Épp mérges a szomszéd

Art Brut – Brilliant! Tragic!
(Cooking Vinyl)

Anglia generációnként kitermeli a saját zenekarait, amelyekben alapvetően ártatlan, de fogós alapokra húznak domináns dalszövegeket a kisember problémáival, mindenféle pátosz vagy emelkedettség nélkül és egy halom öniróniával, jópofa szomszédsrác jelleggel. A kétezres években egyértelműen az Art Brut a zászlóvivő. Bár épphogy B kategóriába csúsznak népszerűségileg, azért jelentős közösség követi figyelemmel lemezről lemezre, hogy már megint ki koptatta le a semmilyenségében ikonikus Eddie Argos frontembert, és hogyan. A negyedik lemezhez passzoló legenda is társul a hiperaktív szólókarrier ellenére a Pixies révén híresebb Frank Black producerkedése révén, és bár a nyilatkozatok alapján egy pillanatra megijedhettünk, hogy emberünk megtanult énekelni, szerencsére erről szó sincs.

Máskülönben az a fajta zenekar, akikre két év távlatából is egész jól emlékszem – a VOLT fesztiválos fellépés és interjú a csíkos pulóverrel meg a cipőfűzős momentummal az év egyik legkellemesebb élménye volt, bármit is jelentsen ez. Az mindig egyértelmű volt velük kapcsolatban, hogy egyrészt ezt az egész produkciót tényleg kizárólag a szöveg viszi el a hátán, ezért egyrészt veszélyes, ha érthetetlen, másrészt meg az a baj, hogy simán el tudom képzelni, hogy sokaknak ez idegesítő meg nem is vicces. Mert hát nem is mindig az, közel sem annyira univerzális, mint például a magától értetődő párhuzamként szolgáló Morissey.

Ez eddig is így volt és most sem döntöttek különösebb variálás mellett, leszámítva, hogy az egész lemez hangvétele nyersebb zeneileg és szövegileg is, de azért meg szellemes is, hozza, amit ígér a maga "dramedy" meghatározásával. Ez néhol egész jól működik, az Axl Rose-t magasztaló azonos című szerzemény fülsértően szanaszéthangolt gitárreszelése a száz százalékban feldolgozhatatlan hülyeségek kíséreteként szuperül működnek, míg az utána következő I’m The Psychic egyszerűen egy unalmas Pixies-utánérzés. De aztán meg az Ice Hockey kacsingatós lötyögése a gimnázium gyöngye gitárszólóval és derült égből előkerülő vokálkiállással meg megint tök jó, és így tovább.

Szóval a dolgok jelen állása szerint elég nehéz elképzelni, hogy az Art Brut valaha ennél feljebb tudna vagy akarna egyáltalán lépni. Amit csinálnak, az alapvetően élvezetes, csak nincs benne több még három, tíz, hetven ugyanolyan albumnál. Mindenesetre mindig lesz, aki örül neki, úgyhogy minden a helyén.