Hirdetés

Gitárok és pszichedelia – Ilyen volt a Sziget vasárnapja

Van az a bizonyos Sziget-érzés, amit rengeteg kommentelőnk visszasír. Igazából ez egy megfoghatatlan valami, mert ezt simán átélheti egy mai kora huszonéves is, ahogy nekünk anno, neki most új élmény ez az egész, és hiába változott meg nagyon a Sziget 1993 óta, azért a mai napig ugyanaz a színes forgatag, ami már az induláskor megvolt. Csak akkor kicsi volt, most meg hatalmasra nőtt. Szóval mindenkinek megvan a saját kis Sziget-érzése, ami nekem a Tame Impala koncertjével jött vissza idén. (Egyébként ránézve a programra, tényleg az utolsó két napra szorult be szinte minden, ami visszahoz valamit a gitárzenékből a fesztiválra, mert a Tame Impala mellett például ekkor volt/van az Arctic Monkeys, a Clutch, a Fontaines D.C. is, amik ki is lógnak rendesen az első négy nap popjából.)

Szóval a Tame Impala az a headliner idén, amit én erősen furcsállottam, mikor kiderült, hogy főfellépők lesznek. Na nem mintha a stúdióban csak Kevin Parkert jelentő, élőben zenekarrá alakuló produkció nem nőtt volna akkorára az elmúlt években, hogy ne érdemelné meg ezt a sávot, de az idei Szigeten furán hatott, hogy egy ugyan sok elektronikával átitatott, de azért gitárorientált pszichedelikuspop(rock)-zenekart tesznek headlinernek. Viszont milyen jó, hogy így tettek!

Ugyanis borzasztó jól állt Parkernek és zenekarának ez a hatalmas színpad a nagy oldalsó kivetítőkkel, amiken nem simán a koncert ment, hanem olyan szétfilterezett képek, mintha mindenki begombázott volna, ehhez pedig még pluszban ott volt a színpadi ledfal is, szintén pszichedelikus vetítéssel. Na és a hatalmas, kör alakú világító objektum, ami hol lejött, hol felemelkedett, hol füstöt fújt, és legtöbbször úgy nézett ki, mintha egy ufó szállt volna a színpadra. Szóval a látványra semmi panasz nem lehetett.

Ebben a nagy fényorgiában a zenekar a színpad közepére, egy kupacba, egy emelvényre rendezkedett be, és az amúgy eléggé magába forduló Parker sem veszett el a hatalmas térben, sőt, még a kifutóra is előre jött, láthatóan kezdi megszokni, hogy valóban sztár lett belőle, még ha azért elég introvertált is maradt közben.

A négy eddigi Tame Impala-nagylemezből kizárólag az elsőt, persze a leggitárorientáltabbat hanyagolták, ugyanis az Innerspeakerről csak egy dalt játszottak, míg a többiről négyet-ötöt.

Amit viszont hiányoltam, az egy kis spontaneitás lett volna, ehhez a zenéhez nagyon is illenének a jammelgetések, ahogy amúgy az eddigi egyetlen koncertlemezükön is hallható. Itt viszont takkra ugyanazt a show-t tolták, mint az előző koncerteken, még csak dalváltoztatás sem volt. Nem baj, ezzel a kis szépséghibával is biztosan az idei Sziget egyik, ha nem a legjobb koncertjét láttam, ráadásul azóta meg akartam nézni újra a csapatot, hogy az előző szigetes koncertjükön túl hátul álltam, és nem hallottam belőlük szinte semmit az A38 sátorban. (dg)

A Caribou-ról (vagyis a mögötte álló Dan Smith-ről, aki turnézni zenekart is visz magával) nagyon nehéz megmondani, mikor a legjobb: amikor rádióbarát elektropop dalokat ír, vagy amikor olyan hipnotikus és repetití v témákat ismételgetve ér a csúcsra, hogy a legvérmesebb techno rajongók sem tudnak nem visongani rá. Az a hatalmas szerencsénk, hogy nem is kell megmondani, ugyanis a 2022-es szigetes koncertje természetesen mindkettőből állt. Azt nem lehet állítani, hogy nem szívták meg kissé, hiszen a gyakorlatilag ugyanarra a közönségre belőtt Tame Impalával is sikerült összecsúszni a Nagyszínpadról, így viszont a koncert eleje olyan meghittségben telt a Freedome színpad előtt, mintha hajnali 4 lett volna, ahol már csak a leglelkesebb emberek bulizgatnak.

A tömeg hiánya szerencsére különösebben nem zavart senkit: valószínűleg Smith-ék maguk is tisztában voltak azzal, hogy a közönségük nagyrésze késve fog befutni. Azért a leglelkesebbek is megkapták az évek során egyre összetéveszthetetlenebbé vált csúcsműveket, mint a Can’t Do Without You, a megdöbbentően rave-es You Can Do It, és persze a hagyományosan rádióbarát Odessa. Nehéz igazán újat írni a Caribouval kapcsolatban, hiszen mint mindig, most is szépek voltak a fények, jól lehetett toporogni a dalokra, és úgy általában véve mindent hozott, ami miatt szép lassan már nemcsak a 2010-es évek legjobb zenekarai közt lesz a helye, hanem a 2020-asok közt is.

Az, hogy a minőségi lötyögés/szeletelés vasárnap este áttolódott a Colosseum-Party Aréna duótól a Freedome-ba, nemcsak a Caribou-nak volt köszönhető, hanem az utána előkerülő Jon Hopkinsnak is. Az Imogen Heap billentyüseként indult Hopkinsról azt érdemes tudni, hogy producerként dolgozott már együtt Brian Enóval, a Coldplayjel, és szinte teljesen váratlanul lett az alapvetően house-ból induló, de ezerféle más hatást felvonultató elektronikus zene egyik királya. A producer szó ne tévesszen meg senkit, ez nem az, amit az EDM-producerek csinálnak, Hopkins a saját kütyüjeivel állította elő sok-sok hangmintából, MIDI-szerű zajokból és szétsavazott billentyűhangokból álló zenéjét. Nyilván akár unalmas is lehetett volna, de a sokszor már-már trance-es giccsparádéba hajló produkció olyan tudatossággal volt összerakva, amit a még olyan Hopkinsszal egy ligában lévő előadók sem mindig tudnak összehozni, mint mondjuk Rone. Ez a két buli nagyon jó eséllyel az egész Sziget legfelhőtlenebb időszaka lett amellett, hogy mennyi színtérpontot fel lehet azzal szedni, ha 2022-ben az ember otthagy egy Tame Impala-koncertet.

