A Kornnak volt két lemeze a kilencvenes évek közepén, ami annyira beírta magát az emberek tudatába, hogy azóta sem tudják kiverni a fejükből a zenekar korábbi hangzását. Pedig a Korn csak két lemezen volt olyan fékezhetetlen, zsigeri és rendezetlen, amitől a fél világ lehidalt. Aztán elindultak egy olyan irányba, ami valójában az egyetlen volt: elkezdtek tudatosan, majd nagyon tudatosan zenét írni. Most vagyunk a nagyon tudatos korszakban, és innen már soha nem lesz visszaút a zsigeri felé.
De hogy ez baj? Van akinek igen, sőt tippem szerint a többségnek az, de ettől még a zenekarnak van mondanivalója, és hol jobban, hol kevésbé jobban tudják ezt lemezre tenni. Lelövöm előre a poént, a most megjelent Requiem éppen a jobbak közé tartozik. Nem teszek úgy, mintha naponta hallgattam volna az újkori Korn-lemezeket, mindegyiknél csak annyit éreztem, hogy Brian „Head” Welch gitáros kilenc évvel ezelőtti visszatérése azért valóban jót tett ennek a zenekarnak, de egyik sem mozgatott meg igazán. Most viszont érezhetően úgy döntöttek, hogy a hozzám hasonló felületesebb Korn-hallgatókat is maguk mellé állítják. Egy kilencszámos, 32 perces, sallangmentes, totálisan kompakt slágergyűjteményt írtak, és tudom, hogy ellentmondásosnak tűnik egy millió dolláros produkció kapcsán, de a kompromisszummentesség is igaz a Requiemre.
A két gitáros egyszerűen tobzódik az albumon. Nem csak kreatívak, de annyira együtt vannak, mint a sziámi ikrek, és Jonathan Davis énekes is sokkal tudatosabb alkotó, mint korábban, Ray Luzier pedig maximálisan főnyeremény nekik, mert bármint el tud ütni, ráadásul hatalmas stenk is van a játékában. Az éppen nem aktív tag Fieldyt csak azért nem említem, mert bár állítólag a lemezen ő basszusgitározik, de a játéka az utóbbi lemezeken teljesen belesimult a gitárosok hangképébe, messze nem olyan meghatározó már, mint a korai lemezeken.
Ebben a világban olyan bődületes nagy slágerek születtek most, mint a Let The Dark Do The Rest, amiben a főriff nem feltétlenül tipikus Korn, de messze felismerhető, a refrén pedig bombasztikus, kivédhetetlen. Ilyen a már tipikusabb, de továbbra is meggyőzően riffelő Start The Healing is. Aztán ott van a Disconnect, ami már a kezdéskor megmutatja, hogy újabb nagy refrén érkezik majd. Az okos riffelésre a My Confession a példa, de van itt agresszívabb death metal témázgatás is a Hopeless And Beaten képében. Kár sorolni, gyakorlatilag ilyen az egész lemez: fogós, okos, változatos, meggyőző.
Amúgy az is látványos, hogy Davis mennyire teleénekli a lemezt, ráadásul sok-sok vokált és ezzel színt pakoltak a refrének alá, és a rá jellemző változatosság most is jelen van, rengeteget játszik a hangjával, de ahogy említettem már, a két gitáros nélkül ő is el lenne veszve. Mondhatjuk, hogy a Requiem az ő hármuk lemeze.
A Korn manapság egy vérprofi produkció, igazán rosszat valójában sosem adnak ki a kezükből, hiszen eleve van egy olyan súlyuk (az eddigi karrierjük), ami mindig lendületben tartja őket, de ez a lemez bizonyítja, hogy a tehetségüket sem húzták le a drogokkal tömött vécécsészében.
