Nagy a merítés manapság különböző fókuszpontú folk produkciókból, de ez persze nem is annyira új keletű, rögvest a táncházazás hetvenes évekbeli startja körül felállt a képlet, és a hagyományőrzéssel egy fedél alatt kialakultak a máig ható egyéb formák is. Mellesleg azóta is akad némi feszültség ebből a szakmában, évtizedek óta fennállnak (főleg) kommunikációs problémák „népzene vs világzene” fronton, de mi most ezzel nem törődünk, egyszerűen csak örülünk három felettébb szerethető albumnak.
Most, hogy két Dresch-lemez is kijött egyszerre, a diszkográfiát visszanézve csodálkozom rá, hogy a klasszikus jazz kvartett felállásban öt éve volt utoljára sorlemez: a 2016-os Tördelősről itt írtunk. Szerencsére nem kellett ennyit böjtölni, rá egy évre jelent meg az egyértelműen népzenére súlyozó Dresch Vonós Quartet projekt debütálása, a Forrásból, 2018-ban pedig a Borbély–Dresch Quartet második lemeze, a Körbe-körbe. A Dresch pályáját évtizedek óta meghatározó kvartett forma a Tördelős óta félig át is alakult, és pont a ritmusszekcióban, aminek hangsúlyos szerepét a fent belinkelt cikkben külön kiemeltük, így most az Árnyékban (Fonó, 2021) megtárgyalását ezzel kezdjük: Gyányi Marcell bőgős (a jazz mellett a zajos post-rockban is otthonosan mozog) és Csizi László dobos (egyebek mellett a Modern Art Orchestra zenésze) természetesen tökéletesen alkalmasak arra, hogy a Dresch-féle, nem kicsit beleérző, nagyrészt instrumentális szárnyalásban partnerek legyenek. A korábbi zenészekkel való összehasonlításnak nem látom értelmét, a lényeg: amit a meglassultan elmélkedő alámerülésekben és a tempós beindulásokban művelnek, az egyaránt perfekt, és nemcsak szilárdan tartó alapjaként, de egyértelmű, hogy nagyon jó érzés lehet velük muzsikálni.
Lukács Miklós cimbalmos régi társ az úton, most is teljes alkotóminőségében van jelen; nem bírom kihagyni ezt a kissé idejétmúlt, de ideillő jelzőt: művészi szintű minden villanása. Remélem, hogy örökös tag marad a Desch Quartetben. Néhol alig észrevehető a jelenléte, máskor kirobban, és a tat elején állva mutatja az irányt, de egyetlen pillanatra sem lépi túl a szerepét, nincsenek önfényező szólói, a zene egészét átlátja, és abban önmagát, mindvégig jelen időben.
Dresch Mihályról pedig mi más mondhatnék: továbbra is monolit a hazai jazzéletben. És nemcsak a folk-jazz szűkítése okán, egyszerűen őt minden vonatkozásban önállóan érdemes kezelni. Persze nem az a fontos, hogy külön fejezetet kapjon a szakmunkákban, pont a megfogalmazhatóságokon túli érzelmi/lelki fűtöttsége az igazán érdekes. Olyan belső dimenziók feltérképezésére képes, amire bár sokan vállalkoznak, csak keveseknek sikerül a megélt tapasztalatokról ilyen volumenű muzsika megformálása. A magas technikai tudás mellett talán pont ez a letisztult, nyakatekert belemagyarázások nélküli szellemi és kulturális gyökerekből kihajtott szándék szükséges, ami minden jel szerint Dresch szerzői forráspontja. A címadásról mondja: „Árnyékban lenni számomra annyi, mint nem a rivaldában, folyamatos ricsajban, dumálásban… Árnyék hűvösében figyelni, szemlélődni, tevékenykedni. Ez az árnyékban!” Ez a szemlélődő magatartás csont nélkül átjön, de ne tévesszen meg senkit az alapállás egyszerűsége, amit Dresch a fúvósaival művel, az utolérhetetlen. És ezt nem mások terhére mondom, csak amíg a muzsikusok zömét általában kötik a választott és tanult műfajok keretrendszerei, gyakran még a szabad improvizációkban utazók legtöbbjét is, Dresch úgy talált rá saját hangjára (egyébként már nagyon rég), hogy hallhatóan még bőven maradtak elmesélni valói. Tőle nem panelek variánsait kapjuk, hanem zsigeri és eleven történeteket.
A Dresch Vonós Quartet: Ongaku (Fonó, 2021) című lemeze jóval erősebb folk-orientáltsága (és hangszerelése) révén másfajta élményt kínál. De összességében talán mégsem annyira, mint elsőre gondolható. Tradicionális népzenékhez kötött motívumkészlete és hangvétele adott, így a Dresch-féle alap-megközelítéstől elléphetünk kissé, és a teljes műélvezethez ez szükséges is, egyszerűen mondva, aki nem szereti a hagyományos népzenét, ebbe beletörhet a bicskája. Ha viszont egészében, kifutását követően nézzük vissza az Ongakut, akkor feltárul, hogy miért is szerethető a népzene nem csak hagyományos formájában. Mivel megbeszéltük, hogy Dresch messze nem átlagos zenész, azaz ne is várjunk tőle sima zsánermunkát, így adódik a kérdés: kinek való az ő népzenei megközelítése? Elsősorban azok számára, akik bírják a formai keretek odahagyását, és a kalandkeresés mellett a folyamatos belső munka harmonizál a karakterükkel. Én például kifejezetten szeretem, amikor az azonosságok mellett a különbözőségeket is megkapom, vagyis ami az általam is dekódolható kulturális gyökerekből fakadva el is emelkedik attól, és új területekre visz. Dresch muzsikájától mindez megkapható egy csomagban: magas energiafokon, egyszerre érzelmi és akarati szinten. A mélységi mámorban lüktető alapok felajzó intenzitással zubognak, a muzsikusok minden jel szerint ismerik a legfontosabb szentenciát: nem hivatalnokként vannak jelen, márpedig nincs az az isten, hogy ez a dög így kijöjjön, ha nem rakják oda magukat rendesen.
És igen, itt is megkapjuk Dresch imprós oldalának színe-javát, a szaxofon és a fuhun mellett klarinét, furulya és kaval is előkerül, és ami a legszebb az egészben, hogy – és itt visszautalnék a fentiekre – pár perc után már el is feledkeztem róla, hogy épp a vonós megfejtésben utazunk, és ez valami nagyon más lenne, mint a többi lemeze. Formailag és hangszerparkban ugyan adódnak eltérések, lényegét tekintve azonban alig, és ha az irányokat vesszük, hogy amaz a jazz felől jut el a népzenéig, ez meg fordítva, a különbözőségek illúzió voltára a közös metszéshalmazban zajló esszenciális folyamatok mutatnak rá. Mint ahogy az is egyértelmű, hogy a tájékozódáson és eligazodáson kívül a műfajilag definiált purista ragaszkodásoknak nincs sok szerepük az élmények megélésben. A jó muzsika gyógyír, többek közt erről szól az Ongaku. Dresch így fogalmaz a lemez kísérőfüzetében: „Japánul az ongaku zenét jelent. Kínaiul ez az írásjegy egy jellel különbözik az orvosságtól. Egy próba alkalmával, mikor még nem kapott végleges nevet ez a kompozíció, megszólalt bennünk a keleti kultúrák felé mutató hangulata. Magyar gondolkodással is könnyen összeköthető e két fogalom. A zene és a lélek kapcsolata nem újszerű gondolat, jótékony hatását már az ókori görögök is felismerték. Reményeim szerint ez az album közelít ehhez a két jelentéshez.”
A lemezen játszó további muzsikusok: Csoóri Sándor brácsás, Zimber Ferenc cimbalmos, Bognár András nagybőgős, egy dalban pedig Lőrincz Hortenzia énekel.
A hagyományos folkhoz szorosabban kötődik Szokolay Dongó Balázs és Fábri Géza saját népzenéje, a Mikor megyek hazafelé (Fonó, 2021). Ők is improvizálnak, nagy kedvvel kószálnak ide-oda, miközben azért a leghatározottabban a népzene (moldvai és székelyföldi dallamok) környékén köröznek. Egyszerűségre törekvő, letisztult a hangzás, az akusztikus duó a Fábri Géza megszólaltatta kobozra (ő énekel is) és Dongó fúvósaira (furulya, duda, szaxofon) épül kizárólag. Az instrumentális és vokális darabokban saját elképzeléseik éppúgy érvényesek, mint a hagyományos parasztzenei formák tiszteletben tartása. Ebben a muzsikában pont az egymásra rímeltetés megnyugtatóan homogén összképe a lényeg: a hozzákomponált menetek és dallamok hézagmentesen szervülnek a nagy egészbe, így az album boldogítóan egységes felépítményét nincs is értelme szétszálazni semmiféle további okoskodás kedvéért.
Itt teszünk egy rövid kitérőt: a népzene körei többszörösen meg lettek futva hagyományőrzésileg az elmúlt évtizedekben, minden szépen le van fektetve tudományosan éppúgy, mint kulturálisan, így óriási kapufa a még manapság is napirenden lévő féltése. Már csak azért is, mert akkor is rendben vagyunk, amikor ilyen avatott muzsikusok nyúlnak hozzá nagy-nagy szeretettel, de még a poposabb körökkel sincs baj, hiszen a kultúrkincsek egyik fő sajátsága, hogy szabad bátran hozzájuk nyúlni, és érdemes is belőlük meríteni, ettől a bázisalap cseppet sem sérül. Amikor a népzene nem poros múzeumi objektumként, hanem új jelentéstartalmakkal felruházva kerül elénk, akkor derül ki igazán, hogy a ma emberének is képes érzésbeli és gondolati sommázatokat érvényesen megfogalmazni.
Dongó és Fábri lemeze ugyan játszi könnyedséggel dekódolható, de éppen letisztultsága, mértéktartósága és kulturális beágyazottságai révén a popzenét és a harsány megnyilvánulásokat is szerencsésen elkerüli. Választott útjáról jottányit sem tér el, sem zeneiségben, sem hangzásban, mégsem érezni szűknek a bejárt mezsgyét. Kifejezetten erőadó támasz ez a muzsika, barátságos bensősége egészen közel hozza érzelmileg. Van egy klasszikus veszélye is, ami egyébként is sajátja az ehhez hasonló puritán, szívhez szóló muzsikáknak: pont ezen sajátosságai miatt nehéz utána már bármi egyebet hallgatni. Tán nem is kell, ha valami a belső csendnek meg bír ágyazni, annak elégnek kell lennie egy időre.
További információk és rendelés.
