Hirdetés

„Ha a húsz évvel ezelőtti Lovasi lennék” – Lovasi András

A Kispál és a Borz augusztusra meghirdetett visszatérésével kapott egy kis(?)testvért a Kiscsillag, illetve – a Kispál On Orfű révén – a Magyarország legnagyobb alternatív fesztiváljának számító Fishing On Orfű is, ami ráadásul a héten szerdán indul. A főkolompos Lovasi Andrással ezeken túl az LGT-modellről, a véd- és dacszövetségekről és a generációváltásról is beszélgettünk.

Milyen produkciókban zenélsz mostanában?

Vannak, ugye, szólókoncertjeim, van a Lovasi András és barátai, amolyan búvópatakként megvan a Budapest Bar, sőt, évi egy vagy két Csík-koncert is beesik, és persze a Kiscsillag, illetve már a Kispál is újra. Érdekes, annak idején, amikor ez a két zenekar párhuzamosan futott, valahogy sokkal nehezebben tudtam a fejemben összerakni, hogy az egyik milyen és a másik milyen. Miközben kifelé meg tök jól megfogalmaztuk, hogy a Kiscsillag egy gesztuszenekar, hogy amilyen nem tud lenni a Kispál, annak egy leányvállalata a Kiscsillag. Egy öregedő fiúzenekar. Vagy egy kapuzárási pánikos fiúzenekar.

De aztán vél is átfordult a főprodukcióvá a Kiscsillag.

Hát igen, mert megszűnt a Kispál és akkor már nem projektzenekarként gondoltam rá, hanem a fő fórumaként annak, amit el akarok mondani. És akkor már oda vittem azokat a dolgokat, amik valószínűleg egyébként valamilyen formában Kispál-dalokként végezték volna, hogyha létezik továbbra is az a zenekar. Ez mondjuk talán a Szeles lemeztől volt így. Aztán az utolsó két albumot, a Tompa késeket, meg a Semmi konferenciát, egy kicsit el is uraltam szerzőként, noha az elején ez egy két frontemberes zenekar volt, ahol kifelé Lecsó mindenképpen olyan hangsúlyos volt, mint én. Úgyhogy most még nem volt a Kispál, amikor már felhívtam a zenekar figyelmét, hogy van még két nagyszerű szerzőnk a zenekarban, mi lenne, ha ők is írnának dalokat? Ezzel pedig bizonyos értelemben vissza is tértünk a Kiscsillag-induláshoz, mert ne felejtsük el, hogy akkor én leginkább szerzőként és gitárosként képzeltem el magam, tehát nem gondoltam azt, hogy én leszek majd az énekes. Először, ugye, volt ez az „énekesnő-projekt”, most pedig inkább úgy képzelem el a Kiscsillagot, mint az LGT-t, hogy nincs benne igazából egy kinevezett énekes, hanem inkább az van, hogy énekel mindenki, rászabott dalokkal, vagy akár közösen felosztva egy-egy dalnak a versszakait. És ilyen szempontból Sesztay Dávid egy kicsit kiaknázatlan lehetősége még a zenekarnak: egyrészt szerintem jól énekel, másrészt meg, mint szerző is érdekes. Ráadásul szerzőként messzebb van attól a világtól, mint amit én tudok, és amit a Lecsó is tud, tehát ilyen értelemben a megújulásunknak is lehet egyfajta kulcsa, hogy rá nagyobb hangsúlyt fektetünk. Most például, amikor próbálunk új dolgokat, akkor kifejezetten az ő dalait próbáljuk, az az arány, hogy most csináltunk három dalt, abból kettő az övé, egy az enyém.

És Dávidban benne van az, hogy nagyobb közönség előtt is fel tudja vállalni a dolgait? Mert amennyire kívülről látszik, azért ő egy visszafogottabb srác.

Hát igen, nem egy extrovertált figura. Nyilván a mostani celebvilág, vagy a popzenei attitűdök valószínűleg túl harsányak az ő személyiségének, úgyhogy nem gondolom, hogy a magyar közönség és az átlag popzene-fogyasztó egy olyan karakterről álmodozik, mint Dávid, aki 40 éves, és kamarapop produkciókban utazik leginkább, vagy jazzben és színházi zenékben. De azért ő főleg a vadabb, vagy a gitárosabb számait hozza ide, tehát a szólóanyagához képest azért azok a dalok, amiket megcsinálunk tőle, jóval rockosabbak. És mondjuk az Ott, ahol akarod című dala különösebb média-, meg egyéb támogatás nélkül közönségkedvenc lett, szinte minden koncerten játsszuk.

Nemrégiben távozott a zenekarból Erős Márton basszusgitáros.

