Ha egy dal minősége és hatása mérhető a hozzá készült feldolgozások számában és azok minőségében, akkor a U2 egész életművét hosszasan elemezhetnénk feldolgozások tükrében. Ma, az Achtung Baby album születésnapján, értelemszerűen a 2011-es AHK-toong BAY-bi Covered van terítéken. A lemez huszadik jubileumán, a brit Q magazin CD-mellékleteként megjelenő válogatás igazi nagyágyúkat sorakoztat fel, és így, nem meglepő módon egészen nagyszerű feldolgozásokat tartalmaz. Érdemes egyesével sorra venni mind a 12 dalt.
Vannak itt együttesek, akik annyira testhezálló dalt választottak maguknak, hogy szinte már eredeti szerzeményként hatnak, el is felejti az ember, hogy U2-eredeti van a háttérben. A Depeche Mode hozzájárulása már önmagában kuriózum, hiszen Dave Gahan társulata nem éppen a feldolgozásairól híres. A So Cruel viszont zavarba ejtően jól szól Depeche Mode-dalként. A szerelmes-szenvedős dalszöveget akár Martin Gore is írhatta volna (Gore kifejezetten Bono egyik legjobbjaként hivatkozott a szövegre interjúkban), az eredeti dal minimalistább dobgép vezette zenei alapja is könnyen átültethető volt az akkori Sounds Of The Universe DM-korszak kopár analóg szintijeire, Gahan pedig a tőle elvárható szinten hozza a trubadúr vokálokat.
Hasonlóan tökéletes covert készített a Garbage is a Who’s Gonna Ride Your Wild Horses dalhoz, ridegen dallamos és energikus gitárokkal és Shirley Manson boszorkányos énekével. A The Killers sem változtat sokat az Ultra Violet-en, hiszen a dal különösebb testreszabás nélkül is teljesen beleilleszkedik a zenekar stílusába. Patti Smith és Damien Rice ellenben végtelenül lecsupaszítják a választott dalokat. Patti Smith szikár, magányos folkdal-interpretációja felerősíti az Until The End Of The World bibliai utalásait. Damien Rice pedig egyenesen csodát művel a One-nal: az eredendően törékeny dalt még intimebbé teszi tudatosan visszafogott vokállal és halk zongora-akusztikus gitárharmóniákkal, miközben következetesen egyes szám első személybe átírt névmásokkal magára vállalja a dal összes bűnét.
Akadnak olyan átdolgozások is, amelyek kevésbé egyértelműen működőképesek, de kisebb hozzászokás után szintén erősnek bizonyulnak. Trent Reznor a Depeche Mode-hoz hasonlóan váratlan szereplő a lemezen. A Nine Inch Nails Zoo Station-je adhat okot némi értetlen szemöldökráncolásra, hiszen az eredeti fésületlen és zajos dalból Reznor lassan építkező, pasztell hangkollázst varázsol. A végeredmény talán jobban működött volna a How To Destroy Angels side project keretein belül, Mariqueen Maandig énekével, de mindenképp dicséretes, hogy Reznor nem a számára könnyebb megoldást választotta. A Snow Patrol is visszatekeri a tempót a Mysterious Ways-ben, feldolgozásuk inkább a csendes áhítatot szólaltatja meg, mintsem táncra perdít. A legkellemesebb meglepetést azonban egyértelműen a The Fray zenekar hozza: a könnyed Tryin’ To Throw Your Arms Around The World dalt remekül megtöltik új dallamokkal és zenei rétegekkel, ehhez a feldolgozáshoz képest az eredeti dal szinte félkész demónak hangzik.
És persze vannak kevésbé érdekes újragondolások is – korántsem rosszak vagy elhibázottak, mindössze elhalványulnak a többi versenyző mellett. A Glasvegas kaparintotta meg az eredeti lemez talán egyik legjobb dalát, viszont lényegében semmit nem tudtak hozzátenni a mesteri Acrobat-hez. Bono gyerekkori barátja, az egykori Virgin Prunes-frontember Gavin Friday félgőzzel hullámzó The Fly cover-je sem hagy mély nyomot maga után. Stuart Price egyébként abszolút dögös Even Better Than The Real Thing remixe pedig egészen egyszerűen nem feldolgozás, hanem remix. Nagy kár, hiszen Price ekkoriban számos élvonalbeli popelőadó lemezén szerepelt producerként, így izgalmas megoldás lehetett volna meghívni közülük valakit vendégénekesnek a dalhoz.
Az Achtung Baby egyik legerősebb dala az albumzáró Love Is Blindness, és stílszerűen a feldolgozáslemez egyik fénypontja is ez a dal marad, Jack White hátborzongató előadásában. White könyörtelenül tovább tépi az eredeti dal csendes sebeit egy mániákus elektro-pop-blues kavalkádban. Az AHK-toong BAY-bi Covered dalai egyenként és válogatásként is élményszámba mennek, és a U2-eredetik mellett is megállják a helyüket, sokszor izgalmasan átértelmezve és tovább színezve azokat.
