Hirdetés

És akkor megérkezett a rockzene a Szigetre – Ezeket néztük az utolsó nap (sok képpel)

Hogy milyen volt az Arctic Monkeys, arról itt lehet olvasni, de természetesen nem csak az őket néztük meg, ráadásul az angol zenekarhoz hasonlóan igencsak előtérbe került többüknél az egész héten hiányolt gitár.

Princess Nokia az az előadó, ahol a technológia és a zenei érdeklődésem összeér. Nyilván ugyanilyen lelkes lennék, ha lenne egy Earl Huawei vagy egy King Samsung is, de valószínű, hogy egy Count Lenovo is felkeltené az érdeklődésem, és akaratlanul is párhuzamot vonnék a két témám között. De most maradt a rapper Princess Nokia, aki már csak azért is méltó a nevére, mert tökéletes a párhuzam közte, és a HMD Global márkája között, ami egykoron szebb napokat is látott. Szóval mindkét Nokia papíron jónak tűnik, jó az előadó nem papíron, hanem az eddigi tevékenysége alapján. Mindkettőnél vannak azért a műfajban jobbak, de összességében egyiknek sem kell szégyenkeznie amiatt, amit tud.

Aztán valahogy mikor kontaktusba kerül velük az ember, akkor mégis hiányérzete van. A telefon nem rossz, de pont nem mondanám rá azt, hogy jó képeket csinál, hogy sokáig bírja, hogy szép, hogy erős és megéri. És hasonló volt az érzésem Princess Nokiával kapcsolatban is, alapvetően nem volt semmi baj azzal, amit csinált, de mégsem volt az igazi. Mondjuk neki legalább volt mentsége, ugyanis a koncert elején sűrűn elnézést kért, és beavatott mindenkit, hogy súlyos asztmája van, aminek nem tesz jót a nagy por. Ezért már az elejétől kezdve kifulladt, a felvett hangsáv ment alatta, ő pedig addig kifújta magát. Sok előadó ilyen helyzetben lemondta volna az egészet, és valószínűleg jelen helyzetben ez a megoldás is érthető lett volna, ezért mindenképpen dicséret illeti, hogy így is kiállt, de az biztos, hogy nem ez volt Princess Nokia életének legélvezhetőbb koncertje. (je)

2000-ben sikerült kezdés előtt egy órával beesnem egy legendásan szarul promózott e-klubos Therapy?-koncertre. Az előzenekar stoner rockban utazott, és miközben csak két alkoholbogár mozdult be, majd vívott ádáz küzdelmet a gravitációval műsoruk alatt, végig az járt a fejemben, hogy ők a „jobb sorsra érdemes zenekar” prototípusa. Nos, a jobb sors azóta megadatott a Clutch-nak: bár nem lettek a mainstream királyai, egy szellős negyed-fél sátrat még egy olyan fesztiválon is össze tudtak hozni, ahol a TikTok-oldallal nem rendelkező vendégek akár munkatáborban is végezhették.

Mindenesetre jelen környezetben üdítő élmény volt egy olyan formációt látni, mely fizimiskára sem sokkal trendibb egy márianosztrai börtöntetoválásnál: a gitáros, Tim Sult alanyi jogon lehetne közösképviselő Angyalföldön, míg Dan Maines basszusgitáros az általa kirendelt tetőfelújító. Az egyedüli kvázi rocksztár a csapatban Jean-Paul Gaster, aki nem csak játéka alapján érdemelné ki a „Bill Ward fattya” titulust. Neil Fallon frontember – kiváltképp, ha gitárt is akasztott a nyakába – ugyancsak halmozottan civil zenész benyomását keltette: a közönséggel nem sokat kommunikált, énekteljesítménye ugyanakkor kifogástalan volt. Bár a Clutch nem robbantotta fel a színpadot, a dalok húzóssága, a hangzás és a setlist elvitte a produkciót. Három új szerzemény a Sunrise On Slaughter Beach albumról is elhangzott, a népünnepélyt azonban a Firebirds, a The Soapmakers vagy éppen az Electric Worry hozta el. A Clutch-nak ezzel együtt is jobban áll a klubok világa, mint a popfesztiválok színpada. (kirsch)

Komoly kétségeim voltak a Fontaines D.C. élő produkciójával kapcsolatban. Lemezen nagyon szeretem a fiatal ír csapatot, ez a „post-punk témákra kemény ír tájszólással kiszavalom a lelkem” stílus elég hipnotikus tudott lenni már három albumon keresztül, de el nem tudtam képzelni, hogyan működhet ez élőben. Kérem szépen, nagyon jól működött! Mindig írják, hogy a Joy Division élőben sokkal nyersebb volt, mint a rendkívül introvertált, bensőséges hangulatú lemezeken, és hát nekem ez a Fontaines D.C. is hasonló volt, még ha itt a lemezek is kiválóan szólnak.

Szabályosan arcul csapta az embert az energia, ami áradt a színpadról, ráadásul Grian Chatten énekes színpadi teljesítményét is úgy képzeltem el, hogy áll egyhelyben és szaval. Szavalni szavalt, csak éppen egyhelyben nem állt, hanem rendes frontemberként szántotta a színpadot, kiment a közönséghez, szóval úgy viselkedett, ahogy egy punkzenekar énekesének kell. Ráadásul ez a minimalista, de állandóan villódzó látvány is kiválóan kiegészítette a zenét, szóval egyáltalán nem bántuk meg, hogy utána azonnal el is hagytuk a Szigetet, tökéletes zárás volt ez így. (dg)

A Global Village első két hétfői fellépője látszólag távoli dimenziók szülöttei, ennek cáfolatát pedig nem láttuk közeledni. A Dil Mastana négytagú rádzsasztáni cigányzenekar, hangszerelésben a klasszikus fajtából: harmonium, kétfenekű dob (mridanga), kasztanyetta, és sok énekrész, aminek esszenciája a szufi zenékre jellemző eksztatikus isten-dicsőítés. Dalszerkezetben folyamatos a felívelés, a hangulati fokozás, szimbolizálva a szellemi magassággal való találkozás és összeolvadás lehetőségét. Az efféle klasszikus vonal természetesen messze áll a nyugati típusú popzenei hangvételtől, erre ráhelyezkedni érdemes, hátha elkapunk valamit lényegéből. A Dil Mastana profi banda, nem csak elheverve hallgatni, de nézni is érdemes őket: a szőnyegezett kis emelvényen törökülésben és tradicionális öltözékben, széles gesztusokkal igyekeznek bennünket is elvezetni egy boldogabb világba, és az a legfurább, hogy ebből az egészből, a bejáratott mozdulatok és metódusok ellenére árad valami természetesség. Ha teljes körű megvilágosodásról nem is számolhatok be, kedélykiegyensúlyozásról szerencsére igen.

A magyar Csángálló legutóbbi duplalemeze kapcsán többek közt ezt írtuk: „(…) ha csak ugráltató tempóra és „ereszd el a hajamra” asszociálunk, alig érintjük a lényeget. Ami valójában egy átbucskázás: ösztönös csavarintások, jóleső hangulati-, ütem-, és témaváltások, valamint váratlan melódiagörbék mentén zuhanunk egyre beljebb, hogy aztán ne is álljunk meg középig.” További bónuszpont: nem elégednek meg az elért eredményekkel, pedig a kialakított hangzások és a zeneiség már így is csúcsra járatódott, igyekeznek a lehető legmélyebbre ásni kulturális gyökereikbe, és ennek fázisait meg is jelenítik. A koncert persze elsősorban a pörgős és telített hangzású anyagaikra épült, erős ritmusszekciós hangsúlyokkal és akusztikailag szétterített fúvósokkal.

A népes tagság a kapcsolattartást kifelé-befelé segítő kifli-alakban helyezkedett el, és meglepetésre a hangbeállásnak tűnő mozgolódás már koncertnek bizonyult, a kiírtnál negyedórával korábban. Csak a végén derült ki a sietség oka: színpadra szólították a Dil Mastanát közös muzsikálásra, és az első pillanatok meghökkenését követte a felismerés: nem aznapi az ötlet, nyilván dolgoztak ezen már korábban. Az idea működőképességén kívül lett még egy hozadéka az eseménynek: tényleg jó lenne már megszabadulni a kockaságainktól. Egyébként valahogy úgy érdemes elképzelni, hogy a Dil Mastana maradt eközben is az aki, valamiféle szellemi mag, amit a Csángállósok megejtő alázattal, minden rezdülést lekövetve szépen kicsinosítottak és felöltöztettek. Komolyan mondom, egy közös lemez se lenne feltétlenül ördögtől való elképzelés.

Az olasz Lalala Napoli mellett a haiti Moonlight Benjamin-t vártam (nem is annyira) titkos befutóként a felhozatalból, amit aztán könnyedén be is váltottak, több vonatkozásban messze túl is szárnyaltak. A haiti énekesnő egyébként francia muzsikusokkal dolgozik, valójában egy színtiszta rockzenekart szervezett maga köré: belesűrítenek szinte mindent a klasszikus hard-rock érától a pszichedelikus art-rockig, a végeredmény pedig vegytiszta rockandroll. Szinte érthetetlen, hogyan sikerült minden elemet és hangulatot ilyen szinten közös nevezőre hozni, és nem csak zsáner-értelemben, de Monnlight Benjamin borzongatóan mélyreható hangjával és dallamkezelésével is. Előtte napokig képtelen voltam mást hallgatni rajtuk kívül, és a koncert közben is kín volt már a gondolat, hogy ebből egy bő óra után bizony ki kell lépni. Igazából nem is olyan könnyű érzékeltetni egy előadást, ami ennyire elrugaszkodik a szokásos keretek közül.

A muzsikusok megjelenése (két gitáros, valamint a ritmusszekció) azt a korábbi, Jam és Clash féle vagány/zakós érát idézi, amikor még felettébb számított az egységes és műfajt kifejező identitás-külső, és nem csak ruházatban, de gesztusok szintjén is, ezzel is kirántva a közeget a hétköznapi jelenből egy kortalanabbá nemesedett hangulat elérésének érdekében. Nyilván még fontosabbak a zenészi kvalitások, a srácok kezében pedig hallhatóan és láthatóan minden tudás benne van hangszeresen és műfajilag is. Moonlight Benjamin pedig a létező legideálisabb zenekarvezető-énekes: a belső történéseket éppúgy leköveti és lereagálja, mint a kifelé tartó áramlásokat; mindemellett egy fél maratont minden bizonnyal lemozgott a hetven perc alatt, eljátszva és eltáncolva minden benne dúló érzelmet és kiengedve az energia kisüléseket. Muzsikusaival négyszer-ötször konkrétan felszántották a színpadot, nem egyszerűen csak ide-oda rohangáltak hangszereket nyúzva, egyszerre dobták a gyeplőt a káosz martalékául, és vették újra kézbe tudatos erőkkel a szakadék szélére sodródva. Katartikus produkció, újra látni akarom. (rm)

(x) Újságíróink ezen a napon összesen 35417 lépést és 27,9 kilométert tettek meg a fesztiválon, valamint elégetett 3426 kalóriát a Samsung Galaxy Watch 4 Classic mérése szerint.

További képek a fesztivál utolsó napjáról:

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

37,330KedvelőTetszik
2,907KövetőKövetés
1,090FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk