1997 nyarát írjuk, barátaimmal épp csak megérkeztünk a Sziget fesztiválra. Legjobban a Motörheadet vártuk, hiszen Lemmy az isten. Vékonypénzű középiskolásokként a lehető legminimálisabb anyagi forrásokkal vágtunk neki a kalandnak, de egy beszerzőkörút még éppen belefért a fiatal vidéki metálosok akkori stabil célpontjának számító MCD-be, ahol hosszas mérlegelés után végül a Wake Up and Smell the… Carcass című válogatáslemezt vittem a pénztárhoz, természetesen kazettán. Az akkor pár hónapja feloszlott Carcass tizenévesen egyik kedvenc zenekarom volt, a Symphonies of Sickness és a Necrocitism dalainak nagy részét még gitártananyagként is használtam, lehet, hogy ma is el tudnám játszani a Lavaging Expectorate of Lysergide Composition című (poént jelző köhintés) kompozíció fő riffjét. A Swansong albumról lemaradt dalok megfelelő vásárlásösztönzőnek bizonyultak, már alig vártam, hogy halljam őket, még akkor is, ha a rendelkezésemre álló pénzösszeg körülbelül 30 százaléka olvadt le a kazetta beszerzése miatt. Mindegy, majd meghívatom magam pár sörre a srácokkal, biztosan megértik, gondoltam. Akkor még nem sejtettem, hogy fiatal életem egyik nagy traumája előtt állok.
A kazetta meghallgatását a sátor felállítása után terveztem, mintegy ráhangolódásként az esti bulira. Óriásit tévedtem, ugyanis az anyagot nyitó Edge of Darkness első fél perce után megütötte a fülem az a hang, aminek hallatán Joe Hallenbeck is üvölteni kezdett az Utolsó cserkészben: máskor mindig megbízható walkmanem nemcsak bekapta, de mintegy damil állagúra sodorta össze a szalagot. Semmi sem jutott el hozzám a Carcass hátrahagyott örökségéből, sírni tudtam volna a félóra alatt, amíg kiszenvedtem a kazettát az átokverte eszközből, pláne, amikor az is eszembe jutott, hogy a fesztiválos költségvetésem harmadát költöttem erre az élményre. Jó pár kölcsönsörbe telt, amíg túllendültem az eseten, bár a Motörhead koncertje – melynek során metál kamikázék módjára százkilós motorosok elé furakodtunk be az első sorba, hogy aztán alig kapjunk levegőt a gyomrunkba vágó kordontól – azért kárpótolt valamelyest.
Huszonnégy évvel később a Carcass újra itt van velünk, immár a második albummal az újjáalakulás óta. Bár teljes és bármikor vállalt elfogultságom levon a megállapítás helyi értékéből, a 2013-ban megjelent Surgical Steel az egyik legjobb visszatérő lemez volt, amit ebben a műfajban kiadtak, hiszen a zenekar úgy volt rajta régi, legjobb napjait idéző önmaga, hogy közben nem fordult a műsor könnyes nosztalgiába. A Torn Arteries nyolc év és a köztes, szintén kitűnő Despicable című EP után ezt a tendenciát folytatja. A tíz dalt tartalmazó anyagon ott van minden, amit szeretni lehet ebben a zenekarban. Kitűnően megírt, olykor teljesen agyahagyott szerkezetű, mégis emlékezetes dalok, Jeff Walker agyafúrt, cinikus humorú dalszövegei, illetve egy teljesen autentikus összkép a zenekart alapító, egészségi állapota miatt visszavonult dobos, Ken Owen ősrégi demójából származó lemezcímmel meg az év valószínűleg legötletesebb, több síkon is értelmezhető lemezborítójával.
Az olyan, azonnal fülbe ragadó témáktól, mint a címadó, az In God We Trust, meg a klipes dalok, egészen a majd’ tíz perces Flesh Ripping Sonic Torment Limited – ismét egy jól irányzott utalás – című monstrumig minden szerzeményben bőven akad felfedeznivaló. Az egyéni teljesítményeket csak azért emelem ki, mert egyszerűen nem lehet elégszer leírni: Bill Steer a komplett rock/metál stílus egyik legalulértékeltebb gitárosa. Mindig élmény hallgatni ezt a hetvenes évek klasszikusain edződött, mégis minden ízében naprakész játékot, legyen szó akár riffekről, akár szólókról. Gitározásának hasonló színvonalú alapot ad a 2012-ben érkezett Daniel Wilding dobolása, aminél nagyobb dicséret nem kell, maximum megjegyezhetjük, hogy a hírek szerint az anyag alapjait teljesen élőben, metronóm nélkül vették fel a britek, ami napjainkban ebben a stílusban ritkább, mint a vasorrú bába vállán ülő fehér holló. Szóval ez itt kérem a próbateremben izzadós régi iskola, annak legjobb értelmében.
Hogy a keretes lezárás is meglegyen, és ne nyújtsam kellemetlenül hosszúra a lemezismertetőnek álcázott ömlengést, a Torn Arteries hallatán simán lehetne tetszés szerint 1991, 1993 vagy 1997, ahogy a Necroticism, a Heartwork vagy a Swansong is simán megjelenhetne manapság anélkül, hogy bárki észrevenné, huszonéve lettek felvéve. A jó zene nem öregszik, legfeljebb érettebb lesz. A Carcass 2021-ben is saját eltéveszthetetlen stílusával üt oda a megúszós, de biztonságos műfaji panelek meg az imázsra építő szerepjátékos metálszínház helyett. Valahogy így kéne csinálnia ezt bárkinek, aki zenélni akar, nem bohóckodni. Remélem, a következő anyagra nem kell ennyit várni.
