Hirdetés

Én voltam a legnagyobb hisztikirálynő – Boy George-interjú

Boy George a Culture Club élén a nyolcvanas évek legelején kapásból a csúcsra jutott, a legnagyobb slágerei is abból az időből származnak. Ugyan ma is csinál értékes dolgokat a zenében, de mostanában inkább a drogügyei vagy az egyik szexuális partnerének megverése miatti börtönbe vonulása miatt volt hangos a sajtó. Emiatt aztán elég nehéz, balhés embernek gondolja mindenki, pedig valójában annyira jó fej, hogy a menedzsmenttől kapott tíz perc helyett fél órát beszélgethettünk vele a Here and Now fellépése napjának délelőttjén telefonon.

Az MTV közönségfelmérése alapján tiétek a legnagyobb (Do you really want to hurt me?) és a második legnagyobb (Karma Chameleon) nyolcvanas évekbeli sláger. Meglepődtél ezen?
Mindenképpen furcsa látni, főleg hogy milyen slágerek végeztek mögöttünk. Aztán az is fura volt, hogy azon a héten mikor ezt kihirdették, Németországban is nyertünk egy díjat, tisztára mintha valami friss sláger gyárosok lennénk. Jó érzés és megtiszteltetés, de ma már nem taglóznak le ezek annyira, nem tartom ezeket olyan nagy dolognak, mint régen. Most is örültem, de igazából nem magának a díjnak vagy az ezzel járó titulusnak, hanem a ténynek, hogy nyertem valamit. Szeretek nyerni, mindegy mit vagy hol vagy miért, csak nyerjek. Régen amúgy mindig azt hittem, hogy egy MTV-díj nyertes ázsiója hirtelen megugrik, és onnantól az előadó lépett egy szintet. Most ezt nem éreztem.

Őszintén, nem utálod már ezeket a dalokat?
Nem, én írtam őket, nem utálhatom, egy csomó mindent ezeknek a daloknak köszönhetek, az életem részei. De az mondjuk igaz, hogy volt időszakom, amikor ezekhez a számokhoz nagy levegőt vettem, jó pofát vágtam, és úgy adtam elő. Csak nyűg volt, de mára megváltoztam, elkezdtem máshogy értékelni a dolgokat, rájöttem, hogy nekem van a legjobb állásom a világon. Az én választásom volt, hogy zenész legyek, mindig erre vágytam, ez éltet, és majd akkor fogom abbahagyni, ha ezzel az új szemléletmódommal is kezdem unni.

Ha visszatekintesz a múltba, akkor szerinted mik voltak a karriered legfontosabb mérföldkövei?
Annyi mindent csinálok, nem is tudom igazán mi az én karrierem. Próbálok úgy gondolni erre, hogy ez az életem, és nem a zeném. Én azt tartom normálisnak, hogy a sikert ne eladott példányszámba mérjük, hanem hogy az ember hogyan éli a mindennapjait, és abban sikeres-e. Ha az ember boldog, az az igazi siker, az hogy a munkájában sikeres-e, azt én teljesen másodlagos dolognak érzem. Amint valaki elégedett lesz önmagával, akkor jutott el a karriere csúcsára. Mikor fiatalabb voltam ezt teljesen máshogyan gondoltam. Úgy éreztem, hogy valaki akkor sikeres és akkor lehet elégedett magával, ha a munkájával keres egy rakat pénzt, de tévedtem, mert attól nem lettem boldog. Most azt mondhatom, hogy egy boldog ember vagyok, és ezt abban mérem, hogy milyen gyakran tudok együtt lenni a családommal és a barátaimmal. Azt hiszem ennek felismerése a legfontosabb mérföldkő az életemben. Imádom a munkám, félre ne értsd, de azzal, hogy megtaláltam az egészséges egyensúlyt, sokkal szenvedélyesebb vagyok munka közben is.

Sosem volt kényelmetlen számodra az a hatalmas rajongás ami körülvett a nyolcvanas években?
Az elején sosem értettem, hogy mit akarnak tőlem az emberek, ugyan olyan vagyok. mint ők, semmi extra, akkor meg minek kezelnek úgy, mintha valami nagy szám lennék? Sosem ébredtem fel úgy, hogy na, én most már magasabb szinten vagyok vagy különlegesebb vagyok, mint mondjuk a szomszédjaim. Viszont mikor az emberek elkezdenek támadni és érdeklődni olyan intenzitással, hogy az a mindennapjaidat is befolyásolja, az elég kényelmetlen tud lenni. Az emberek megbélyegeztek, felruháztak olyan tulajdonságokkal amilyen sosem voltam. Szart sem tudtak rólam, de megkaptam a véleményeket és a bírálatokat. Azt viszont mindig tartottam, hogy én ugyanúgy fogok hozzáállni másokhoz, ahogyan ők is hozzám. Ha kedvesek, akkor én is az vagyok, ha nem, akkor én sem. Oké, néha porszem csúszik a gépezetbe, és kedves emberekkel is tudok utálatos lenni, de nem vagyok robot, nem lehet programozni, kiüt rajtam, ha éppen rossz hangulatban találnak. A rajongókhoz is mindig kedvesen próbálok hozzáállni, de volt már olyan, hogy velük is undok voltam, mert éppen olyan hangulatban talált meg, hogy hiába ismételtem magamban „Légy vele kedves, megvette a lemezed!” egyszerűen nem ment, bár ilyen helyzetekben mindig megmondom mi van, aztán a legtöbben megértik. Mindig próbálok őszinte lenni, nem menne nekem, hogy egy szar napon feldobom magamra a McDonald’s bohóc sminkjét, és úgy mennék utcára, csak hogy azt higgyék, egy ismert embernek muszáj mindig mosollyal az arcán járni-kelni. Viszont az érem másik oldala, hogy az baromi jó érzés, amikor olyan emberek támogatnak, hisznek benned, és szeretnek, akiket egyáltalán nem is ismersz és soha nem is fogsz velük találkozni, hogy a világ másik felén is vannak olyanok, akik tiszta szívvel szeretnek. Ez rengeteg erőt tud adni a szar napokon.

Egyszer egy a Here and Now-hoz hasonló nosztalgiakörút kapcsán azt nyilatkoztad, hogy csalódtál a közös turnézásokban, most mégis egy ilyen keretein belül jöttél el hozzánk. Mi változott?
Arra emlékszem, hogy a Human League volt az a csapat, akiken annyira kiakadtam, hogy ilyet nyilatkoztam. Most is felhúzom magam, ha visszagondolok milyen kis pöcsök voltak, ne tudd meg! Amikor turnén vagy más emberekkel, akkor muszáj kijönni velük, mindenkinek könnyebb így az élet, meg amúgy is, szerintem ez a természetes. De ezek, még csak a köszönésünket sem fogadták. Adtunk nekik egy becenevet, azóta is így hívjuk őket, ők lettek az Inhuman League.

És a mai csapat, Rick Astley, Kim Wilde, Nik Kershaw és Paul Young?
Ők tök jó arcok, Rick Astleyvel nemrég dumáltunk egy nagyon jót, a többiek is nagyon barátságosak. Rájöttem a turné alatt, hogy minél öregebb valaki, annál kedvesebb. Azért az látszik, hogy mindenki felnőtt már, mert annak idején ez a csapat nagyjából szóba sem állt egymással. Akkor mindent versenynek fogtunk fel, és egymásban is hatalmas vetélytársakat láttunk.

Ha már nosztalgia, tervezed, hogy újra összeálltok a Culture Clubbal?
Mindenképpen, mert 2012-ben lesz 30 éves a zenekar. Biztos, hogy kihozunk egy új lemezt és turnézni is fogunk. Már most izgatott vagyok emiatt! Mondjuk a zenekar még ezt annyira nem tudja, mert csak megpedzettem nekik, hogy majd kéne egy ilyen, de én ezt már mindenkinek készpénzként adom tovább. Mindegy, majd könyörgök nekik egy sort, de ők is tudják, hogy ez mekkora móka lenne, úgy is benne vannak vagy majd lesznek. Már a dátuma is megvan a nagy újjáalakulásnak: 2012. április 30.

Emellett új szólólemezt tervezel?
Hamarosan, már régen ki kellett volna jönnie, de csúszik nagyon. Ordinary Alien lesz a címe, ebben a hónapban megjelenik róla egy kislemez a Petonville Blues, ami a Glide & Swerve-vel közös szám.

Nem csak énekelsz, lemezlovas is vagy. Mit gondolsz, mekkora az átfedés koncertjeid és a DJ fellépéseid közönsége között?
Mindig abból szűröm ezt le, hogy milyen emberek várnak a helyszínen vagy a reptéren autogramra vadászva. Általában fiúk vagy férfiak szoktak lenni, főleg mikor DJ-zem. Mikor koncertet adok, akkor idősebb párok, vagy családok gyerekkel. De itt Budapesten például egy csomó anyám korabeli hölggyel találkoztam. Aranyosak voltak, megkötötte az egyik a nyakkendőmet.

Vérbeli londoniként, számodra mennyire más most ott a zenei élet, mint a 80-as években volt?
A nyolcvanas években én azt bírtam, hogy akkor mindenki utálta, és mindenki ki volt akadva, hogy milyen gagyi. Nekem például az volt a kedvencem, amit mindig megkaptam, mint nagyon komoly kritikát, hogy túl sok hajlakkot és festéket használok, azért vagyok szar. De akkor még volt valamiféle, ha nem is tisztelet, de távolság. Ma meg az van, hogy lemegyek a boltba kenyérért, és mire hazaérek, már fent van a neten, hogy valami kretén lefilmezett a mobiljával, ahogy lóbálom a szatyrot. Ma már mindenki ért mindenhez, mindenki látott mindent, vagy legalábbis azt hiszik. Nekem még az óriási élmény volt, hogy láttam David Bowie-t a színpadon. Ma már bárki beírja a netre, és nézi is a koncertet. Egy csomó élményről marad le szerintem emiatt a mai fiatalság. Illetve élményről nem is, mert pont hogy azt kapja dögivel, de érzésekről, hangulatról, amit az internet nem tud átadni. Ma mindent megcsinálnak, összerakják a tökéletes zenekart, a tökéletes kis ruháikba, amihez passzol a szponzorcipő, de az egész olyan gyárszagú és hamis. Most sokkal nehezebb megtalálni az igazi értéket itt is. Megvan még, nem veszett el, mert vannak jó zenekarok, de mélyre kell ásni. A másik pedig, hogy nekem egy kicsit olyan mintha egy sok zenekarnak nem lenne egyénisége. Ugyanúgy néznek ki, ugyanolyan a hajuk, a ruhájuk, a zenéjük is. Olyan mintha kezdenének kihalni az igazi nagy egyéniségek, és nem nagyon látom egyelőre a mainstreamben az utánpótlást.

De te azért megtalálod a tehetségeket. Felvetted például You Are My Sister duettet Antony Hegarthyval. Ismerted őt régebbről?
Igen, New York-i közös barátokon keresztül ismertem, illetve a zenéjét is már régebbről. Mikor megkért, hogy csináljunk közösen egy duettet, akkor örömmel mondtam neki igent, pedig ez nálam nagyon ritka, mert általában nem szeretem mások dalait énekelni. Zeneszerzőnként nehezen bírom ki, hogy ne szóljak bele, milyen legyen a dal. A You Are My Sistert egyébként szerettem, úgyhogy nem kellett ettől tartani, és Anthonyt is nagyon bírom, nagyon jó volt vele dolgozni, és jó lett az a dal.

Megjelent néhány életrajzi könyved. Nem furcsa olvasni őket, miközben még aktív zenész vagy?
Elég sok jelent meg, azokat szeretem, amiket én írtam, de azokba bele sem merek nézni amiket más. Így is elég cikinek tartom azt a kettőt is, amit én írtam, és néha legszívesebben visszacsinálnám. Nem amiatt, mert rosszak lennének, hanem mert túl sokat adtam ki magamból bennük, írtam a szerelmeimről, a privát életemről, és ezt mai fejjel nagyon bánom. Ha most írnám, sokkal több dolgot hallgatnék el, és nem azért mert zavarba ejtő dolgokat csináltam vagy mert szégyellem azokat amiket tettem, hanem mert azok túlságosan magán jellegű dolgok, amiket nem szabadott volna mindenkinek elmesélnem. Jó lett volna, ha ezt valaki elmondja nekem előtte.

Pedig a hírességek Big Brotherjébe is felkértek, ahol még többet láthattak volna belőled, de azt nem vállalhattad el az éppen tartó próbaidőd miatt. Ha nem lett volna ez a visszatartó erő, akkor belevágtál volna?
Abban az időszakban? Amilyen hülye voltam, lehet. Az életem egyik legidiótább döntése lett volna. Visszagondolva már az is teljesen hülyeség, hogy elgondolkoztam azon, hogy elvállalom. A próbaidő miatt nem utazhattam, otthon kellett ülnöm, és nagyon unatkoztam. A nagy magányomban pedig megfordult a fejemben, hogy ez milyen jó ötlet. Azt hiszem a próbaidő mentett meg, hogy a legnagyobb baromságot csináljam, amit csak tehettem volna. Anyám azt mondta akkor, hogy ha beteszem a lábam abba show-ba, elhagyja az országot. Mindenki, akinek adtam a véleményére könyörgött, hogy csak ezt ne csináljam, úgyhogy most már örülök, hogy a próbaidő megóvott ettől a totális világméretű égéstől.

Szerinted mit gondolnak rólad az emberek?
Azt tudom, amellett, hogy sokan szeretnek, nagyon sokan utálnak is, de ez törvényszerű. Vicces, hogy azok az emberek, akik szeretnek, általában ugyanannyit, talán egy kicsit többet tudnak rólam, mint akik halálosan utálnak. De akik megismernek élőben azok többsége érti a személyiségemet, a humoromat, az emberségemet. Tudom, hogy egy csomót hibáztam az életem során, de mindenért vállaltam a felelőséget és a következményeket. A legtöbb embernek nagyon furcsa előítéletei vannak velem kapcsolatban, de ez azért jó, mert amikor megismernek akkor mindig rácsodálkoznak, hogy nahát, te nem is vagy olyan mint ahogy hittem, és ezeket a döbbent arcokat nagyon bírom. A média nagyon tudja befolyásolni az emberek gondolkozását, és kialakít egy képet egy adott közszereplőről, amit nagyon gyorsan és nagyon egyszerűen le tud nyomni a torkukon, és ők elhiszik amit olvasnak. Nem akarom magam áldozatnak beállítani, mert pont ez könnyíti meg sokszor az életemet. Például sokan hiszik azt, hogy nehéz a természetem, kibírhatatlan vagyok, egy igazi hisztikirálynő, közben meg nem, és ezen meglepődnek.

Soha nem is voltál hisztikirálynő?
Ó dehogynem, persze hogy az voltam. Ha lenne a hisztikirálynőségnek mércéje, a tetején a legfelső vonás a Boy George-érték lenne. Ráadásul az a fajta voltam, aki elhitte, hogy nem tudja irányítani az érzéseit, ezért bárhol, bármikor képes voltam robbanni. Ha folytattam volna azt a mentalitást, szerintem ma már bekattantam volna.

Mi változtatott meg?
A hisztijeimmel már magamat is idegesítettem, úgyhogy elkezdtem hanyagolni őket. Néhány éve pedig elhatároztam, hogy akkor én mostantól élvezni fogom, amit csinálok. Azokra fókuszálok, amik fontosak, és megtanultam mérlegelni, hogy mik azok a dolgok ami miatt tényleg érdemes kiakadni. Rájöttem, hogy attól még, hogy öregebb leszel, egyáltalán nem leszel bölcsebb. Szimplán csak hozni kell egy döntést, hogy akkor most változtatok magamon, mert ami eddig volt, az hosszútávon nem valószínű, hogy működni fog. Jó, nekem ehhez börtönbe kellett mennem, az mondjuk eléggé, ha lehet azt mondani, megkönnyítette a drogról és az alkoholról való leszokásomat, de a gondolkodásom is megváltoztatta. Nagyon sok erőt és energiát fektettem abba, hogy felépüljek, de azt hiszem sikerült a változás, és már vannak újra céljaim. Szerencsés vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, és ma már tudom, hogy nem egy új ékszer, vagy cipő megvásárlása nyugtat le, hanem egy jó könyv.

Kommentek

“A depresszió nem divat, hanem betegség” – Premieren az ICENAP új videója

A Dispirit a legelső dal volt, melyen a zenekar dolgozni kezdett a tavalyi megalakulás után.

Színtiszta művészet – Meghallgattuk az új Enslaved-lemezt

Minden Enslaved lemez a legnemesebb értelemben vett művészetről szól, ez is.
35,017KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
691FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés

Programok

Lemezkritikák

Színtiszta művészet – Meghallgattuk az új Enslaved-lemezt

Minden Enslaved lemez a legnemesebb értelemben vett művészetről szól, ez is.

Popmetálos kataklizma, kis földtörténeti tanulmánnyal – Meghallgattunk négy metállemezt

Megkritizáltuk gyorsan a Heathen, az Amaranthe (képünkön), a The Ocean és a Kataklysm lemezeit.

Mindent akar – Greg Puciato szólólemezéről

Alapos elemzés a Dillinger Escape Plan volt frontemberének szólólemezéről.

Több a gitár – Meghallgattuk az új Deftones-lemezt

A Deftones az alter metál szent tehene. Fanatikus rajongótáboruk van, akik prüszkölnek, ha bántják a kedvencüket, illetve ha más bántja. Mert ugye tényszerűen igaz,...

Bátor is vagyok, meg nem is – Meghallgattuk a Pain Of Salvation új lemezét

A Pain Of Salvation a teljes prog rock/metal mezőny legkiszámíthatatlanabb zenekara. Vannak persze olyanok rajtuk kívül, akik váltottak a zenei irányukon, de ők általában...

Beszámolók

Zenés tábor a hegyen – Ilyen volt a vírus szülte Fekete Zaj Fesztivál

  Baromi jól indult ez az év vagy legalábbis elég jónak nézett ki koncertfelhozatalban. Még februárban is azon lamentáltunk Fekő kollégával, hogy milyen durva lesz...

Egy hallásplasztikai sebész naplója – Ilyen volt a Swansról szóló dokumentumfilm

Ha már dokumentumfilmről van szó, hadd kezdjem két személyes élménnyel. 1986-87 körül találkoztam először a Swans-szal, egy agyonmásolt kazettán, amit egy régi cimborám mutatott meg...

Mély férfibánat a magas elefántcsonttoronyból – Leprous, Klone @ Dürer Kert, 2020.II.19.

A Leprous-szel a tavalyi Pitfalls lemez miatt ismerkedtem meg közelebbről. Tudtam róluk azelőtt is persze, de a kiállás, a műfajmegjelölés, a kritikai visszhang és...

Ria-Ria-Eufória – Five Finger Death Punch, Megadeth @ Papp László Sportaréna

  Az avokádó (Persea americana) a babérfélék (Lauraceae) családjába tartozó, örökzöld, alacsonyan elágazó, terebélyes ágrendszerű, 10–20 méter magas fa. Fehérjében és olajokban dús termése 2016-ban a Kárpát-medencében önkéntelenül...
Audiópartnerünk

“A depresszió nem divat, hanem betegség” – Premieren az ICENAP új videója

A Dispirit a legelső dal volt, melyen a zenekar dolgozni kezdett a tavalyi megalakulás után.

Színtiszta művészet – Meghallgattuk az új Enslaved-lemezt

Minden Enslaved lemez a legnemesebb értelemben vett művészetről szól, ez is.

Rögtön két játékban indul a magyar e-sport csapat

Ilyenre még világszinten sem volt példa.

David Guetta a Széchenyi fürdőből csapatja majd az MTV EMA-en

Palvin Barbara és Guetta közösen fogja elkalauzolni a nézőket a főváros és Magyarország legszebb pontjaira, mondja a közlemény.

Fehér babák – Premieren a Folkfonics Cseh Tamás-feldolgozása

Cseh Tamás és Bereményi Géza dalszerző páros nagyjából hasonló korban alkotta meg a Fehér babákat, mint amilyen idősek a Folkfonics zenekar alapítótagjai voltak a...