Hirdetés

Give peace a chance

Elbűvölnek az olyan helyek, amiket látszólag nem emberkéz, kamionsereg és közgazdaságtudomány alkotott, hanem csak úgy kibújtak a földből, maguktól. Ahol nincs éles határ a természetes és a mesterséges között, elmosódnak a városi "szabályok", és a szabadság karöltve jár a könnyű kényelemmel. Szeretem az egyszerűt és a békést, szeretem Orfűt.

Péntek délután, a kicsi kocsimban hozzávetőleg negyvenhárom fokon gőzölgünk tettestárssal, mögöttem egy munkahét, egy hamisítatlan pesti dugó és vagy kétszáz kilométer egysávos országút: nem vagyok fesztelen. Kanyargó erdei szerpentinen dülöngélünk, aztán hirtelen elfogynak a fák, az utolsó kanyarban kis tábla jelzi, hogy megérkeztünk. Követem a sátrakkal-hátizsákokkal menetelőket, áthaladunk szép lassan a mézeskalács üdülőtelepen, és egyszercsak Bejárat és Parkoló. Utóbbi nem túl nagy, éppenhogy találok egy helyet, gyorsan szedelőzködünk, aztán már szaladunk is karszalagért. A Szigetes túlszervezéshez szokott szemem A5ös programfüzetet keres, helyette szerencsére csak négybe hajtott pamfletet talál – egyetlen tökélyre szerkesztett táblázat sem kényszerít sakkozgatásra és az obligát karikázós műsorszámra, megnyugtató érzés. Pontosan egyszer pillantok a hátoldalon elhelyezett térképre, egyrészt mert nem elég nagy a PanorámaKemping, hogy elvesszek benne, amúgy meg máris hatalmába kerített a tudat, hogy tulajdonképpen halálmindegy, merre bóklászunk. Lustán felkúszunk egy betonúton, a mellettünk elnyúló három rendezett sátorutacskának a közterületekben erős magyar alter kölcsönzött neveket: kicsit nyolcker, kicsit kilenc, meglehetősen mennyország. Mellettünk a PEN háziállata szalad el, döbbenetesen rózsaszín disznó virágos hippidresszben és aggasztóan tüskés sárga hajjal – aztán jön egy lány is, pórázon vonszolja poros barna plüsskutyáját, aki engedelmesen gurul utána négy apró kerekén. Jobbra domboldal, azon rét, amin két italosbódé, keverőpult és Nagyszínpad – név szerint legalábbis, egyébként inkább közepeske. Futólag elgondolkozom azon, miért nem láttam eddig meredek nézőteret, ígéretesnek tűnik a természetbe ágyazott amfiteátrum, bár egyelőre üres. Valahonnan zene szűrődik felénk, átbénázzuk magunkat egy darab árkon és igen sok bokron, és levetődünk az Üllő Úti elé egy tisztásra. Fűbenülés, növénynövés, hátradőlés, lángosevés, nézelődés. A színpad félkupolája előtt talán harmincan táncolnak, a többiek törökülésben vagy a pultnál állva kuncognak az évtizedes szelíd szexuális aberrációkon. Önmagában feltűnő, hogy nem látok semmi feltűnőt. Sehol egy szemfestékbe és hajlakkba burkolt emocsapat, se taraj, se turul, se répagatya, pólókat látok és shortokat: arcok vesznek körül, nincsenek maszkok. Kedves a pultoslány, tiszta a toitoi, a fröccsöm finom, gyanús, hogy borból készült és nem vegyipari hulladékból – most már fesztelen vagyok, és az is maradok. Külön hálás vagyok annak az ismeretlen jótevőmnek, aki úgy szerkesztette meg a programot, hogy simán átérek egyik koncertről a másikra – kezd a PUF a legnagyobb színpadon. Elhelyezkedem a lejtős nézőtéren, és megsejtem, miért is nem találkoztam eddig ilyennel – tömegen át hegyet mászni egy fröccsért nem a legklasszikusabb értelemben vett élmény. Elgondolkodom, mi lenne, ha ne-adja-ég ittas is lennék, és belesajdul a bokám. Érkeznek az emberek, idétlen vidámsággal ringanak a testek a bálban, legelöl már nagy az ugrálás, hátrébb viszont inkább ücsörgés van, énekléssel vegyítve. Lecsóék is kifejezetten derűsnek tűnnek, mindenkire ragad egy kevés az érzésből, hogy közös égbolt alatt pihenünk mind, és azon egy felhő sincsen. Idővel odébbállunk, mert gyrost kívánunk (600 forint, nem túl nagy, viszont kurvára finom fűszeres), visszaúton pedig a Kaukázusba botlunk. Sötétedik és a népsűrűség is megnőtt a kisebb színpad előtt, látszik, hogy megfizethető a pálinka – ez nem változtat azon, hogy hosszú távon nehezen viselem az öncélú vicceskedést. Mainstream liba, aki vagyok, SzalaiÉvát várom, de csak nem jön, úgyhogy inkább visszasietünk az amfiteátrumba, közeleg a tíz óra és vele a Kispál. (Normál esetben meg sem fordulna a fejemben időre érkezni, de Orfűn valahogy nem késik sokat senki.) Nem csalódom, kvázi pontos a kezdés: ezzel kevesen számoltak, így az első negyedóra a közönség átrendeződésével-érkezésével telik. A főattrakció vonzotta heringgyülekezetben még jobban érzem, mennyire szar ez a lejtő, menekülünk is az első sorok alkotta lépenrúgás-gyanús gödörből egy rózsaszínben pompázó fa alá. Annyiszor előkerül mostanában az anyagfáradás Lovasiék kapcsán, most viszont hosszú ideje először azt érzem, hogy életben vannak, és ezt élvezik is. A sajátos tér okán is nyilván, a színpadon álló alakok ezerszínű füstben úszó óriásoknak tűnnek, a rét természetes akusztikája pedig önmagában elég vad. Előkerül majdnem minden, aminek elő kell kerülnie, hiányolom azért a hang és fényt például, de talán nem is illene a hangulathoz. Ez itt előttem most nem a szentimentálrészegen pékek faszát dallamba illesztő, szebb napokat látott frontember unatkozása, inkább a borivás pénisznövelő hatásait ecsetelgető régi roksztár diadalmenete. A kötelező legnagyobb sláger utolsó akkordjaira oszlik mindenfelé a tömeg – időközben harmat került a fűre, lépcsők csak elvétve vannak, a csúszkálásom vicces, a többiek hálistennek segítőkészek. Ettől kezdve főként cirkulálunk, kenyérlángost eszünk (ez is finom, ugyan köze nincs a jó öreg tökipomposhoz), és random koncerteket látogatunk. A Washington Dead Cats nevű excentrikus formáció kicsit elveszi a kedvem a pszichobilly műfajtól, bármi is legyen az – gyanítom, hogy ennek oka abban keresendő, hogy továbbra is rosszul tűröm, amikor egy énekes egyesszámú ismertetőjele az, hogy vonaglik. Energia van a fiúkban, nem kétséges, ennek ellenére a sajátomon kivül is főleg tanácstalan arcokat látok magam körül (a sajátomat mondjuk nem is látom, ha jobban belegondolok). A nagyszínpadnál a pécsi Psycho Mutants-nek jutott az utolsó idősáv, nem egy hálás feladat a Kispál utáni itt még bulit gyártani. Nem is nagyon sikerül, pedig jó a koncepció, harmonika, rézfúvós, kicsit skásra vett quimby-hangzás. Csak sajnos miközben KissTibiék megkefélik a közönséget, ez inkább csak hosszúra nyúlt maszturbálás: kellemes, de nem az igazi. Tévelygünk tovább, az amúgy szponzortúladagolástól üdvösen mentes fesztivál egyetlen otrombán szétmarketingelt helyszínéről a kilencvenes évek megannyimételye dübörög. Rémlik, hogy sírva menekültem a Titkos üzenet (vagy hasonló) hallatán, köszönöm szépen hupinarancssárga vadászlikőr. A félkettőkor kezdő Titty Twister Orchestra ezzel szemben abszolút pozitív élmény, sokan ugrálnak a színpadon és előtte is, kellemesen elmebeteg a légkör, a hűvös ellenére. Pirkadatig még sok idő van, de holnap is van nap, így tettestárssal bekucorodunk a kocsiba aludni.

Annyira igyekeztem, hogy gondolati rezgésekkel távol tartsam még egy napig a fos időt, nyilván nem sikerült. Ugyan napsütésre ébredünk, de dél körül már érzem a hideget és látom a fenyegető szürkeséget a fejem fölött. Napközben kedvesen álmos a fesztivál, a vizesblokkok körül (amik egész gusztának tűnnek) zajlik csak az élet, illetve kering pár elveszettnek tűnő bulizó az előző este meglepően szemétmentes romjain. Mire visszaérünk a pécsi estebédünkről, elered az eső is, órát nézek: héttől már zenét akarok hallgatni, ez még két óra, addig csak eláll. Hát nem. A parkolóban viszont ritka mulatságos fatalista mikrofesztivál alakul ki az autójukban rekedtek részvételével – beteg kánonban cincog ötféle zene, a kocsilakók tartalékszeszt csereberélnek, esőtánc is van. A szomszédos étteremben valakinek van egy gitárja, a nyilvánosvécé előtti sorban álló lányok vele együtt éneklik a most múlik pontosant – fiúk nincsenek, ugyanis szolidaritásból átadták a saját helyiségüket is a vizes agyagban nehezebben pisilő néprétegnek. Találok a csomagtartóban egy rozsdás vasaltbakancsot, és ezzel megszületik számomra a nap tanulsága: akármennyire vizes is vagy, ha a lábad száraz és meleg, még lehetsz boldog. Enyhül a zápor, ezt kihasználva beszaladunk, egyébként is várom már a Hangmást (akik fedett sátorban lépnek föl, óriási mázli nekem és nekik is). Meglátszik, hogy a szokásos közönségük nagy része a fővárosban maradt, de így sikonyál jónéhány lány a kordon előtt – és úgy tűnik, a zenekar is inkább a csak-azért-is-megmutatjuk-nektek-is-mit-tudunk hozzáállást választotta, ami külön szimpatikus. Endrében olyan mennyiségű adrenalin tombol, ami akár zavaró is lehetne, de végül mégis inkább magával ragadó, a billentyűs Kata tökéletes higgadtságával együtt pedig kifejezetten izgalmas az összhatás. A Puzzle érkezésekor újra beindul az égiháború, múlik az idő is, a sátorban már komoly meleget árasztanak az egyre szaporodó testek, ami se a hangulatnak, se az elgémberedett végtagoknak nem árt. A srácok zenéjét egyébként is szeretem, őszinte és napsütéses fickándozó poprock, amire épp nagy szükség van errefelé. Sajnálattal hagyjuk ott őket, de Quimbyről mégsem illene elkésni. A potyogó nedvesség miatt kevesen vállalkoznak a pontosságra, így bepréselődhetünk az első sorba közösen ázni a többi meggyőződésessel. Hátrafordulva nem tudom elképzelni, hogy megtelhet a sikamlós domboldal, nos, már megint tévedek. A kis késéssel kezdődő koncert harmadik száma környékén észlelem, hogy akárhova nézek, mindenhol vizes emberek örülnek velem együtt az eső elálltának. Talán épp a kissé súlyos körülményeknek köszönhetően a közönség elképesztően elemében van, mindenki táncol, pedig ez gyakorlati képtelenség – egymásba kapaszkodik végtelen számú idegen, ha elesünk, hát együtt esünk, és úgyis marad, aki a sárból kihúz. A színpadon a fiúk is érzékelik és értékelik a kitartást, ragadós a testületi öröm, lilában és zöldben fürdik minden, és csak a zene az, ami van. A koncert végére sártengerré válik a fél nézőtér, kétségbeesnék, de arctalan karok fölhúznak a lejtőn az útig. Kiborító, de el kell bújnom végleg az elemek elől, mert kezd megfagyni a hajam. így kimaradok a Kiscsillagból és a Csíkból és még annyi mindenből – de ilyen is van, majd legközelebb, jövőre majd nem esik. És különben is, viszek úszósapkát.

Nyilván a méretekkel és nagyszámok törvényének fesztiválokra érvényes altételével függ össze, hogy egy ilyen pici összejövetelen kevesebb a tahó, a mocsok és a reklám, hogy jobban figyelünk egymásra, és könnyebb kultúráltan szórakozni. Tartom viszont, hogy valami másnak is lennie kell, ami kihat a közösségi hozzáállásra, legyen az a helyszín békebeli bája, vagy a kicsit nosztalgikus, nagyon szabadságszagú "magyar alter" maga. Tulajdonképpen nem is akarom tudni, pontosan mi az – a magyarázatoknál mindig jobb a varázslat.

Utóirat: Az imént elkövettem azt a hibát, hogy megnéztem egy 15 napos időjárás-előrejelzést. Hát erősen úgy tűnik, az elmúlt hétvége ázott kutyaszaga a VOLTon is visszaköszön majd, szóval készítem azt az úszósapkát.

Kommentek

Film készül B.B. King életéből, Bunk Moreland játssza majd a főszerepet

A film nem öleli fel a legenda teljes életét, inkább a fiatal zenész Michael Zanetishez köthető kapcsolatát mutatja be.

Két bónuszrészt kap az Eufória, az egyiket még idén

A zenében is nagyon erős sorozatnak már készül a második évada, de előtte még kapunk valamit.
35,017KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
695FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Audiópartnerünk

Friss Lángoló

A modern katonadalok az internet szürreális bugyrába visznek

A cél minden országban ugyanaz, vagyis a háborút úgy beállítani, mintha az egy hazafias, csodálatos dolog lenne.
00:03:16

Itt az új AC/DC-videó, ami olyan lett, mint

Vajon milyen lehet egy új AC/DC-klip 2020-ban?

E-sportokhoz fejlesztett sportórát a Garmin

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mégis minek?

Fellépést sürgetnek a streaming oldalakon a rasszista dalok ellen

A BBC szerint a szolgáltatók nem lépnek fel kellőképpen az antiszemita, fehér felsőbbrendűséget hirdető és gyűlöletkeltő zenék ellen.