Felemásan is remek a nápolyi maffiózók szappanoperája – Befejeztük a Gomorra című sorozatot

Akkor találkoztam először a nápolyi maffia poklával, amikor 2008-ban beültem a moziba a Gomorra című filmre. Tudtam mit fogok nézni, olvasgattam én a rettegett Camorráról ezt-azt, de a filmben látható brutalitás így is teljesen arcul csapott. A Roberto Saviano könyve alapján készült mozifilm kíméletlen életszerűséggel mutatta be, hogy mit kell átélni annak, aki a dél-olasz nagyváros külvárosainak bűnözői közé keveredik. És rengetegen oda keverednek, az észak-olaszokhoz képest gazdaságilag jelentősen elmaradt országrészben kis túlzással választásuk sincs a fiataloknak, mindenképpen kapcsolatba kerülnek a szervezett bűnözéssel, és ha másra nem is, de arra jó Saviano könyve, hogy egy keretet adjon annak, amit a vásznon vagy a képernyőn láthatunk.

Merthogy az amúgy egykor volt oknyomozó újságíró Saviano 2006-ban kiadott könyve igazából nem jó. Csapongó, koherencia nélküli írás, ami inkább csak amolyan tankönyv, ami nagyvonalakban bemutatja, hogy mi történt, történik a nápolyi alvilágban, de szórakoztató irodalomként értékelhetetlen, száraz olvasmány. A belőle készült mozifilmet és sorozatot viszont pont az teszi lenyűgözővé, hogy a Saviano által hitelesen körberajzolt világba kellett csak belehelyezni a szereplőket, történetet, sorsokat kellett nekik adni, és ha a történetmesélés rendben volt, akkor a kész alkotás is jó lett.

A 2008-ban bemutatott Gomorra című filmben öt szereplőn keresztül láthattuk. A Camorra működését, viszont a történetben, szereplőkben ehhez egyáltalán nem, helyszínben viszont kapcsolódó, szintén Gomorra című, 2013-ban indult, most véget ért sorozat viszont szappanoperát csinált belőle, és ha nem húzzák öt évadon át, akkor már-már Drót magasságokba is érhetett volna az alvilág bemutatásával.

A sorozatba természetesen azért kezdtem bele, mert lenyűgözött és sokkolt az egész estés film. Rengeteg ember szereti a maffiás filmeket, a Keresztapa sorozat ugye a filmtörténet legjobbjai között van, a szintén szappanoperára nyújtott, egy olasz-amerikai maffiacsalád életét bemutató Sopranosról pedig már ne is beszéljünk, de az ezekben lévő kegyetlenkedések a Gomorra jeleneteihez hasonlítva gyakorlatilag olyanok, mintha Disney-mesét nézne az ember. Ráadásul egy európai számára Nápoly itt van egy köpésre, nem valami távoli országban történnek az események, emiatt közelebb is érezhetjük magunkhoz az egészet, főleg úgy, hogy rendszeresen olvashatunk arról hírt, hogy éppen melyik országban bukkant fel valami olasz maffiaszál mondjuk egy újságíró gyilkosságnál.

A második évad fő karakterei

A Gomorrában tényleg nem számít az emberélet, legyen az ártatlan gyerek, felnőtt, bárki. Nincs hosszúra nyújtott agonizálás egy-egy gyilkosság előtt, még akkor sem, ha egy kislánnyal kell végezni a főnök parancsára. Gyakorlatilag egyetlen pozitív karakter sincs benne, és így nem adja meg az nézőnek azt a könnyítést, hogy valaki olyannal azonosuljon, aki legalább nem öl hidegvérrel. Itt nincs jó és rossz harca, csak bűnözők vannak, akik egymással küzdenek a pozíciókért. Az, hogy egyáltalán van bűnüldöző szerv Nápolyban, csak érintőlegesen jelenik meg, de a történet szempontjából ez teljesen lényegtelen. Pedig a várost pont amiatt sorolják Európa legveszélyesebbjei közé, mert hatalmas a korrupció, ebbe pedig természetesen a rendőrség is beletartozik. Benne van a pakliban, hogy amiatt nem akarták ezt a filmkészítők nagyon forszírozni, mert már így is eléggé kihúzták a gyufát a rendfenntartók nem korrupt részénél azzal, hogy sokan elkezdték a szereplőket, a bűnözést menőnek gondolni. Annyira, hogy Nápoly utcáin sétálva simán ilyenbe akad az ember:

Igen, az ott fent, jobb oldalon a főszereplő Gennaro Savastano karaktere, mellette pedig a harmadik évadban megjelenő Enzo „Kékvér”, mindez a város egyik legnépszerűbb turista utcájában, ahol az olasz fiatalok mutogatják nevetve egymásnak, hogy ott van Genny (a szerző fotója 2018-ból)

A sorozat első három évada kiváló. Engem ugyan egyből beszippantott, de több emberrel is beszéltem, akinek azért az első pár részen túl kellett lendülnie, mert szerintük lassan indult be a cselekmény. Való igaz, hogy ez nem egy nyugati akciósorozat, a nápolyi alvilág lerobbant, ütött-kopott háttérvászna pedig nagyon eltér attól, amit megszoktunk a sorozatokban. Aki még nem járt Nápolyban, annak még túlzás is lehet ez a látvány, de ha a történetvezetésben néha el is veti a sulykot a sorozat (főleg a végén), a környezet, és itt beszélhetünk úgy a városképről, mint a lakások berendezéseiről, vagy arról, hogy nem olaszul, hanem az attól jelentősen eltérő nápolyi nyelven forgatták, teljesen autentikus, Nápoly tényleg ilyen.

Az alaptörténet szerint ebben a környezetben nő fel, és lesz egy mafla, elkényeztetett, gazdag maffiavezér fiából a bűnszervezet kegyetlen feje Gennaro Savastano, aki folyamatos se veled, se nélküled kapcsolatban él a sorozat elején még a rendőrségnek súgó, majd őt bűnözővé nevelő Ciro Di Marzióval. Tulajdonképpen az egész sorozatot a kettőjük kapcsolata határozza meg, ami a harmadik évad végén kap egy lezárást, és most, hogy vége az ötödiknek, már azt mondom, hogy ott be is kellett volna fejezni. A negyedik évaddal egyébként még nincs gond, jó, hogy kicsit kimegy a történetszál vidékre, és ha nem is olyan kereken, de ott is be lehetett volna fejezni. Viszont a Ciro Di Marziót amúgy három évadon át remekül játszó Marco D’Amore láthatóan túlságosan átvette az irányítást a sorozat felett, és elkezdett írni meg rendezni úgy, hogy ha tehetségtelennek nem is lehet nevezni, de jóval visszaesett a színvonal az ő kezében.

SPOILER A SOROK KÖZÖTT!!! Ne olvasson tovább az, aki még nem látta a L’immortale című filmet vagy az ötödik évadot!

D’Amore előbb összerakta a Ciro utcagyerekből gengszterré válását is bemutató, L’immortale című, hatalmas meglepetéssel induló, de jónak abszolút nem, maximum mérsékelten érdekesnek mondható egész estés filmet, ami összeköti a negyedik és az ötödik évadot, majd teljes erővel belevágott az utolsó nyolc részbe, aminél szintén írt és rendezett is. Ezek az epizódok pedig egyenes következményei lettek a filmnek. Teátrális tálalás, teljesen hiteltelen, shakespeare-i magasságú párbeszédek gengszterektől, kifacsart cselekményszál, westernfilmes megoldások, amiben már a két főszereplő is inkább kínossá kezdett válni, mint komolyan vehető bűnözővé, a mellékszereplőkről pedig már ne is beszéljünk. Talán csak a maffiafeleséget játszó, gyerekéért aggódó Ivana Lotito által formált Azzurrában maradt meg némi mélység, de a férjét, Gennaro Savastanót alakító Salvatore Esposito kőkemény nézése is nevetségessé vált a végére, az ellenfele bosszúszomjas szektavezérré válása a gonosz öregasszonny támogatásával pedig szintén ennyire volt komolyan vehető.

SPOILERES RÉSZ VÉGE!

Viszont az erőltetett vég ellenére is nyugodtan kezdjen bele bárki, aki még esetleg nem tette meg, és vonzódik az ilyen alvilágos alkotásokhoz. Az ötödik évad nem rontja el azt, amit az előtte lévőkben láttunk, de akkor sincs igazán baj, ha valaki a harmadik, esetleg a negyedik végén befejezi. Így is olyan mélységben merülhetünk a dél-olasz metropolisz külvárosainak mocsokában, amit egy életre megemlegetünk. A sorozat után pedig jóval árnyaltabban nézi az ember Nápolyt, még az amúgy biztonságos belváros girbegurba, képeslapra illő, zajos, éttermekkel, kávézókkal teli utcáin sétálva is, és nem csak azt veszi észre, hogy mennyi kincs van ezen a csodás szemétkupacon, hanem kicsit mögé is lát.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,925KedvelőTetszik
3,060KövetőKövetés
3,520FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés