Hirdetés
Hirdetés

Erdőben a legjobb bulizni – Beszámoló a Kolorádó fesztiválról

Egy év szünet után idén újra megrendezték az egyik leghangulatosabb hazai kisfesztivált, a Kolorádót. Négy napra koncertekkel, dj setekkel, workshopokkal, performanszokkal és leginkább élettel telt meg a Budapest határában lévő cserkészpark, amelynél jobb fesztiválhelyszínt nehéz lenne találni. Beszámoló az ötödik Kolorádóról.

Ami nagyon jó volt

Az egyik legjobb dolog az volt a fesztiválon, hogy a szervezők el tudtak hozni külföldi fellépőket is. Oké, a tervezettek közül nem mindenki jött el végül a járvány miatt, még az utolsó napokban is volt csere a lineupban, és a black midi otthon maradása is elég szomorú, de akkor is. Én speciel a járvány kezdete óta most voltam először külföldi előadó koncertjén, az pedig nem most volt, úgyhogy nagyon élveztem.

Hasonlóan lehetett vele a fesztivál egyik húzóneve, a dél-afrikai Alice Phoebe Lou is, aki a színpadon meg is jegyezte, hogy ő bizony két éve nem lépett fel fesztiválon, és nagyon érdekes ennyi embert együtt látni. Az énekes-dalszerző egyébként tök szuper koncertet adott, mely alatt időnként meglepődve vette tudomásul, hogy a távoli Magyarországon is élnek olyanok, akik ismerik a számait, és tökéletesen megtalálta a kapcsolatot a közönséggel.

Alice Phoebe Lou a Székelykapu színpadon. Fotó: Kolorádó

Ha már külföldiek, megemlíteném még az afrobeatet és ethio jazzt játszó belga Kolonel Djafaart is, akik baromi jó hangulatot csináltak az egyik kisebb színpadon, még nagyjából fél órával azután is, hogy lejárt a műsoridejük. Miközben a közelben lévő másik színpadon a zenekar arra várt, hogy a belgák végre befejezzék, az ott lévőknek olyan élményben volt részük, amilyent talán csak itt lehet átélni – a Kolonel Djafaar tagjai a színpad előtt, kvázi a közönségben zenéltek, velük szemben pedig sokféle különböző ember önfeledten táncolt, ugrált, sokszor mezítláb, bent az erdő közepén, a fákról lógó mindenféle színes bizbasz között.

És ha már ez szóba került, a fesztivál egy másik nagy előnyét is meg kell említeni, a helyszínt. A szervezők nagyon sokat kihoztak a Sztrilich Pál Cserkészparkból, az erdő tele volt fényekkel, díszekkel, installációkkal, aminek hála már sétálni is jó érzés volt a helyszínek között. Az igényességre, a részletekre való odafigyelésre jó példa, hogy még a terelőszalaghoz is sikerült ötletes feliratot találni, a korai magyar YouTube-világ egyik klasszikus videójából vett idézettel (ne gyere erre he’).

Fotó: Ruff Ági

Ehhez pedig hozzájött az, hogy olyan kreatív színpad-kialakítást még sehol nem láttam, mint a Kolorádón. A fesztivál méretéhez képest kifejezetten sok volt a zenei helyszín, voltak közöttük igazán eldugottak is, de a kedvencem az a színpad volt, amit konkrétan egy árokban állítottak fel, és nemcsak elölről-hátulról lehetett körbeállni, de az árok falán is voltak ülőhelyek, úgyhogy a zenekart teljesen körbe tudta venni a közönség.

Az Árok színpad. Fotó: Ruff Ági

Azt még fontos kiemelni, hogy a Kolorádó jóval több mint egy zenei fesztivál, nem érdemes csak a lineupból kiindulnia annak, aki jövő nyárra tervezgeti már a programjait. Igen, tényleg fellép itt a friss, fiatal és izgalmas magyar zenekaroknak egy elég jelentős része, plusz jópár olyan, amit máshol nem nagyon lehet látni, ezen kívül pedig 4-5 helyszínen pirkadatig mennek a különféle elektronikus zenék (idén például a hamburgi Helena Hauff volt az egyik legnagyobb név a dj-k közül). Ezen túl azonban van még a fesztiválon egy csomó nem zenei program a sportolási lehetőségektől a performanszokon át a különböző workshopokig, ezek pedig nemcsak tölteléknek vannak bent az idén először csak telefonról elérhető műsorfüzetben, hanem tényleg vonzzák is a fesztiválozókat. Végül pedig ott van az is, hogy budapesti fiatalként elég könnyű itt ismerősökbe botlani (előre megbeszélten találkozni térerő és net hiányában már egy fokkal nehezebb), ami szintén sokat hozzátesz az élményhez.

Ami lehetett volna jobb is

Mindemellett persze a Kolorádó sem tökéletes hely. Aki nem igazán szereti az elektronikus zenét, annak a koncertek után, éjjel már kevés, vagyis szinte nulla vonzó programot tud kínálni. Egy olyan helyszín elférne azért, ahol hangszeres zenéket játszanak a dj-k. Az sem ártana, ha lenne még pár vécé, mert toitoiból sem volt mindig elég, rendesből pedig alig akadt a fesztiválon.

Aztán ott van a kijutás, ami igazából nem nevezhető rossznak, de mégiscsak beszélni kell róla. Mivel a fesztivál tényleg bent van az erdő közepén, természetesen idő eljutni oda a városból, és ezzel nincs is semmi probléma. Gond csak azzal van, hogy míg a honlapon úgy szerepel, hogy a Kolorádó kvázi 40 percre van a belvárostól, ez tömegközlekedéssel érkezve csak nagyon különleges esetben jöhet össze.

A Csaknekedkislány koncertje. Fotó: Kolorádó

Hűvösvölgytől a buszok elvileg csúcsidőben 10, csúcsidőn kívül 15 percenként jártak, de ez inkább csak egy egész napos átlag, sokszor ennél jóval többet kellett várni, és általában az első buszra nem is lehetett felférni. Három különböző időpontban próbálva azt tudom mondani, hogy Hűvösvölgytől érdemes nagyjából egy órával számolni a fesztiválig (fél óra várakozás, 20 perc buszút, bejutás), főleg akkor, ha valaki el szeretne érni egy konkrét koncertet vagy megbeszélt találkozót. Ami, még egyszer, alapvetően nem baj, és az sem tragikus, hogy egy fesztiválbuszhoz sorba kell állni (bár még néhány busz sokat lendített volna a dolgon érzésem szerint), csak fontos, hogy ezzel számoljon az ember, és ne higgye azt, hogy pillanatok alatt odaér a kedvenc Pozsonyi úti kávézójából a Csodaszarvas színpadhoz.

Amivel még volt némi gond, az az ételkínálat. A fesztivál vendéglátósai láthatóan nem voltak arra felkészülve, hogy ennyire sokan lesznek éhesek a Kolorádón, az egyébként sem túl széles repertoárból ugyanis fontos láncszemek estek ki esténként. A pizzás büfé például pénteken tíz órára teljesen kifogyott a tésztából, másnap este pedig másfél órás várólistát halmozott fel már kilenc körül. Sebaj, elmentünk egy másik büféhez, ahol fél órája nagyon jól nézett ki a tészta, azonban mire odaértünk, ők már mindenből kifogytak. Akkor marad a mikrozöldes szendvics. Kivéve, hogy ők épp szintén kifogytak, de legalább csak átmenetileg, csak húsz percig nem vesznek fel rendelést. Majd miután eljutottunk a budapesti éjszakában is gyakran előkerülő „hát akkor marad a girosz”-konklúzióhoz, a büfés srác szépen lezárta a food truck oldalát, és széles mozdulatokkal jelezte, hogy náluk aznap már senki nem fog enni. Igaz, másfél órával ezután a pizza isteni volt.

A nappali programokon is sokan vettek részt. Fotó: Kolorádó

Egy dolgot kell még megemlíteni, a belépő, egészen pontosan a napijegy árát. A bérlet szerintem teljesen rendben van, még az utolsó pillanatos, legdrágább verziója is 28 ezer forintba került, de korábban ennél volt olcsóbb is. A napijegy viszont 12, az utolsó napokban 14 ezer forint volt, ami már szinte nagyfesztivál-kategória, miközben a Kolorádó azért messze van egy nagyfesztiváltól. Pénteken és szombaton viszont ennek ellenére is telt ház volt, a valóság így végül is igazolta a szervezők számításait.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,928KedvelőTetszik
3,059KövetőKövetés
3,460FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók