A képregényes a hagyományos értelemben vett irodalmi felhozatallal összevetve arányaiban bizonyosan gyakrabban, sőt lelkesebben száll alá a világ és az ember sötéten tátongó kútjaiba, hogy onnan felhozza és közszemlére tegye a vállalhatatlant, a rútat, a gonoszt, a morálját vesztett népesség lélektanát és természetrajzát, mégpedig tetszetős tablókba foglalva. Amikor különös szerencsénk van, akkor a tablók egymásutánja, azaz a képregényes panelezés kíméletlen részletezéssel taglalja ezt a mélységi mámort, hogy az olvasó a puszta szórakozáson és a véget soha nem érő szappanoperák geekelése mellett kicsit azért fájjon is. Én például a türelmetlenek közé sorolódok, a szépségesen és mesterien ábrázolt rútságok és a drámák/akciók kikockázásának és montázzsá szervülésének élvezése mellett mondhatni elvárom az arculcsapást, vagyis nemhogy nem szenvedek az efféle kínzó tükrözéstől, de elégedetten hátradőlök: ilyen az ember – én is természetesen –, ennyire rút és kegyetlen, erkölcsi fertőben fetrengő fenevad. Alan Moore jó hozzám, és ahogy elnézem a fórumokat, másokhoz is, ott van ugye a szuperhős-inzultussal felérő kultikus Watchmen, nagykönyvi pszicho- és szociopata figuráival, a V, mint vérbosszú disztópiája a politika és a hatalmi visszaélések megbonthatatlan frigyéről, aztán az olyan sci-fi különlegességek, mint a Marvel általánosabb hangvételétől távolabbra lőtt Britannia Kapitány, és egyik személyes kedvencem, a Halo Jones balladája, a cyber sci-fit is megalapozó űrkaland, ami nagy bánatomra sosem kapott folytatást első kötetén túl, és persze a lélek alantverzumában legmélyebbre turkáló nagyvad: A pokolból.
Ez utóbbihoz képest persze laza ponyva-szörfnek tűnhet a Különleges Úriemberek Szövetsége – aminek most jött ki a Fumaxnál a második kötete -, de kismillió utalással, kult-beidézésekkel és a kalandirodalomból kölcsönzött konkrét figuráival tényleg csúcsra járatta kiszemezgetett zsánermozaikokból kirakott posztirodalmi tablóját. Persze itt bőven az elviselhetőség határain belül járunk, aztán ki tudja, lehet, hogy csak megbicsaklott ízlésem okán gondolom így, és másoknak azért okozhatnak kellemetlen pillanatokat világmentő hőseink éjfekete defektusainak kibontakoztatása. És nem csak Dr Jekyll hulki énjétől, Mr Hyde-tól nézhetjük végig nem csak az elvárt, de a tényleg mellbevágó aktusokat is, mert akad itt még a csinos/tartásos külcsín alatti feslettség vágy-buja kiteljesedése, nagy korkülönbségű kapcsolati kivirágzás borzongatóan nyílt ábrázolása, nemi erőszak, a gyengébbek dicstelen kihasználása, rasszizmus, orvosi morál semmibe vétele, ésatöbbi. A mű ezredfordulós keletkezésének idején politikailag még jócskán tartott a status quo, de ne higgyük, hogy Moore nem volt mindig is képben, nála ez a sok szörnyűség, erőszak és visszaélés nem a politikai korrektség teljes hiánya, éppen-hogy az összemberi pontosabb ismerete és valódibb természetrajza. Ehhez azért természetesen hozzátartoznak a hibák, hiányok és gonoszságok mellett a gyengéd, a szerető, a figyelmes pillanatok is: látjuk a szabad szájú és folytonos gyilkos tobzódásra vágyó Hyde-ot örök szerelembe esni, a híres vadászt, Allan Quatermaint magába roskadni, vagy Némó Kapitányt, amint mérhetetlen angol-gyűlöletét legyőzve mégis segít a bajba jutott Londonon. Láthatatlan Emberről éppenséggel sok jót most nem mondhatunk el.
Ha valaki csak a képregénysorozat alapján készített (és a testes büdzsé, valamint illusztris szereplőgárda ellenére is csak alsó-közepes) filmet ismeri, már abból is tudhatja, hogy itt klasszikussá nemesedett régi regények, azaz kultszerzők (Verne, Haggard, Wells, Stevenson, Bram Stoker) figurái alkotnak közösségileg és érzelmileg diszfunkcionális csapatot, méghozzá egy Bond nevű angol hírszerző indítványozására. Aztán persze az áthidalhatatlannak tűnő ellentétek és utálokzások ellenére az egész mégis működni kezd, és első körben (vagyis az első kötetben) legyőzik a hírhedt dr. Fu Manchut, majd pár hétre rá ebben a most tárgyalt, második kötetes kalandban űrből érkező idegen megszállással szállnak szembe. 1898-ban járunk, a Bond felkérte Mina Harker (ő egyébként a Draculából lehet ismerős) által összegründolt csapat végül is jelentős részben pont csapatkapitányuk körül forgolódva kerül két tűz közé: egyszerre kell megküzdeniük a külső ellennel és saját belső vágyviláguk tobzódásaival. A sztori az inváziós sci-fik és a veretes rémhistóriák világának keveréke, lendületes tempóban kanyarognak a felütéskor még kalandponyvának tűnő események, miközben a formai felszín alatt ugye ott duzzad minden, amiről eddig beszéltünk, a lélektani horrortól a társadalmi kor- és kórrajzig. A bevezető oldalak a Burroughs -féle Mars-sorozat univerzumát idézik, a vörös bolygón lezajló gyors és látványos csata továbbkergeti a messziről érkezett megszállókat a Föld felé, hogy aztán a London mellé érkező/becsapódó gonosz idegenekkel ötfős hőscsapatunk megküzdhessen.
Alan Moore erőssége az eddig vázolt külső-belső démonok felettébb hatásos és egyébként javarészt roppant szórakoztató ábrázolásán túl a popkultba ágyazás képessége: olyan természetes lazasággal rántja be ezeket a különböző irodalmi dimenziókból átkonvertált szereplőket, mintha íróik legalábbis tudat alatt direkt ide szánták volna őket. Moore egyébként is ért a közös térbe és időbe szerkesztéshez, szereplői jellemzően hézagmentesen simulnak az adott mű szövetébe, és ebből a szemszögből mindegy, hogy saját vagy máshonnan nyúlt karakterekről van szó. Persze képregény lévén illik kitérni a rajzolóra is, hiszen az ő plusz víziójának képein keresztül bontakozik ki mindez: Kevin O’Neill szerencsére nem pusztán az illik kategória, gyönyörűen hozza a régi-új kettősséget, például a klasszikus könyvillusztrációk rézkarcszerű világát is jóleső természetességgel kelti életre. Mozgóképszerű dinamikája közben mégsem akcióközpontú kalandfilm bontakozik ki elsősorban, mintha zsánerek fölé kerülnénk, nincs megtorpanás vagy elunás a drámai részeknél sem, sőt, azokban még fel is erősödik a feszültség, például feszesebb kikockázással. Váltogatott látószögekkel plánozott paneljeibe feledkezve csak a vége felé tűnt fel, hogy nem is használ semmi egyebet pár különböző méretű képkockánál. Ráadásul legtöbbjük néha oldalakon keresztül azonos méretű, és kifutó tablók is csak elvétve adódnak, így fantáziája és láttató készsége még figyelemre méltóbb. Mina és Hyde karakter-kidolgozásainak aprólékossága arra enged következtetni, hogy nagy valószínűséggel ők ketten voltak mindkét alkotó kedvencei. Nagyon is megértem. Már az első kötet is rendben volt, de ez a második köröket ver rá.
Az albumot kiegészíti egy nagyobb lélegzetű, illusztrált novella is, ami egyébként nem szerves része a történetnek, de a sorozat világához azért kapcsolódik a Szövetség korábbi ügyeit és felfedezéseit taglaló fiktív Almanach. Angliát külön kezelve, de azon kívül földrészekre bontva idéz be az adott vidékekhez és kultúrákhoz köthető misztikus és megmagyarázhatatlan eseteket: más világokba átkerüléseket, ott ragadásokat, szellemjárásokat, borzongató jelenlétek sejtetéseit, idegen dimenziók behatolását, és ezek a fikciós események persze éppúgy kötődnek klasszikus irodalmi alapokhoz és stílusokhoz, mint a képregénysorozat maga. (Hazánk is megkapja a magáét: Észak-Magyarországra érve az utazó egy sötét és viszolyogtató emlékre hivatkozva már húz is tovább.) Mivel a hazai kiadó előzetes beszámolói szerint nem volt egyszerű menet a novella lefordítása, szavazásra is bocsátották a kötetbe kerülését, vállalva megjelenésének csúszását is, de végül megérte: pár bekezdésig ugyan még nem kapott el, majdnem odahagytam, némileg felesleges koloncnak tűnt, de aztán szépen kikerekedett ez a visszautalásokkal és válogatott rémségekkel teli misztikus világ-bédekker. Talán ilyesmiket élt volna meg Lovecraft a nyúl üregébe esve, vagy a szirének énekét hallva, amennyiben hajlandó lett volna a tengerjáró Szindbád hajóján körbekalandozni a világot…
Beleolvasó és rendelés.