Fotó: Rácz Mihály

A lelki béke egyik alapja ugyebár az elvárásmentesség. Persze nem könnyű ezt tartani, a Global Village heti felhozatalából két bandát sokkal jobban vártam a többinél – még csak nem is titokban –, és láss csodát, a vasárnapi bejött (a másik pedig még hátravan). Az olasz Lalala Napoli a nápolyi zene és a tarantella tánc kulturális gyökereiből kinőtt afféle hajtás, amiről nem feltétlenül tudjuk elsőre megállapítani mibenlétének teljes spektrumát, bár a szabadságról és testvériségről szóló folkhimnuszok, a hangszerelés és a dallamok fókuszbelövésnek ugyan jók lennének, de aztán elindul a koncert és a néző minden előzetes elvárása összeomlik. A jó hír viszont, hogy ez egy szükséges krach, olyan elementáris és zsigerekig ható drámai feszültség tolul a helyébe, amit eltunyult klisékbe merevedett lényünknek ritkán van szerencséje átélni. Már a színpadra lépő csillogó szemű és borzas rockandroll figurák odébb löknek a normalitásból: amit ők még nem láttak, az tán nincs is, amolyan inas legények a déli végekről, nyilván hézagmentesen megvalósították a zenészi tücsöklétet, üres pózokhoz gesztusszinten sincs közük, viszont felettébb lelkesek: színtiszta örömmel bontották le évtizedes berögzüléseinket a folkzenéről és annak előadásmódjáról. Ennél nagyobb boldogság természetesen nem is érhetett volna bennünket, már a kezdő nóta elsöprő: kitartott hangokkal, szilárd alapokat biztosító ritmusszekcióval, és lánccsörgéssel borzoló akusztikus drone-ambient, ha a harmonikatéma és énekdallam nem a dél-olasz folkot idézné, azt hihetném, hogy valami ipariba csúszott rockbandára tévedtem. És nem is járunk ettől olyan messze, a furulya, a harmonikák és a hegedű ezek szerint nem csak arra való amire, itt jelesül a tarantella Sixteen Horsepowere/Wovenhandje és VHK-ja épült újjá a szemünk láttára, később pedig a pikulás gitárjátéka közben még a Steve Albini féle kés-gitárhang is előkerült, bár kevésbé noise rockos az összhatás, sokkal inkább valamiféle pszichedelikus etno-indusztriál. Persze lehet, hogy mindez csak a lehengerlő élő megszólalás számlájára írható – amihez a tánctérre keveredett olaszkülönítmény is rendesen hozzátette a magáét tánccal és lábdobogással –, de az egész alig volt köszönőviszonyban a korábbi élő videókkal, azok még egy jobban lekövethető folkcsapatot mutattak. Talán csak a korszak lett keményebb azóta, mindenesetre számomra enyhén szólva is kifizetődő ez a „nincs vesztenivalónk” attitűd. François Castiello énekes/harmonikás/zenekarvezető úgy hozta tető alá a bandát 2012-ben, hogy még létezett a világzenei színtér egyik alapbandájának tartott, és szintén kivételes szintű élő produkciókra képes Bratsch is, és bár sajnálatos, hogy a nagy előd közben felbomlott, a Lalala Napoli minden szinten méltó utód, még ha nem is szűken vett zsáner-vonatkozásban. Tegyük hozzá, hogy ez a nyers és drámai erejű produkció nyilván nem való minden világzene rajongónak, szó nincs populáris lekerekítésekről, fúziós gondolkodásról, mértéktartó és betűszerinti igazodásról, ellenben előadás közben az ember tán jobban ráérez a szabadság valódi ízeire, mint korábban bármikor. Előtte csak amolyan jó sztorinak tűnt, hogy 2018-as lemezüket egy napokon át zajló és végigmuzsikált calabriai buli ihlette, de a teljes embert kívánó előadás során, mialatt az ember a saját megrendülő világképével és a fékeveszett energiákkal küzd, már az sem tűnt elképzelhetetlennek, hogy egy efféle mámorért sok olyasmit is beáldoznánk, amit józanul nyilván nem. És itt kizárólag zene-drámai hatásról beszélek, olyan tudatállapot módosulásról, ami után nagyon fura visszaérkezni a normál keretek közé. És még valami, hogy ne tűnjön ez az egész valami brutális koncertzajt követő sima tasli-sokknak: odébb sétálva ébredtem rá: eddig nem tudatosult terhek oszlottak el, tényleg könnyebb lettem, mintha jobban visszaráztak volna eredendő, gyermeki önmagamba. Nos, ezt nehéz lesz mostanában überelni.

Fotó: Rácz Mihály

Az utánuk következő Amsterdam Klezmer Band mégis beszippantott, pedig az átszerelés negyedórája elsőre kevésnek tűnt az átálláshoz. Elsősorban is mert a hollandok zenéje még a buliztatások, közjátékok, hangszerszólók és spontánul elsülő pillanatok – például az öreg ukrán énekes lelkes gesztusai és mondatai – dacára sem lép ki medréből, szóval velük bandázni pont olyan, mint teszem azt egy jól bejáratott PASO koncerten ropni. A hazai zenekarral való párhuzam az elő előadás elsöprő intenzitása és a vele való együtttáncolás megúszhatatlansága mellett a viszonylag gyakori skás ritmusokra és fúvósszekciós attitűdökre is utal, miközben azért a holland csapat javarészt a balkáni zenék megszállottja, olyannyira, hogy nehéz is lenne kiszálazni belőle az autentikus klezmermotívumokat. No persze nem mintha szükség lenne rá, és bárkit is érdekelne ilyen hivatalnok-meló, főleg nem a remek mulatság közben, ami egyértelműen a világzenei színpad fényes aranykorát idézte: a fellelhető egyik legjobb koncertbanda tolta teljes intenzitással és magas szinten fülbemászó és gazdagon hangszerelt muzsikáját a népes és elégedettségének folyton hangot is adó közönség legnagyobb örömére. Esélyem sem volt közben elhagyni saját kis táncteremet. (rm)

(x) Újságíróink ezen a napon összesen 29907 lépést és 23,8 kilométert tettek meg a fesztiválon, valamint elégettek 3334 kalóriát a Samsung Galaxy Watch 4 Classic mérése szerint.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

37,330KedvelőTetszik
2,907KövetőKövetés
1,090FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk