A tavalyi év során a skandináv death metalosokat is elérte a lehető legméltatlanabb sors, hiszen a zenekar gyakorlatilag kettészakadt. Alex Hellid gitáros távozott, és vitte magával a nevet is, amit utólag nem teljesen értek, hiszen a Clandestine lemez szimfonikus előadásától eltekintve az ősfelállás – nagy vonalakban Hellid kiegészülve Uffe Cederlunddal és Nicke Anderssonnal – azóta sem csinált semmit. De hát ők biztosan tudják miért és mire volt ez jó. Mindenesetre az utolsó lemezt elkészítő gárda maradéka több hónapos csúszás után Entombed A.D. név alatt hozta ki az idei lemezt, amiről nyilván mindenkinek lesz majd véleménye. Ahogy nekem is van.
Sokaktól hallottam már azt a nettó baromságot, miszerint az Entombed utolsó igazán jó lemeze ’97-es To Ride… volt, és Nicke Andersson kiválása óta nem találják magukat. Ezt sosem értettem, mivel az inkriminált esemény már vagy 16 éve történt, és egyik azóta megjelent anyagukra sem lehet mondani, hogy különösebben szar lenne. Még a legsúlyosabb mélypontot jelentő Same Difference is jó lemez volt a maga noise rockos behatásaival, a Morning Star és a Serpent Saints meg simán hozta az utolsó Anderssonnal készült album színvonalát. Azt meg be kell látni, hogy Left Hand Path vagy Wolverine Blues szintű klasszikusokat nem lehet folyamatosan írni egy karrier során. De hát a metálszíntér már csak ilyen. Volt, aki a legutóbbi Carcasst is azért ekézte, mert Michael Amott nélkül már nem az igazi a csapat, ami nagyjából olyan, mintha azt jelentenénk ki, hogy a Dallas legfontosabb karaktere Jordan Lee volt.
Az előbbi eszmefuttatással mindössze arra óhajtottam rávilágítani, hogy ezt a lemezt sokan hajlamosak lesznek leírni anélkül, hogy a lényegre, magára a zenére figyelnének. Pedig az most is nagyon rendben van. Az első szám intrójánál persze még húzogattam a számat, mondván, legutóbb is pont ezt lőtték el, de pár hallgatás után ráéreztem a dalokra. Ugyanis az olyan megoldásoknak, mint a Bedlam Attack elején található gitártéma, nem lehet ellenállni. Ilyen okos, felütéses riffelést nagyon régen hallottam már metállemezen. Az album dalai nagyon sok ehhez hasonló, elsőre nem nyilvánvaló, mégis elegáns és ötletes momentummal operálnak, melyek valószínűleg a bőgősből gitárossá avanzsált Nico Elgstrandt számlájára írhatók.
Róla érdemes tudni, hogy már vagy 15 éve is ott sertepertélt a zenekar körül, hiszen a 2000-ben kiadott Uprising lemez producere volt. Aztán beszállt állandó tagnak, végül pár éve a basszusgitárról gitárra váltott. Ha jól sejtem, a Back To The Front zeneileg az ő rovására írható nagyrészt, és ha ez így van, akkor az Entombed A.D. egy kibaszott jó dalszerzőt és hangszerelőt nyert a személyében. A lemez tulajdonképpen mindent tartalmaz, ami a Wolverine Blues death n’ rollnak aposztrofált iránya óta jellemző a csapatra. Néha a korai idők tiszta death metalja is visszaköszön egy-egy harmóniában, darálásban, viszont pár helyen saját magukhoz képest váratlan dolgokat is elővezetnek a fiúk. A friss dalokban ugyanis sikerült megőrizni azt, amitől Entombed az Entombed A.D. – bár ennek a mondatnak így semmi értelme, de ezt leszarom – , ugyanakkor majd mindben el vannak rejtve olyan apró finomságok, amelyek úgy színesítik az összképet, hogy közben abszolút nem válnak tolakodóvá. Jó példa erre a harmadikként érkező Pandemic Rage a háttérben aláfestő szintszólamokkal, vagy az utolsó Soldier Of No Fortune-ban hallható, egymásnak felelgető gitárral és zongorával megoldott kezdőtéma.
A lemez hangzása kellően suvickos, ha jól sejtem, a dobokat sem editálták szénné, ez nem is lenne méltó hozzájuk. A gitárhangzás jól ki lett találva, érdemes fülessel hallgatni a lemezt. Mindkét oldalon duplázva lettek a ritmusgitárok, így egyrészt szól egy totál nyers, alig torzított gitársáv, ami – gondolom én – az érthetőséget szolgálja, a karaktert és a retket viszont a kezdetektől használt Boss Hm-2 pedállal feljátszott részek teszik hozzá a hangképhez. És ez gyakorlatilag a metaforája az egész lemeznek. Ott van benne az agy, de eszük ágában sem volt bizonygatni, hogy minden rock n’ roll attitűd és mocskosság ellenére milyen jó zenészek is valójában. Sikerült kellemes egyensúlyba hozni a zsigert és az agyat, és eközben emlékezetes dalokat is tudtak írni. Mindennek tetejébe még olyan tréfát is megengedtek maguknak, mint Bait And Bleed második, sejthetően „el lett baszva, de jó lesz ide ez is!” felkiáltással megszületett szólója.
Minden kedvezőtlen előjel ellenére a Back To The Front az idei év egyik legkellemesebb meglepetése. A jó öreg Cannibal Corpse őszre várható lemezéről kiszivárgott dal legalább annyira bíztató, mint ez a lemez. Ha az Obituary is hozza a szintet, akkor már csak a Bolt Throwert kellene rávenni egy új albumra, meg valaki szólhatna Patrick Mamelinek is, hogy a nyolchúros djentelés helyett inkább szíveskedjen már írni egy-két Comsuming Impulse-ra hajazó számot. Ebben az esetben kivételesen jó évet zárhatnánk old school death metal szempontjából. Persze biztosan lesznek, akik ezt a lemezt egy pályája csúcsán rég túlhaladt banda erőlködésének fogják értékelni. De hát tudjuk, mit mondott Piszkos Harry a véleményről.
Az Entombed A.D. október 12-én fellép a Dürer Kertben.
