Csík Zenekar – Lélekképek
(Fonó)
Minden bizonnyal óriási lehetett a nyomás a Csík Zenekaron az Ez a vonat ha elindult, hadd menjen… című 2008-as sikerlemezt követően, valamint a Most múlik pontosan Quimby-feldolgozás óriási slágere után, miközben az új nagylemezt készítették. Idő közben meg is jelent szusszanásként egy összegző válogatásalbumként is helytálló koncertlemez, most pedig már nincs mese, itt van előttünk az új album, jó három év után. Úgyhogy most már csak azt kellene tudni, hogyan kezdjem, hogy ne hangozzék majd ez az egész kritika nyálasan, meg közhelyszerűen?
Eleve attól féltem, mivel szeretem ezt az együttest a kezdetektől, hogy miként mondjam meg majd, ha baj van, és magyarázkodni kell? Nos, nem kell, és azon kívül, hogy a jó érzés hullámai ömlenek át rajtam a lemezt hallgatva, egyszerűen nem találok rajta más fogást, mint örülni neki, néha pedig egyenesen boldogító pillanatok ragadnak el. Már teljesen világos, mindegy, hogy mit játszik ez a csapat, mert amihez nyúlnak, az életre kel, megnemesedik, elemelkedik, átlényegül, és bekúszik tán még a betonfejek, és a vasszívek mélyére is.
Nem csak a dalok és a megszólalás hibátlan, meg a vendégsereg bevonása, de a szerkesztés is. Például az, hogy egymás után következik a Fehér galamb című Beethoven átirat, majd a Fekete L’amoure című Kiss Tibi-dal feldolgozása, ebben a sorrendben, az telitalálat.
És még valami: úgy olvad össze minden bekerült zeneiség a népzenétől a popig, hogy arra még nem volt példa, sem náluk, sem senki másnál. Ránézésre ugyanaz a gyakorlat, mint korábban, ám sosem voltak még ennyire finomra szőve ezek a lélekképek. Tényleg lezárult valami azzal a koncertlemezzel, az újabb korszak pedig rögtön egy ékkővel indul.
Szabó Attila helyében pedig én is feltenném Csík Janinak azt a bizonyos kérdést, ahogy az interjúban is olvasható: most aztán hogyan tovább?