Marci az egyik legbiztosabb sziklája volt a zenekarnak, olyan volt, mint Péter az egyháznak, de én már sejtettem ezt, egy évvel korábban meg is mondtam a zenekarnak, hogy szerintem ki fog lépni. Mert miközben abban az egy évben is halálosan korrekten, maximálisan jó hozzáállással tette a dolgát, én láttam rajta, hogy az a fajta motiváció, amelyik először, a belépésekor benne volt, az megszűnt. És érdekes, hogy a többiek nem látták, Bajkai Feri apukája mondta egyedül, hogy „Gyerekek, mi van Marcival? Nem úgy van a színpadon, mint volt régen.” Amúgy azt gondolom, hogy Marci jó úton jár, olyan értelemben, hogy következetesen a belső hangra és az őbenne meglévő valódi szándékokra figyel, szemben azzal, hogy „most még maradok a Kiscsillagban egy évig, amíg nem keresek elég pénzt a másik lábon”. Azt mondta, hogy egyszerűen nem élvezi úgy a zenélést, a színpadi jelenlétet, nem várja, hogy mehessen, nem várja, hogy színpadon legyen, és ő nem akar így zenélni. És szerintem ez egy teljesen akceptálható, lelkiismeretes álláspont.

Nehéz volt új embert találni?

Szerencsére a magyar popzenész kínálat van már olyan helyzetben, hogy egy hangszerest, engem, bárkit lehet pótolni. Anno Marcit is már úgy választottuk, három vagy négy basszusgitáros közül, most meg még célratörőbbek voltunk, csak két embert hívtunk fel, és közülük választottuk az egyiket, Hajba Imrét, aki negyvenkét éves, négy-öt produkcióban játszik, talán a legismertebb a Blackbirds nevű Beatles-tribute zenekar. Imre mindenféle különösebb segédeszköz nélkül, hangfelvételek alapján megtanulta Marci szólamait – idáig az egyszerűbb rész. És innentől jön az emberi oldal, hogy szántás közben ismerszik meg a ló. Persze, már nem is várjuk el senkitől – akár Marcitól sem, mert vele is több mint 20 év volt közöttünk – hogy ugyanolyan gondolkodású legyen, mint mi. Amikor az ember huszonéves, miért csinál zenekart? Egyrészt, mert van egy baráti közösség, egy brancs, másrészt, meg akarja hosszabbítani a tinédzserkorát, harmadrészt el akar menekülni. Illetve, benne van az is, amikor egy kanbrigád elindul a nagyvilágba vadászni, hogy ilyen ősközösségi formulákat használjak. Ezek mind benne vannak a zenekarosdiban. De ötvenévesen már nincsenek benne. Akkor azt keresed, hogy ki az, akivel együtt tudsz működni, hasonló az ízlésetek, jókat tudtok dumálni, és ha leültök egy sör mellé, akkor nem fogjátok egymás fejére borítani az asztalt. De az a fajta véd- és dacszövetség, ami mondjuk egy zenekarnak főleg a húszas, de még a harmincas éveiben is tartást ad, na, azt már nem várjuk el. Nem egy társat keresünk, hanem egy kollégát, akivel jó együtt lenni. És ennyivel “rosszabbak” az ötvenes éveiket taposó zenekarok a huszonéveseknél, egyébként.

Hogy történik egy új zenész kiválasztása?

Általában ilyenkor mindig az van, hogy a zenekar leül és ötletelünk, körbekérdezzük az ismerősöket, hogy nincs-e valaki, aki ráér, akinek belefér és szerintetek ideillik? Így merült fel ez a két srác, mind a kettőt meghallgattuk, és mind a kettőnél azt gondoltuk, hogy tökéletes lenne. Talán Imre technikailag egy picit jobb volt, és azért tényleg Marci az egyik, ha nem a legbiztosabb pontja volt a zenekarnak – nem véletlenül volt „Hibátlan” a művészneve, amit én adtam – tehát ilyen szempontból is kellett gondolkodnunk. Mondjuk a ’90-es években például a Kispál és a Borznak sokkal nehezebb volt pótolni a Brautigamot, az nem is sikerült teljesen, csak lett egy másik dobosunk, akivel nagyon más lett a zenekar. Miközben valahol a régi zenekar értékeit meg szerettük volna őrizni, és a váltással ebből bizonyos dolgok azonnal eltűntek.

Hát igen, mondjuk az két nagyon különböző dobolás volt.

Igen, de pont azért, mert nem volt a piacon megfelelő ember. Ma már sokkal több jó hangszeres van a piacon, mint volt régen – és ebben benne van a kőbányai zenesuli is, meg benne van az is, hogy sokkal könnyebb a hagyományos magyar zeneoktatáson kívüli szférában valamilyen szintre felhúzni magad. Mert régen tényleg csak az volt, hogy a kazettás magnót tekergetted vissza, és próbáltad leszedni fül után, mit játszanak azok, akikhez te szeretnél hasonlítani. Jó kották is elérhetetlenek voltak nagyon sokszor, ma meg felmész a Youtube-ra, beütöd, hogy „kedvenc slágerem”, és három-négy verziót fogsz találni a mikéntre is. Mert hiába tudod, hogy mik a harmóniák, a te kezedben mégsem úgy fog megszólalni, ha csak oda van írva, hiszen nyilván számít, hogy milyen fekvésben játszol, milyen húrokon, hol fogod meg, hogy az egész harmóniából csak két vagy három hangot szólaltatsz meg, netán csak egyet… Szóval egy csomó olyan apróság van, ami miatt mi nem tudtuk megfejteni sokszor, hogy valójában ezt vajon hogy csinálják? És ez nyilván egyfajta kreativitásra sarkall, sok esetben könnyebben találsz meg egy önálló karaktert, ugyanakkor meg egy „általános zenész”-piacon, ahol el kell játszani a dalokat, jó minőségben, technikailag megfelelően, ott nem tudsz helytállni. A mi generációnkban ilyen zenészek voltak, főleg ebben az alter kultúrkörben, nem véletlen, hogy egyetlen igazán jó dobos volt, a Gerdesits. Az összes többinek valami baja volt. Ha technikás volt, akkor túlságosan sokat játszott, túldíszítette a darabot, vagy úgy gondolta, hogy egy alternatív slágerben úgy kell dobolni, mint Billy Cobham. De nem kell. Szóval, nem tudta, hogy bizonyos műfajokban mi az, amiket eljátszol, és mi az, amiket nem, mert egyszerűen stílustalan, vagy gusztustalan, vagy giccses.

Beszéljünk kicsit a Kispálról. Augusztusban koncerteztek és lesz egy lemez is, igaz?

Igen, lesz. A Covid lecsengésével most egy kicsit kevesebb időnk van próbálni, meg ötletelni, de gyorsan összeraktunk három számot, amik tulajdonképpen készen is vannak, és van másik négy, vagy öt, amelyiknél látható, hogy lesz belőle valami. Először még az volt a terv, hogy a koncert előtt kijövünk a lemezzel, ha egy hétszámos lemez lesz, akkor egy hétszámossal, úgyis csak egy-két számot lehet róla játszani a koncerten, de most már azt mondjuk, hogy ne kapkodjunk annyira. Ha a húsz évvel ezelőtti Lovasi lennék, akkor természetesen megjelent volna a lemez még a koncert előtt, de ma már nem a húsz évvel ezelőtti Lovasi vagyok, és tudok várni. Azt tervezzük, hogy valamikor október-november táján jönne ki, ami azt is jelenti, a koncert után nagyon rá kell feküdni, hogy az addig talán készre csiszolt demóból hangfelvétel legyen. A hangfelvétel gyorsan megvan, inkább a mixszel szokott elmenni mostanában több idő: ülök rajta egy kicsit, aztán látomásom támad, hogy milyen dobsound kéne, azt nekiállunk megvalósítani, mire kiderül, hogy ehhez viszont nem jó a basszus, és akkor fel kell venni újra… Ez régen nem volt, mennyivel egyszerűbb volt, nem? Azt mondták, van két hét, ki van fizetve, menjetek, nem gondolkodtunk ilyen sokat, mentünk. De az általam szeretett utolsó popzenék, azok mind-mind nagyon komoly ötletdömpinget tartalmaznak, nem feltétlenül a zenekar részéről, hanem a hangmérnöktől/producertől.

És lehet, hogy lesz egy működő Kispál és a Borz is? Vagy az azért annyira nincs benne a pakliban?

Szerintem az, ahogy régen működtünk, az nincs. De pont azért, mert nem vagyok benne biztos, hogy nem ugyanott végeznénk, ahol 2010-ben végeztük. Ha jól sikerül a lemez, meg ha szeretjük játszani, akkor majdnem biztos, hogy valamiféle lemezbemutatót szeretnénk csinálni, de hogy mondjuk Magyarországon több Kispál-koncert lesz, azt szinte kizártnak tartom. Egyszerűen azért, mert például az egyik ok, amitől Kispi a feloszlás után jól kezdte magát érezni a bőrében, az az, hogy neki már akkor is fárasztó volt az, amit úgy szokott emlegetni, hogy cigányélet: hogy menni kell, hogy be kell üljön az autóba, más helyen aludni, nem otthon. Ő ezt nem annyira bírja.

s: mi újság a Fishing On Orfűvel? Hogy bírta a fesztivál ezt az elmúlt két évet?

Szerintem mi a többi nagy rendezvényhez, fesztiválhoz képest jól jöttünk ki ebből. Valószínűleg az a szerencsénk, hogy a Fishingnek egy nagyon stabil és hűséges közönsége van, ami ráadásul nagyobb, mint a fesztivál. Tehát azért tudunk teltházasak lenni minden évben, mert valójában nem kell kimaxoljuk, hanem van még valószínűleg egy puffer-tartály, egy harminc-negyven százalék, aki egyébként eljönne, csak abban az évben pont nem. Ha ez szerencse, akkor az, ha nem szerencse, akkor nevezhetjük tudatos építkezésnek is. De úgy gondoljuk, például az, hogy a szükséghelyzetből adódóan a júniusi dátum átkerült augusztus végére a tavalyi évben, az is egy jó húzás volt és a bevételeink ezzel picit nőttek is még. Akkor már tudtuk, hogy meg akarjuk venni a kempinget, arra gyúrtunk, és a nyereséget úgy, ahogy van, lapátoltuk be a vételárba. Szóval, a ’20-as évet átvészeltük, és a ’21 meg kifejezetten jól alakult, hiszen csináltunk tulajdonképpen másfél fesztivált, és így mertünk egy vételi ajánlatot tenni az előző tulajdonosnak, illetve, volt egy hosszú távú szerződésünk, és az tartalmazott egy opciós vételi lehetőséget, amivel éltünk. Közben annyira megugrottak az ingatlanárak, hogy míg az előző tulajdonos korábban mindig azt mondta, „persze, vigyétek”, most már egyáltalán nem volt annyira lelkes, hiszen arra gondolt, tök jogosan, hogy mondjuk öt év múlva ez többet fog neki érni. Ebben mi is bízunk most már, hogy megvettük.

Mennyit változott maga a rendezvény?

Nyilván ez a fesztivál olyan értelemben, hogyha ragaszkodunk ehhez a helyszínhez, meg magához az imidzséhez, márpedig miért ne ragaszkodnánk, akkor attól nem tud érdekesebb lenni, hogy többen vannak. Léteznek ezek a lakossági, vagy csúnyább szóval moslékfesztiválok, illetve vannak a műfaji fesztiválok, amelyek kifejezetten egy műfaj közönségének próbálnak programokat szervezni, és utóbbiak közül valószínűleg a Fishing a legnagyobb. Viszont ez pont az a nagyság, ahol már nem érdemes azon gondolkodni, hogy miként lehetne még beengedni kétezer embert. Nyilván több pénz lenne, és meg tudnánk hívni esetleg olyan zenekarokat, akiket most nem tudunk, de nem biztos, hogy ezt a közönség jó néven venné. Meg ez egy nagyon érdekes helyzet, a Fishingnek van egy törzsközönsége, valószínűleg az egyik legöregebb a törzsközönségek közül, és azzal, hogy tavaly augusztus végére tettük a fesztivált, megjelent egy fiatalabb közönség is, pont azért, mert megjelentek fiatalabb előadók is. Mi nagyon tudatosan készültünk arra, hogy majd amikor mondjuk a Péterfy Bori, a Kiscsillag, meg a Quimby nem lesz már annyira népszerű, szóval, amikor a Petőfinek az első eresztése kezd egy kicsit kifáradni, akkor mi jön utána? Mert pontosan tudtuk, hogy nekünk ezek a nagy neveink, tehát ezeket rakjuk fel évről évre, ezek hozzák a közönséget, de közben lehet nevelni a közönséget, tehát lehet valamilyen módon azokat is behúzni folyamatosan, akik számunkra izgalmasak és tudjuk, hogy ennek a műfajnak a meghatározói lehetnek a következő öt éven belül. És úgy tűnik, ezt jól gondoltuk, meg jól is csináltuk, mert most már a headlinereink 60-70 százaléka olyan, akiről öt évvel ezelőtt a közönség nagy része vagy nem tudta, hogy létezik, vagy nem is létezett, mint a Carson Coma, például. És ma már a Quimby nélkül, a Kispál nélkül bátran meg lehet rendezni a Fishinget. Sőt, szerintem az Elefánt, hogyha nem lenne, akkor sokkal nagyobb felhördülés lenne a Fishing közönség részéről, mintha mondjuk Kiscsillag nem lenne.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

37,456KedvelőTetszik
2,900KövetőKövetés
1,060FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetésspot_img

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk