázolásai és kamerabeállításai egyediek, összhatásában mégis szépen simul a nagy egész szövetébe. Ehhez talán az is hozzáad, hogy Buscema sem egysíkú, a különböző történetekhez gyakran más-más grafikai technikákat, vonalvezetéseket, és panelezéseket alkalmaz. Érdekes kérdés, hogy társrajzolója, Alfredo Alcala mennyiben járulhatott hozzá ezekhez a sajátos világábrázolásokhoz, már csak azért is, mert akárcsak Buscema, ő is öntörvényű művész volt, aki soha nem szerette másra bízni a munkái befejezését. Természetesen már a hetvenes években is ipari tempóban ment a kiadás, nyilván muszáj volt tartani azt az ütemet, amit nem feltétlenül győzött egy rajzoló, az üzlet pedig üzlet.
Jelen kötet valamennyi története eredeti Robert E. Howard íráson alapul, és a korábbiakhoz hasonlóan a Marvel egykori főszerkesztője, Roy Thomas jegyezte az összes adaptációt. Illetve A vörös torony réme című novella befejezetlenül maradt a hagyatékban, így Thomasnak azt tovább kellett írnia, lett is belőle egy nagy ívű elbeszélés három részben. Érdekessége még a sztorinak, hogy ebben sokáig egy másik harcos a főhős, Conan csak a második rész vége felé kapcsolódik be. A kötet csúcspontjának azonban a hosszan kanyargó és különböző világokon átívelő, A fekete kör népe című százhúsz oldalas monstrumot tarthatjuk, és én sem akarom elvitatni tőle ezt a magas polcot, stílusváltakoztatásban, érzelmi felépítésében kivételes munka, gyakorlatilag mindent sűrít, amiért nagyon lehet szeretni Conan világát. Ami egyébként, ha már itt tartunk, és például ebben is más mélységű, mint a ponyvák jó része, valójában nem igazán kényelmes és sima falat, morálisan ugyanis gyakran döccen. És nagyon helyesen. Mert bár Conan, akárcsak a többi ponyvahős, amikor szükséges gyilkol – mi mást tehetne, ha nem tenné, őt ölnék meg lépten-nyomon –, viszont Conan sosem öl szórakozásból, hiszen nem pszichopata. Fegyvertelent aztán pláne nem szívesen, mégis, amikor ki van időnként mondva, hogy azért mégiscsak gyilkos az istenadta, akkor ott némi árnyék vetül, egy kis kibillenés, és az jól is van úgy. Legyen bár egy ponyva majd minden tekintetben gátlástalan, avagy népnyelven mocskos szórakozás, az mégsem baj, ha azért beleakad kissé a lelkiismeretbe. Például ettől nem lesz pszichopata felhangja. Aztán persze van abban valami igen vonzó, ahogyan Conan lelkileg túllépi a szörnyűségek áradását, az olyan megrázkódtatásokat, amikbe mások beleőrülnek, és amik után képes mindig feltámadni és a nővel az oldalán ellovagolni.
És bár aláírom én is, hogy A fekete kör a kötet dramaturgiai ívének felső regisztere, személyes kedvencem mégis a záróakkord: Az elefánt tornya. Egyrészt hibátlan utolsó történetnek, másrészt pedig elemeltebb is a többinél: idegenlényes sci-fi beütése átszínezi a szokásos mágiára épülő fantasyt, és a Conan világára egyébként is jellemző enyhe melankóliát az elmúlás tapinthatóbb fájdalmával löki a szokásosnál mélyebbre, valamint megtörténik a plusz csoda: igazi beavatástörténetté válik, azaz tanúi leszünk egy fizikai halált követő szellemi születésnek.
Conan még úgy is gyakorlatilag érinthetetlen és kikezdhetetlen kultúrtömb, hogy mai mércével minden felülete támadható lenne: agressziója, idézőjelek nélküli rasszizmusa, keletkezésének korát tükröző szexista nőábrázolása (de például sosem csalja meg azt, akivel éppen együtt jár, kezdjen ki vele közben akár egy világszép királynő), ám nem is követhetnénk el nagyobb hibát, ha a napi, azaz jelenkori politika nagyítóján át szemlélnénk. Megtehető persze, de aki Conant nem a helyén kezeli, az az adott kultúrkor és történeti egység valódi megértéséből zárja ki magát. És valljuk be, időnként legtöbbünknek szükségünk van arra a kis mocskos szórakozásra is, amit egy jól sikerült ponyva nyújtani képes. Annak ellenére, hogy pár képkocka tényleg megmosolyogtatóan elavult már itt is – de ez nyilván elkerülhetetlen, nagyjából így járnak még a korszakos alkotások is.
A Conan kegyetlen kardja 3. című kötet a Savage Sword of Conan magazin 14-24 számainak Conan történeteit tartalmazza, és ez a magyar kiadás annyiban gazdagabb, mint a világ többi mai gyűjteményes kötete, hogy a szerkesztő utánajárásának köszönhetően belekerültek olyan más rajzolók artworkjei is, amik ma már nincsenek meg digitális formában a jogtulajdonos birtokában – így egy magángyűjteményből kölcsönkapott eredeti magazinokból lettek ezek az oldalak beszkennelve, és feljavítva, majd a fejezetek közé illesztve. Ezeken felül az előzék és kolofon dupla oldalaira került Tim Conrad látványos grafikájú térképe is a Hyboriai korról (a Conan hátterét adó, nagyjából Kr..e. 10000 körüli elképzelt világ), ami Robert E. Howard eredeti rajza alapján készült. Az első két Fumaxos kötetnek még klasszikus Boris Vallejo festmények voltak a borítóján, de ezek már kifogytak, erre a harmadikra Val Mayerik borítóképe került, ami a Savage Sword of Conan 22. számát díszítette 1977 szeptemberében.
És még valami: aki szívesen olvasna Conant, ezzel a harmadikkal is kezdheti, hiszen kisebb-nagyobb, de lezárt történetek szerepelnek benne, semmi nem folytatódik korábbról, és nincs túlmutató cliffhanger se, mégis érdemes az első kettőt is beszerezni, egyrészt a karakter-felépítés, másrészt a remek sztorik miatt – elvégre Conanból sosem elég.
Beleolvasó és rendelés
Akit pedig ezek után még a Conan ifjúkoráról szóló másik, modernebb hangvételű (és színes) sorozat is érdekel, itt olvashat róla bővebben.
