EULOGY – Dalról dalra a Grand Mexican Warlock új nagylemeze

The Perfect Prophet

Bodóczy Zoltán: A lemez dalainak szövegvilága alapvetően két nagy egységre bontható, az első Antonio Vázquez Alba (El Brujo Mayor) által inspirált karakter (egyben a zenekar névadója) további szenvedéstörténete. Életének kezdetét az Aeons lemezen követhettük végig, egészen az apokalipszis bekövetkeztéig. A Eulogy első négy dala köztes történeteket hoz a boszorkánymester életéből; küzd a láthatósággal, a hitelességgel, hogy komolyan vegyék. Az első dalban varázslónk azzal harcol, hogy ő legyen a legnagyobb próféta mind közül, ilyen ’na, én megmondtam’-hozzáállással. Inkább elrontja mindenki örömét, csakhogy igazát beteljesülni lássa. Gúnyolódik azokon, akik lenézik, pusztán sértettségből, itt még nagyon dolgozik az egója, ez majd a későbbiekben lebomlani látszik.

Szabó Lac: Amikor a demókat mutogattam a többieknek, egymástól függetlenül Áron és Matyi is megjegyezték, hogy a többihez képest ez egy gyengébb, mondhatni töltelék dal, noha akkor még nem volt rajta ének. Mostanában nem vagyok túl nagy náci, de itt egy kicsikét erőltettem, hogy azért várjuk ki a végét, hátha B oldal utolsónak felfér a lemezre. Aztán valahogy menet közben mégiscsak összeállt, olyannyira, hogy végül ezt választottuk nyitó dalnak. Ékes példája, hogy középszerből is össze lehet lapátolni egészen használható dolgokat.

Black God

Sz. L.: A fő riff már évekkel ezelőtt meg volt, de aztán megfeledkeztem róla, mígnem ’21 novemberében hozzám is belopódzott a covid. Ragyogó alkalom volt ez arra, hogy összedugjam a hangszereimet és kicsit elmélyedjek a zeneírásban. Nem covidosan ritkábban tudok így elmélyülni, úgyhogy eléggé örültem a lehetőségnek. Ez a régi riff is ekkor került elő újra, és villám gyorsan mellé gurult a többi rész. Teátrális kis dalocska kerekedett belőle, gonosz és szép részek váltják egymást, de a folyamatos zakatolás összefésüli a kontrasztokat.

B. Z.: A főhős látomásai egyre erősödnek, találkozik a fekete istennel (szintén mitológiai alak, mondjuk őt pont a szláv mitológiából kölcsönöztem (Chernobog), de annyi baj legyen), akinek látványa beteríti minden érzékelését, víziói még élesebbek lesznek.

Unfulfilled

B. Z.: Itt a beteljesületlenségén kesereg, már-már vallási könyörgéssel fordul a Mindenhatóhoz, hogy ne kegyelmezzen senkinek. (Hogy hogyan lett monoteista, az számomra is rejtély.) Értetlenül áll a kegyelem előtt, nem érti, miért van erre szükség, hisz csak elodázza az amúgy is elkövetkező apokalipszist.

Sz. L.: Mindegyik dalt szeretem ezen a lemezen, de most talán ez a kedvencem. Akinek van kedve kicsit megfigyelni a részleteket, az egy csomó olyan layert találhat benne, amik eddig nem voltak ránk jellemzőek. Pár éve vettem egy régi olasz Farfisa orgonát, igazi old-school bútordarab. A dalban hallható billentyűk nagy része ezzel a csodás hangszerrel való ismerkedésem lenyomata, de az a furcsa torz dob loop is ezzel készült, persze a pedal boardomon és a gitár kombómon áteresztve. Apróságok, de én nagyon büszke vagyok ezekre, sajna a gitáron bőven vannak korlátaim és a billentyűkkel való játszadozás jelenti számomra most a dimenzió ugrást.

Holy Water

Sz. L.: Időnként a legkeményebb arcok is ellágyulnak, hát még mi. Apitól már elnézést kértem, hogy lenyúltam a Frozen Tart című dalának a kezdését, nem igazán haragudott hála az égnek. Szerintem ez egy úgynevezett sláger, vagy legalábbis sláger gyanús, vagy legalábbis gyanús. Gyanús, hogy ilyen slágeresen indul, aztán meg jön a pofán baszás, nehogymá’ leadja a Danobius Rádió.

B. Z.: Az özönvíz tisztító erejéről szól, ahogy elmossa a bűnt, a mocskot. A varázsló szemében az emberiség megérdemli sorsát. Itt több hitvilág ötvöződik, minden egyszerre jön, de itt használtam a legtöbb képet a közép-amerikai mitológiából. Eddig tartott a boszorkánymester története.

Despise the Protagonist

B. Z.: Innentől indul a lemez második egysége, személyes történeteim, dolgok, amik foglalkoztattak/nak. Próbáltam a legőszintébben megnyílni, ha már így alakult, hogy eluntam szövegírás közben a boszorkánymester krónikáját.

Egyszer rettenetesen belezúgtam egy lányba, akit magányomból kitörve teljesen elijesztettem heves érzelmeimmel. Számomra látszólag minden rendben volt, végül menekülőre fogta és én nem értettem, mi történik, nyilván a későbbiekben leesett. A történet három oldala van kibontva ebben a dalban, a két különböző valóság és a végén az egy igazság, narratívumként.

Sz. L.:  Az ilyesmi trackeknél szokták mondani, hogy hát ebből a kurva hosszú öncélú katyvaszból három tökjó dalt lehetett volna írni, de én pl az első harmadából esküszöm hónapokig próbáltam kerek egészet faragni és nem jártam sikerrel. A második harmad eredetileg egy különálló dalkezdemény volt, egy bazi hosszú építkezés, de sehonnan nem jutott sehová. Próbaképpen összeraktam ezt az első két harmadot és felcsillant a szemem, hogy a kurva életbe, ennek így kezd értelme lenni, de a végére még kellett egy megérkezés, vagy ha úgy tetszik, kiteljesedés, ezért írtam még egy harmadik részt a végére.

Tudom, most a két és fél perces számok idejét éljük, és azokkal sincs semmi baj, de van, hogy több időbe telik elmondani, hogy mi megy benned. Ez a dal számomra egy hosszú és nehéz időszak kivonata és egyben lezárása. Ahhoz képest ez a 9 perc semmi.

Forever Blue

B. Z.: Ez pont az ellenkezője (folyománya?) az előző dalnak, a megbénult szív dala, amikor a magány már annyira beette magát az életembe, hogy nem is nagyon tudok beengedni senki mást, de titkon azért mégis nagyon vágyom a képességre.

Sz. L.: Ahogy a dalok nagy része, ez is a covidos fetrengés alatt íródott, de itt extrém szarul voltam. Magát a betegséget felesleges részletezni, úgyis mindenki vágja, aki ezt olvassa. Az viszont nagyon megmaradt, hogy lázasan ülök a gép előtt és eufórikus boldogságban hallgatom ezt a dalt, amit nem sokkal előtte írtam, de alig emlékszem a létrejöttére.

Érdekesség, hogy ide is rögzítettünk élő dobot és nem is sikerült rosszul, az utolsó pillanatig dilemma volt, hogy azt használjuk, vagy az eredeti, demós gépdobokat. A gépdob ellen volt egy elég nyomós érv, hogy de hát nincs benne élet, de végül pont ez győzött meg arról, hogy inkább a gépdob maradjon. Nem kell mindenhová élet!

Ars Moriendi

B. Z.: Most, hogy mindenki felvágta az ereit, elérkeztünk az utolsó dalhoz, ami nem másról szól, mint a halálról és annak megéléséről. Gyakorlatilag minden nap gondolok a halálra. Ez betegesnek tűnhet, viszont szerintem egy nagyon jó lelki gyakorlat. Nem tudjuk elképzelni a halálunkat, mert nem úgy vagyunk bekötve, azonban mégis megpróbálni ezt nagyon felszabadító és végeredményben a haláltól való félelem csökken, ez pedig kihatással van a mindennapokra. Egy csomó rossz, ösztönös cselekedetet – amikre nem is gondolnánk, hogy milyen hatással van a mélyben megbúvó halálfélelem, – ki lehet kerülni ezzel a gyakorlattal. Nem a siker záloga, de hogy a hétköznapi létezést megkönnyíti, az biztos. Ha jobban megnézzük, akkor ez egy pozitív dal. Olvassatok Schopenhauert!

Sz. L.: Igen, nagyon súlyos témák vannak itt boncolgatva kérem, nekem erről a dalról mégis a basszusgitár felvétel ugrik be elsőként. Szerettük volna nagybőgővel rögzíteni, de a Matyié sajnos a soha el nem készült három és feledik lemezünk felvétele után, a haza pakolásnál eldőlt és kettétört a nyaka. A hangmérnökünknek, Kolozsi Petinek volt az ötlete, hogy a basszusgitárt akusztikusan is rögzítsük, ezért egy nagyon érzékenyre állított mikrofont rakott a gitár test mögé, így sikerült megörökíteni ezt a halk és puha játékmódot, ami egészen nagybőgős hatást kelt.  Ám a miksi a legapróbb neszeket is vette, többek között a felvételre üres hassal érkező Matyi gyomrának korgását. Ez nem hallatszik, csak ha kiszólózzuk a basszus sávokat, de ott van a lemezen és ez a tudat számomra még kedvesebbé és bensőségesebbé teszi az album lezárását.