Hirdetés

Görcsmentesen, nyitottan, sokszínűen – Meghallgattuk a Machine Head új nagylemezét

Robb Flynnt sokra tartom. Nagyon elszánt, kitartó fickó, aki persze tehetséges is. Ez még akkor is így van, ha számtalanszor lehetett megmosolyogni, amikor cirkalmas káromkodások közepette nagyot mond, vagy ahogy liheg az éppen aktuális trend vagy konkrét zenekarok után. Ez utóbbi tulajdonképpen a mai napig nem változott, a most megjelent Of Kingdom Of Crown című lemez egyes elemei éppen úgy össze vannak ollózva más zenekarok hangulataiból, megoldásaiból, ha nem is konkrét témáiból. De persze ott van az a bizonyos Flynn-fűszer, amitől Machine Head a Machine Head.

Ha már ennyire belecsaptam a közepébe, akkor kezdem is ezeknél a zenekaroknál. Az már régóta érezhető, hogy Flynn nagy tisztelettel figyeli a Triviumot, amivel persze azt is kimondjuk, hogy a Metallica és a skandináv vonal is ott van az ihletői között, ehhez most újdonságként csapódott a Gojira és a Killswitch Engage. Ez utóbbi korábban is érezhető volt a dallamos éneknél, de annyira nyilvánvalóan nem jelent meg, mint most például az Unhallowedban. Végül pedig ott van az a hatás, amire még mentséget sem kéne keresni (amúgy a többire sem), ez pedig a Decapitated. Ez olyannyira igaz, hogy az itt és a lengyel death/groove metal zenekarban is tagként gitározó Wacław Kiełtyka három dal esetén szerzőként van feltüntetve, de összességében is hallatszik a hatása. A riffelés emiatt kicsit más, egyes szólók pedig egyértelműen death metal-osak. Persze Flynnt magát sem szabad kihagyni, akinek hangját és gitárvinnyogtatását ezer közül is felismeri bárki, aki valaha hallott Machine Headet. Flynn önmaga legnagyobb hatása (igen, van önismétlés, de szerencsére nem nyomasztóan).

Többen megpróbálják elhelyezni ezt az albumot az életműben, pedig valójában nem lehet, mert minden van benne, ami eddig is, amellett, hogy engedett új hatásokat is magába. Úgy tudom elképzelni, hogy Flynn felbaszta magát a mértéktelenül rossz, 2018-ban megjelent Catharsis című lemez fogadtatásán (ami után a fél zenekar otthagyta), és bizonyítani akarja, hogy tud ő jobbat ezen a dallamosabb vonalon, miközben visszahúzza kicsit a thrash metalt is. Bizony, ez a Machine Head legdallamosabb lemeze. Az 1999-es The Burning Red is dallamos volt, de másképpen. Ezt melodikusnak mondanám, az meg inkább melldöngető volt. Szerencsére Flynn sem nyekereg már, hanem magabiztos, és a rá jellemző túlzások nélkül rakta bele magát az énektémákba. Egyszerűen hihetőbb annál, mint ami az előző lemezen volt.

És természetesen lényegesen erősebbek a dalok is. Gyakorlatilag az egész lemez erős, amihez persze kell nyitott fül, mert ha valaki Burn My Eyest akar hallani, vagy akár Through the Ashes of Empirest, az maximum váltogatni tud a dalokból, de elégedett biztosan nem lesz. Minden egyes számban a refrén a főszereplő és egy baromi vaskos főriff, ami köré fel van építve minden más, de sosem olyan komplexen, mint a The Blackeningen, és közel sem olyan csapongó módon, mint a Catharsison. Az erősnél is erősebb momentumok közé tartozik a kezdő Slaughter The Martyr, ahol a refrént egyként tudja majd üvölteni a nép, de az okos főriff is a helyén van. Hasonlóan kiemelkedő a My Hands Are Empty (bár valakinek biztos túl érzelgős), a Kill Thy Enemies (micsoda fogós főriffje van), a No Gods, No Masters (a főriff szintén üt és az óóózós refrén sem ciki), és bizony az Unhallowed is. Utóbbihoz kell, hogy legyen jó kapcsolat a Killswitch Engage dolgaival sőt továbbmegyek, ez már inkább a Killswitch Engage-sideprojekt Times Of Grace emócióját idézi. Ha valamivel szemben nagyobb kritikát tudok megfogalmazni, akkor az Jared MacEachern, basszusgitáros kappan hangja, ami egyrészt alig üt el Flynn orgánumától, magyarán értelmetlen a szerepe, másrészt még annyi magabiztosság sincs benne, mint amikor Flynn először használta ezt a hangszínét. Szerencsére sokszor nem énekel egyedül, de például a Become The Firestorm tőle nem száz százalékos dal.

Furcsa szemüvegen keresztül nézem ezt a lemezt, mert nekem a The Burning Redig bezárólag tart igazán a Machine Head aranykora, azután már erőltetett volt a visszakanyarodás, és nem azért mert a vörös lemezt kifejezetten sokra tartom a mai napig (Dave McClain überdobolása miatt elképesztően dinamikus), hanem mert nekem a későbbi lemezek sehonnan sem tartottak sehová, főleg a 2007-es The Blackening. Mielőtt ezt a mondatot leírtam, sokadszor is megpróbálkoztam a sokak által alapműnek tartott lemezzel, de egyszerűen nem működik, a felénél egyszerűen ki kell kapcsolnom, mert zavar. Ez az Of Kingdom And Crown esetén egyáltalán nincs így, sőt jól esik újra és újra elővenni. Könnyen lehet, hogy csak azért, mert a Flynnt megihlető zenekarokat kifejezetten bírom, de szerintem egyszerűbb az oka: ez egy görcsmentes, nyitott és sokszínű metá lemez, faksznik nélkül.

Itt a teljes lemez:

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

37,330KedvelőTetszik
2,907KövetőKövetés
1,090FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk