A hazai képregénykiadás új aranykorának valahol a dereka táján járva dúskálhatunk a sorozatokban és az egykötetes kiadványokban, így most, ha nem is teljesen ad hoc, de némi megfontolás után négy fajsúlyos kiadvánnyal foglalkozunk, kettő már korábban elkezdett szériához kapcsolódik, kettő pedig önálló kötet.
Miután a világmindenségben tobzódó istengyilkos-hajszával induló Jason Aaron -féle Thor sorozat eljutott a női, azaz Jane Foster alakította fejezetekig, a Fumax első körben befékezte a szériát azon a ponton, ahol az kapcsolódott a Birodalmak háborújához – ez egyrészt érthető, másrészt viszont a sorozat népszerűsége mégis arra ösztönözte a kiadót, hogy végigvigye.
És ez bizony jó döntés: egyrészt akadt ott némi hiány, történetfronton például, mert baromi ízes kanyarokat vett az is, másrészt pedig a Jane Foster -Thor friss levegővel lengte át a halhatatlanságában kissé megpunnyadt hős figuráját. Az egész menet egyik legfőbb erénye, hogy Jane a földi testében éppen rákkal küszködő, érthetően magába fordulóbb életszakaszában elcsendesülő személyisége (ami, az előzetesen talán feltételezhető sztoriunalmakkal ellentétben igen vagány és bátor pillanatokat tartogat) a pörölyt markolva tényleg a Mennydörgés Istenévé emelkedik, mégpedig több szinten. De a lényeg nem is csak önmagában ez a felmagasztosulás és rettenthetetlenség, azaz de, csakhogy Jane nem kizárólag halhatatlan pillanataiban morális és rettenthetetlen, vállalva kívül-belül a ránehezedő dolgokat, hanem Jane-ként is. Vagyis egyértelmű, hogy éppen ezért alkalmas a feladatra és a mjölnirre, és például arra is, hogy szükség esetén (a nem éppen elfogadó és jóindulatú szakaszában leledző) Odinnal szemben is felvegye a kesztyűt, azaz a Thor-kalapácsot. Ebben A Hatalmas Thor – Vérében a mennydörgés (Fumax, 2024) című ötfüzetes adagban akár már ezzel az ijesztő szembenállással beérhetnénk, de még ha csak ennyi lenne. Újra központi szerephez jut a kegyetlen sötételf, Malekith, és természetesen a követhetetlen ügynökszerepekben ténykedő Loki, akinek elsődleges énje mellett legtöbb al-személyisége is parádézhat egy-egy kört, de nincs értelme sorolgatni a kisebb-nagyobb helyzetekben akciózó és ármánykodó, vagy éppen másokat védelmező figurákat, a lényeg, hogy most a tét ha nem is világszéles, de azért hősünknek egy jós kis szaftos asgardi polgárháborúba sodródást kell megfékeznie, vagy legalábbis addig lassítania, míg a várható folytatásokban csak beesnek még további segítségek. Vagy épp kavarodnak majd elő újabb bonyodalmak. Jason Aaron írói tehetsége ebben a körben is megerősítést nyert, mégpedig elsősorban a megokolható sztoribonyolítások mellett a karakterívekben, a viszonyokban, a drámai helyzetekben, és persze az érdeklődés fenntartásában. Russell Dauterman rajzoló pedig egyre inkább felzárkózott nálam a nagy kedvencek közé: egyszerre kecses, mégis erőt sugárzó figurái, azok „színészi alakításai” egészen kivételesek, sem megingásoknak, sem alá-fölé kalibrálásoknak nyoma sincs; és kiemelném még finom, sosem robusztus, ám határozott vonalvezetését (mivel nincs más feltüntetve, vélhetően a tuskihúzást is ő csinálta). Matthew Wilson színezése is profi, hermetikusan illeszkedik az adott jelenet és panelcsoport világához, a rajzokkal együtt néha már kifejezetten pszichedelikus hatást keltenek, de káosz és átláthatatlanság nélkül, valahogyan a legtöményebb helyzetekből is józanul keverednek ki.
A Monstress – Fenevad nyolcadik kötete (Fumax, 2024) nem egészen ott folytatja, ahol elhagytuk előtte, azaz persze de, csak most a népek háborújának zaklatott világából átkerülünk a Maikával összekapcsolódott öregisten, Zinn birodalmába. Azaz még ez sem egészen így van, mert ezek az úgynevezett öregistenek (lovecrfati ihletettségű rémálomlények) igazából és alapvetően fénylények, akiknek a képregénysorozatban látott, hús-vér alakjuk már aláhullásból, száműzetésből bekövetkező torz megszilárdulások. Farkasvérű Maika, a félkezű, kemény lelkületű varázslólány, akinek felmenői a Monstress világának többrendbeli alakítói és hatalmasai, saját identitását, sorsát, létének leglényegét keresi, vagyis néha inkább űzi maga előtt, hogy talán utol sose érje. Ezenközben maga mögött leggyakrabban bút, szenvedést, haragot és bosszúszomjat hagy, de nem egyedül vágtázik át országokon és világokon, olyan társai akadnak, akiket tán meg sem érdemel. Maga Zinn is ilyen, aki Maika testében lakik, hogy ott legtöbbször, nyilván önvédelemből, tudatvesztéstől tartva bealszik, és néha már akkor sem jön elő, amikor szükség lenne rá. És persze vele tart tűzön-vízen, pokolbéli dimenziókon át Kippa, a kifogyhatatlan szeretet- és bátorságfölösleggel bíró rókalány, aki sosem rest mindenki más érdekét a magáé elé engedni. Most egy egész macskakülönítmény is becsatlakozik a legújabb kalandba, ők azon lénycsoport, akik nagy gonddal őrzik történelmük és tudásuk legapróbb morzsáit is, és mivel ugye cicák, azért az értelmük mellett nagy segítségükre van bátorságuk és világok közti átjárást segítő alaptermészetük is.
Ebben a 42-48-as füzeteket tartalmazó új kötetben (ezzel tényleg beérte a hazai kiadás a nemzetközit) átkerül az egész kompánia Zinn, azaz az öregistenek világába, ami tehát nem az eredeti otthonuk, inkább afféle börtönbolygó, így természetesen menekülnének róla, de legfőképpen mindig éhes és torz testi valójukból – és ezt végül is könnyű megérteni. Mivel az előző menet végén Maika látszathalált halt, azaz egyértelmű volt, hogy minimum valamelyik lénytagjának túl kellett élnie a krízist, most szerepet cseréltek a benne lakozó éhes istennel: Maika került bele Zinn testébe, ami nagyjából úgy néz ki, hogy a lány feje időnként előbukkan a lény sokszemű és kavargó testfonadékából. A teljes hét füzetnyi történet ezen a különleges, rendkívül látványos és ijesztő létsíkon zajlik, és persze nagyon nem békés körülmények közt, a másik világokból áthozott maszkdarab itt is hatékony varázsfegyver, de minden másnak is kihatása van, amit a szereplők magukkal hoztak. A legfőbb vezérlőelv tehát az öregistenek lázas és kétségbeesett szabadulási vágya a börtönlétsíkról, már csak azért is, mert saját mindig éhes természetüktől is menekülnének már, vannak ráadásul köztük többen, akik úgynevezett „szentségtelen” szintre süllyedtek, és saját népüket is tizedelik. Az utolsó képkockák arra utalnak, hogy újabb dimenzionális ugrás következik, ami persze semmi jóval, legalábbis könnyebbséggel nem kecsegtet, a felbukkanó alak túl közeli szereplője Majka életének, akivel nem először próbál megküzdeni. Marjoire Liu író és Sana Takeda zaklatott, sötét és vizuálisan is rendkívül vonzó képregénysorozata, legyen bár egészen kivételes minőségű is, nem tartozik az egyenes vonalú, könnyen követhetők közé, narratívája sokkal inkább érzelmi-tabló, és egyáltalán nem szempontjuk a magyarázgatás – viszont a szereplők rendre próba- és beavatási helyzetekben találják magukat, szóval a spirituális réteg nagyon is megokolt. Pont ezekben rejlik viszont legfőbb varázsa is, történik egy másik univerzumban, ami történik, és ha csak úgy beletekintenénk egy ponton, magunknak kellene abból mindent értelmezni, nem feltétlenül csapódna mellénk egy mindentudó narrátor. Igaz, a fejezetek végén rendre kapunk egy illusztrált dupla oldalt a macskatörténelemből, de hát az meg ugye csak egyetlen népre szorítkozik, és nincs is túl sok köze a főcsapáshoz. Ellenben aki jól bírja, ha az összefüggések javát magamagának kell összeraknia egy gigászi mozaikrengetegből, az remekül fog szórakozni.
Az olasz képregény, azaz fumetti, bár narratívában és vizuálisan is természetesen sokfelé ágazó, fő jellegzetességeiben igenis sajátos, közel egységes arculattal bír, ami egyrészt a profi történetvezetésben és olyan (főleg fekete-fehér) grafikai megoldásokban kulminálódik, amit mi magyarok éppen hogy jól ismerhetünk főleg adaptációkban utazó régi nagyjainktól (Zórád, Korcsmáros, Sebők, Fazekas) is: profi rajztudás, átlátható vonalvezetés, markáns karakterek, egyértelmű panelezés, a narratíva hű lekövetése. Az olasz képregények hazai kiadása kb. másfél méternyire rúg mára, legyünk is inkább elégedettek és ne méricskéljük össze a mérföldes eredetivel. Már csak azért se, mert a fumettire fókuszáló néhány kiadó lelkesültsége töretlennek tetszik, vélhetően akad annyi vásárló, hogy rentábilisak maradjanak a megjelenések. Az Anagram Comics leginkább a mestertolvajos Diabolik (olaszban az újságosstandok tömve vannak vele) sorozatáról ismert, és bár akad klasszikus kalandsor (Zagor) és western (Suttogó Szél) is a kínálatban, azért a főcsapás a szélesen értelmezett krimi. A Gyáva vidék Alessandro Bilotta (Dylan Dog, Mercurio Loi) író és Pietro Vitrano (Nathan Never) rajzoló „pusztába” költöztetett karcos-sötét krimije – talán még szerencsésebb, ha klasszikus irodalmi kánonba célzott noirként gondolunk rá, és krimi helyett is bűntörténetként aposztrofáljuk. Igen, az is inkább noir jellegzetesség, hogy bár ott a nyomozós szál, a mindenkori zsaru balsejtelmű melója közben valamennyit velünk olvasókkal/szemlélőkkel is közöl, mármint leginkább csak saját lényén keresztül, és néha ugyan egyéb jelekből is enged olvasni, de a lényeg a személyes érintettség érzékeltetése. A nyomozó, a keménykalapos kopó általában maga is sáros, vagy konkrétan, vagy pedig úgy egyáltalán, minimum morálisan: sötét múlt, zavaros magánélet, rossz gondolatok, átlagfeletti értelem, lelki azonosságok az elkövetőkkel és/vagy az áldozatokkal, és ott van még persze a mindezekből fakadó óriási tapasztalat. A Gyáva vidék főhőse, a kaliforniai Salinas-völgyből elszármazott, vagy inkább elmenekült Hazael Sullivan, éppen ilyen figura, egy gyilkossági ügy rántja vissza gyermekkora helyszínére, és már az első oldalak közben egyértelmű, hogy ilyen-olyan érintettségeivel bőven lesz még dolgunk.
A már említett irodalmi örökséget a Salinas-völgyben született John Steinbeck szolgáltatja, nagyregényei mind itt játszódnak, a küzdelmes, sok munkával és kevés anyagi haszonnal járó élet színterein, és Bilotta is ezt szőtte képregénye narratív hátteréül: a környék rejtett életet élő gazdag nagyasszonya zsigereli ki kölcsöneivel kötve gúzsba a gazdákat, azaz nagyjából a teljes népességet. Ebből származik természetesen a legtöbb baj, hiszen bármi boruljon is a képletben, aszály, sáskajárás, rémisztő közelségbe jönnek bukások és tragédiák. Nem beszélve arról, hogy az elszegényedés nem önmagában tolja létszélre az embereket, történelmi léptékben szokott ehhez a megtöretéshez a világ, az irodalmilag is feldolgozható és feldolgozásra is érdemes pillanat pedig rendre akkor jön el, amikor többet akaró, okos, lelkileg labilis ember kerül fókuszba. A cérna ugyan már korán elszakadt, de a későbbi események is tovább fokozzák a feszültségeket a képregény mindkét idősíkján, főhősünk gyermekkori traumáinak csúcsán (1918), és a történet jelen idejében (1939) is szemlélhetjük az aláhullás fázisait, és bár úgy tűnhet, Sullivant, lehiggadt és tapasztalt nyomozóként, a múlt már nem ingathatja meg különösebben, ez korántsem így alakul. Ahogy egyre többet tudunk meg a szociális viszonyokról, társadalmi és családi háttérről, és persze a baráti és szerelmi szövedékekről is, először még el is csodálkozhatunk, hogy hősünk ezek dacára sziklaszilárdan áll a vártán, és ha a fene fenét eszik is, végigcsinálja a melót. De nem, vidéki színtér ide vagy oda, noirban utazunk, itt bizony szembe kell nézni a legrútabb bűnökkel, a legrejtettebb titkokkal, a vállalhatatlan cserben hagyásokkal, vagyis a belső démonokkal. Minden fontos szereplő színre lép: gyilkos, helyi seriff, gyerekkori barát, exbarátnő, a kisváros összes, még élő érintettje, és valamennyi találkozás csak további kérdéseket vet fel, és tovább mélyíti az infernói gödröt.
Feltételezem, nem spoiler, ha annyit még elárulok: itt senki ne számítson könnyű feloldásra, megkönnyebbülést hozó katarzisra, a baljós események szövete a legterheltebb mélyponton átszakad, de addigra valójában ez már feloldozás némileg, egyrészt a bűnökkel való legteljesebb szembenézések, másrészt a következmények beteljesülése okán, így elkezdődhet végre a feldolgozási folyamat. Mármint olvasói részről, az érintettek többségére ilyesmi nem nagyon vár: a lélektanilag is részleteiben kidolgozott történet, a hozzá rendelt baljós hangvételű és a karaktereket színészileg is vérprofin mozgató grafikai világgal egyenletes és tempós ütemben darál be mindenkit. Ennél többet elérni egy krimivel nem is igen lehet, Bilotta és Vitrano bruttó remeklése újabb vágyfokozó: hasonló színvonalú olasz krimiből jöhet még bármennyi.
Igazi kuriózum itthon Joe Sacco képregényes-újságíró Frontvonalban (Cser, 2024) című kötete, nem dúskálunk ugyanis a tényfeltáró, dokumentarista jellegű képregényekben, hát még az olyanban, aminek szerzője igyekszik a lehető legszélesebb rálátással és merítéssel dolgozni. A kétezres- és tízes évek elején az elismert (Details, The New York Times Magazine, Time, Harper’s, Guardian) lapokban és magazinokban publikált munkákból összeállított kötet háború sújtotta, elszegényedett és bevándorlásválsággal küzdő régiókba nyújt betekintést, és bizony nem nagyon úszhatjuk meg a nehéz, megterhelő pillanatokat olvasása közben. A mindennapok ópiumát szolgáltató, szenzációhajhász médiahírektől odébb járunk, mégpedig mélységi kalibrációban, Sacco elsősorban a legnehezebb helyzetben lévőket, a ténylegesen érintetteket szólaltatja meg és mesélteti őket életükről és küzdelmeikről, ami legtöbbször már semmi egyéb, mint az éhséggel, kínzásokkal, üldöztetésekkel terhelt elemi életben maradás legalsó köre. Itt-ott némi humor is megcsillan, persze jellemzően a legfeketébb, de van amikor már csak a teljes kilátástalanság légkörében forgathatjuk az oldalakat, ráadásul pont egy ilyennel is zárul a kötet: az észak-indiai Kusínagar tartomány érinthetetlen kasztjába születettek, azaz a dalitok közt tett látogatás nem is tartozott Sacco legkönnyebb feladatai közé, mivel a régió felsőbb kasztjaiba tartozó elöljárók és tinédzser fiúk, ahogy tudomást szereztek a nyugati újságíró jelenlétéről és ténykedéséről, azonnal ellehetetlenítették és elzavarták – már csak sima jelenlétükkel is, mivel felbukkanásukat követően a dalitok meg se mertek mukkanni többé.
De nem csak ezek a záróakkordok tartogatnak igazi megpróbáltatásokat, a 2001-es gázai helyzet földalatti háborúja, a hebroni együttélés reménytelensége a palesztin lakosság és zsidó telepesek közt például segít megérteni a jelenünkben kirobbant gázai háború mélyre nyúló előzményeit, és bár erről azért voltak már fogalmaink, mégis más egy tehetséges, tapasztalt és morálisan is érett oknyomozó újságíró képes beszámolóiból kapni kontúrosabb képet, aki mindkét oldalt igyekszik megszólaltatni, hogy minél objektívebb tablót fessen elénk. Lehet persze vitatkozni azon, hogy a hatalmi pozícióban lévőket Sacco bizonyos értelemben jobban karikírozza, és egyértelműen az elnyomottak pártján áll, de az üldözések, kínzások és teljes kizsákmányolást elszenvedőket már átlagos polgári emberséggel is nehéz ugyanolyan mércével mérni, mint az őket kihasználókat. Ezzel együtt mégis: a világi és katonai vezetők szempontjai és szavai is rendre elhangoznak, emberi arcot kapnak, az indiai fejezetben például az újra hatalomra kerülő helyi kékvérű família végigvezeti újságíró hősünket a családi történeten és újkori élettereiken.
Szóval nem való bárkinek ez a kétszáz oldalnyi tömény pokoljárás, de talán abból a megközelítésből mégis, hogy érdemes a napi média-hírcsömör mellé valami komolyabb megközelítést is beemelni, viszont például ki kell bírni, hogy mondjuk a délszláv háborús kínzások némelyike meg van nevezve, és valamilyen szinten még ábrázolva is van. De ne ijedjünk meg, szó sincs nettó horrorról, Sacco rajzstílusa a karikaturista vonalhoz áll közel, klasszikus (és főleg fekete-fehér) grafikai megoldásai mindig földhözragadtak, azaz a tényszerűség talaján haladnak, de sosem csúsznak gore-mészárlásba, a kegyetlenségek takarásban maradnak, viszont leírásra kerülnek, és ez a módszer a pontos hátterekkel és tárgyi jellegzetességekkel, valamint a profi karakterábrázolásokkal együtt kiad egy feledhetetlen, a retinába és lélekbe egyaránt mélyen beégő világábrázolást. Az olyan nagyobb lélegzetű menetek – és Sacco sokkal jobban is kedveli a ráérős, sok beszélgetésből és bejárásból adódó munkákat –, mint az észak-kaukázusi háborúban a csecsen nők sorsát és hontalanságát körüljáró portrék sora; aztán az iraki nemzeti gárdába beálló önkéntesek (akik valójában sokkal inkább pénzt akarnak keresni ezzel, mintsem világmegváltani) kiképzésének részletezése közben egyszerre láttat személyes pályákat és általános politikai helyzetet; valamint az Európába menekülő afrikaiak gigantikus léptékű témájának kezelhetőbb leszűkítését a máltai helyzetre, amiben megszólaltat helyi polgárokat, politikusokat, valamint bevándorlókat is. A Frontvonalban a felvállalt feladatokat becsülettel, odaadással és intelligensen oldja meg, a témák íve természetesen túl nagy és mélyreható, a rasszizmustól a hatalmi visszaéléseken át a legrémületesebb kiszolgáltatottságokig terjed, Joe Sacco mind íróként (a narratív és dialógusszövegeken túl a témák rétegezettségéhez elő- és utószóval, valamint az adott történetek végén magyarázószövegekkel is hozzájárul) mind pedig rajzolóként kimagasló munkát végzett, öröm, hogy a Cser Kiadó bevállalta a hazai publikálását, nagyon ránk fér az ilyen-olyan politikai oldalak terhelte médiumok felhozatala mellett.
——————-
A hatalmas Thor – Vérében a mennydörgés, 128 oldalas színes, keménytáblás képregény, fordította: Lunczer Gábor. Beleolvasó és rendelés.
Monstress – Fenevad 8. – Pokoltűz, 160 oldalas színes, keménytáblás képregény, fordította: Kleinheincz Csilla. Beleolvasó és rendelés.
Gyáva vidék, 120 oldalas fekete-fehér, puhatáblás képregény, fordította: Ciuti Sara és Farkas Ábel, Beleolvasó és rendelés.
Frontvonalban, 208 oldalas színes és fekete-fehér, keménytáblás képregény, fordította: Beke Ádám. Beleolvasó és rendelés.
