Feketén-fehéren – The White Mandingos-lemezkritika

The White Mandingos – The Ghetto Is Tryna Kill Me
(Fat Beats Records)

A hiphop és a rockzene ötvözésében semmi újdonság sincsen, gondoljunk csak a Rage Againt The Machine-re, vagy a Beastie Boysra, ám a White Mandingos így is képes eredeti maradni. A csapat frontembere MURS, a hiperaktív rapper, a napfényes Kaliforniából, a Bad Brains-basszusgitáros Darryl Jenifer és Sacha Jenkins triója a The Ghetto Is Tryna Kill Me című debütálásukat a „hardcore hiphop, egy kis punkkal” frázissal aposztrofálja. Ebbe aztán belefér a zúzástól kezdve az öntudatos szövegeken keresztül a szörnyhangon előadott refrénig minden. A crossover stílus már a banda nevében is megmutatkozik: a mandingo egyrészt egy nyugat-afrikai nép, másrészt az amerikai szlengben körülbelül annyit tesz, hogy nagyfarkú néger. MURS-től egyébként nem esik távol a rockos megszólalás, számtalan projektje között volt már egy lemeze a The Invisiblez nevű punkzenekarral. A három nyitott elme egy kellemes, ámde komoly témákat boncolgató albumot rakott össze, a koncepció alappillérét az elfogadás, és a rasszizmus elleni küzdelem adja. MURS felteszi a kérdést, hogy a zenéjük vajon feketének vagy fehérnek hangzik-e, sőt, a Mandingo Rally videójában egészen addig megy el, hogy a Ku Klux Klan közismert egyenruháját ölti magára, és úgy szórja a rímeket. Az üzenet értékén kívül a zene szerencsére elég szórakoztató is. A rockos riffek mellett megfér itt egy kis hátradőlős alternatív hiphop és reggae is.

A kísérletezős rapzenében az MC-k előszeretettel öltenek magukra alteregókat, hogy más szemszögéből láttassák a világot. A White Manngos lemezen egészen az utolsó előtti számig kell várni, mire kiderül, hogy MURS a kitalált harlemi csóka, Tyron White nevében beszélt végig. A csavart még árnyaltabbá teszik a szűk gatyát viseltem, mielőtt cool lett volna-szerű beszólások, a címadó dalt végig kísérő swag szó suttogása, valamint a Minor Threat staight edge punkcsapat Guilty Of Being White szerzeményének feldolgozása. A fricskák, és a szemkerekítésre okot adó szövegek adják meg az album igazi ízét. A teljes képzavar és a zsenialitás között egyensúlyozva végül arra jutunk, nem igazán színes ez a fekete-fehér lemez.

Hatalmas szerencsénkre MURS nem fakad dalra, és így a produkció inkább mutat rokonságot a korai Public Enemyvel, mint Lil Wayne harmatgyenge rockzenei próbálkozásával, a 2010-es Rebirth-szel. A lendületes alapok mellett az is sokat nyom a latban, hogy egy végtelenül hiteles együttesről beszélhetünk, ahol minden tag azt hozza, amihez a legjobban ért, és közösen főznek ki egy megalkuvások nélküli hangzást. A matéria végig pörgős, és mindössze egy-két dalnál kalandozik el kicsit a figyelmünk. Hőseink még egy instrumentális kitérőt is megengednek maguknak, amely nem kevésbé izgalmas, mint bármely szénné rappelt szerzeményük. Összességében a The Ghetto Is Tryna Kill Me a legérdekesebb kezdeményezés a Body Count óta a „szöveggép a húrok közé csap” kategóriában.