Dányi Krisztina neve sokak számára lehet ismerős, egy korábbi zenei projektje, a 2010-ben indult morningdeer kapcsán. Az ezt követő pár év csend után, 2020-ban útnak indította GLORIA nevű zenei projektjét. Különleges technikák, ötletek, valamint témák jellemzik a művészetét. Többek között ezekről és a december 9-ei lemezbemutató előadásról is beszélgettünk, aminek helyszíne a Magyar Zene Háza lesz.
Az elmúlt két év elég sűrűnek mondható, hiszen több dalod is megjelent, EP-kkel együtt, klipforgatások, amik közül az egyik még díjat is nyert. Mi történt az ez előtti öt zeneileg inaktív évben, aminek hatására megszületett GLORIA?
Nem volt teljesen inaktív, sok mindent csináltam, de közben persze volt egy útkeresés, mert stagnálást éreztem zeneileg, akartam valami újat. Ennek része volt a közös EP is S Olbrichttal, meg az, hogy elkezdtem zenélni Molnár Benczével, csak úgy, kísérletezésből. Meg aztán, összetört a szívem és a testem is. A műanyag korszet, ami a fotókon szerepel, egy tényleges gyógyászati eszköz volt, amit viselnem kellett négy hónapig egy gerinctörés után, és volt egy állcsontműtétem is, a fogszabályzás részeként, most tizenkilenc csavar van az arcomban és újra kellett tanulnom énekelni, logopédushoz is járok. Szó szerint újraépítettem magamat. Ez egy hosszú önismereti folyamat, ami még most is tart, természetesen.
Miből nyered az inspirációt, meg az ötleteket, hogy ilyen komoly témákat boncolgass a dalaidban?
Érdekel ez a világ, és érdekel a jövője. Olvastam és néztem sok mindent, Bernard Stieglert, Norbert Wienert, Mark Fishert, fura weboldalakat, chaos magickről, accelerationistákról, Jeff Bezos fan fictiont, és különféle digitális kapitalizmusról szóló szociológiai értekezéseket.
Neked a hétköznapjaidat is formálják azok a meglátások, amiket megírsz a dalaidban? Mint például az, hogy az emberek élete a munka körül forog. Ezt művészként elég nehéz egy embernek kiiktatni az életéből.
Arról írok, ami foglalkoztat és engem is formál, szóval ezek összefüggenek, igen. Nem csak művészként nehéz a munkával való viszony. Erről rengeteget tudnék beszélni, ami sajnos itt nem fér ki.
Be szokott következni valamilyen változás a mindennapjaidba, vagy a szemléletedbe akkor, amikor végérvényesen elengedsz egy dalt, és azt mondod, hogy ez már kész van?
Igen, örülök, hogy végre kész. Sokat szoktam szöszölni egy-egy dallal. Manapság sokkal ritkábban esik meg velem, ami régen gyakori volt, hogy öt-hat óra alatt befejeztem egy dalt. Mondjuk sokkal több szabadidőm is volt, és nem is volt bennem ennyi szorongás. Szóval nagy megnyugvás, mikor egy dalra azt mondom, hogy “kész”.
A legutóbbi EP-den az első két dal a WRD és e TPR szorosan egybekapcsolódik, mivel egymásra épít és mindkettő a korlátaink átlépésére szólít fel. Az érzések, amiket megragadsz, azokat társadalmi szinten érzed fontosnak, vagy saját magadnak egyfajta terápia, hogy könnyebb legyen megküzdeni ezekkel?
Mindkettő. Szerintem sok ember elégedetlen azzal, ahogy most élünk, de nem mindenki tudja megfogalmazni, hogy miért, mert mondjuk nincs hozzá megfelelő eszköze. Ezért egyszerűbb elfogadni mások konzerv magyarázatait, ahelyett, hogy a dolgok mögé néznénk. A legrosszabb viszont az, ha beleragadunk abba a gondolatba, hogy “nem lehet jobb”. Ha el tudunk képzelni alternatívát, meg is tudjuk teremteni. Lehet, hogy az első próbálkozás elbukik, de mindenből lehet tanulni. Szerintem mindig feszegetni kell a határokat, még akkor is, ha totál reménytelennek tűnik, és főleg akkor, ha nagyon elkényelmesedtünk.
Zenei producerként mennyire tudod elengedni azt a szakmai tekintetet, hogy átadd magad egy másik producer kezébe, mikor közös munkába kezdetek? Vagy ilyenkor te nem csak előadóként szerepelsz a közös munkában, hanem közös producerelések is folynak?
Zenében nem teljesen, más területen nagyobb a rugalmasság bennem. Nyitott vagyok mások ötleteire és elképzeléseire, szeretek tanulni, de fontosnak tartom, hogy ha van egy vízióm, akkor az ne sérüljön, vagy csak minimálisan térjünk el tőle. Kollaborációnál ez más. S Olbrichttal például én szinte csak énekesi – dalszerzői szerepben voltam, a produceri dolgokat nagy részben ő vitte.
Miért fontosak számodra a rövidített címadások?
Nem fontosak, és a jövőben el is fogom engedni, mert sokan jelezték, hogy nem tudják megjegyezni ezeket a címeket. A nagyelőadásra például úgy készülünk, hogy vicces munkacímekkel dolgozunk, például “nyelvelő papnő”, “ezüstbölény” vagy “szarszobor” , mert így a csapat könnyebben be tudta azonosítani a dalokat.
A PTS 2021-ben elnyerte a Magyar Klipszemle legjobb klipnek járó díját, de ezen kívül és sok érdekes ötletet lehet látni tőled. A legújabb videokliped, a CTR- dalhoz készült klip forgatásán te nem is vettél részt. Meglepetésként ért, hogy milyen lett a végeredmény?
Valahogy nem, mert bíztam Mazzag Izában, a rendezőben. Most dolgoztunk először együtt, de hamar kiderült, hogy sok közös van bennünk. Eleinte persze izgultam, de aztán igyekeztem felvenni azt az attitűdöt, ami a dalban is megjelenik. Megkértem Izát, hogy vigyen el valahova, de nem adtam konkrét úticélt. Ennek megfelelően csak bíznom kellett benne, hogy végül jó helyre kerülök, és így is lett.
December kilencedikén a Magyar Zene Házában lesz egy érdekes előadásod. Volt már részed ehhez hasonló fellépésben, ami nem csak koncert, de színházi darab is? Ráadásul Berger Dalma is be fogja mutatni az új EP-jét.
Ebben a kategóriában ez a legnagyobb projekt, amiben eddig részt vettem. Az volt a célom az egésszel, hogy a zenét a gépi irányból kicsit egy melegebb, emberibb irányba toljam, és hogy aki eljön, azt érezze, hogy ő a jelenlétével hozzátett valamit az estéhez. Nem azért, mert felhívom a színpadra, vagy ilyesmi. Én nem értek a színházhoz, ezért hívtam meg a produkcióba olyan embereket – Cuhorka Emese, Göndör Laci, Karcis Gábor – akiknek ezzel tapasztalatuk van, hogy újszerű legyen a közönség bevonása. Ennek eredménye egy fiktív jövőbeli klub, aminek fantáziavilágában kockázatmentesen feloldódhatunk, így új megvilágításba kerül a klubon kívüli valóságunk is.
