Ha a közönséget kérdeznénk, hogy a Sportaréna szerdán félig üres vagy félig tele volt-e, a legtöbben biztosan az utóbbira szavaznának. Olyan pozitív hangulat töltötte ugyanis meg a koncerthelyszínt, hogy az áradó szeretetben, – ha szellősen is, de – a csupa mosolygós, színes ruhákba és parókákba bújó emberek szórakozni akarásán kevés dolog tudott volna csak rontani. Az est hősnője pedig mindent megtett, hogy először és – ha lehet hinni a búcsúturné címkének, – utoljára még megtáncoltassa mind a magyar, mind pedig a Budapesten tartózkodó külföldi rajongóit.
Cyndi Lauper maga a ’80-as évek. Bohém, színes, harsány. True Colors, Time After Time, emblematikus rádióslágerek és filmzenék, We Are The World. A feldolgozás zenekarokból induló New York-i énekesnő egyedi frizuráival és különleges, négy oktávot átszelő hangjával hamar vált popsztárrá és bár a későbbi évtizedekben nem voltak olyan sikeres megújulásai, mint mondjuk a pálya- és kortárs Madonnának, dalai máig fenntartják a nevét a legnagyobb hírességek közt. Lauper a szó jó értelmében retro. Nem veszi komolyan, sőt, inkább bolondot csinál magából, humoros történetekkel szórakoztat a dalok közt, nevettet, mert azt szeretné, ha mindenki mosolyogna, mulatna, az est végén pedig boldogan, jó emlékekkel telve térne majd haza. A 71 éves előadó azért indult búcsúturnéra, hogy még jó formában láthassuk a színpadon. És jó formában láttuk.
Az este folyamán legalább négyszer eltűnt, átöltözött, sosem lehetett tudni a színpad melyik részéről és milyen outfitben tér majd vissza. A letisztult színpadkép, a harmonika ledfal és a kivetítők remek látványt nyújtottak, a régi videó klipek, bejátszások igazi nosztalgia-diszkóvá változtatták az arénát, ahol sem a hangra, sem a látottakra nem lehetett panasz. Nem volt tátika, nem volt hakniszag. Öröm volt és boldogság, élőzene és élő éneklés.
Lauper néha egy telefont próbált használni, hogy egy fordító program segítségével magyarul szóljon a közönséghez, bár ez inkább csak egy cuki show-elem volt, mintsem praktikus megoldás. A karakteréhez tartozik ez a geg, hogy a naiv kiscsaj figurából hiába érett mára nagyivá, valahogy mégiscsak ott ragadt a saját évtizedében. A cukiság mögött azért komoly ügyek is megférnek, a brandshopban kapható színes parókákkal a női jogokért küzdő ‘Girls just want to have Fundamental Rights’ alapítványt támogatták a vásárlók és ezt hálásan megköszönte a rajongóinak.
A műsorban, ahogy a lemezeken is, helyet kaptak feldolgozások, mint a teljesen magáévá tett When You Were Mine című korai Prince-dal vagy a Money Changes Everything a (the) Brainstől. Remek zenekar kísérte, minden hangszer jól szólt, minden zenész és vokalista kapott egy kis lehetőséget, hogy egy-egy pihenő vagy átöltözés alatt megcsillogtassa tudását. A koncert egy pontján a teljes csapat ütő- és ritmus hangszerekre váltott, Lauper pedig a színpadi árokból mászott vissza, hogy fém mellvértjén sikálva a ritmust becsatlakozzon a dalba.
Bár a legnagyobb slágerek a végére maradtak, mégsem volt olyan érzésem, mintha addig bárki unatkozott volna vagy hirtelen több telefon emelkedett volna az égbe, mert megszólal egy ismertebb dallam. Az este sztárja a ráadásblokk egy részét a küzdőtéren felállított kisebb színpadon énekelte és látszólag, nem zavarta, hogy a keverőpult mögött már senki nem áll. Ekkor szólalt meg a True Colors, ami alatt egy színes fátylat lebegtetett maga felett, a záró Girls Just Want To Have Funra pedig észre sem vettem, mikor, de a teljes zenekar és Lauper is átöltözött, hogy a Yayoi Kusama, japán művésznő által tervezett, fehér alapon piros pöttyös háttérbe olvadva egy nagy túrórudi reklámmá változtassa a színpadot. A finálé alatt már a lelátókon is felállt a közönség és ezért most senki nem haragudott vagy puffogott, mert mindenki akart legalább egy dal erejéig táncolni kicsit.
Ahogy a True Colors felvezető szövegében is elhangzott, „a világ kibaszott unalmas hely lenne, ha mind ugyanolyanok lennénk”. Az este után, úgy érzem, a világ Cyndi Lauper nélkül is kibaszott unalmas hely lenne.
