Hirdetés
Hirdetés

„Elindulunk az űrbe, és az új lemezen ott lesz mindaz, amit magunkkal hozunk” – Elefánt-interjú

Szeptember 30-án, szombaton Elefánt Űrprogram című koncerttel zárja a hónapot, egyben a Budapest Park idei szezonját Magyarország egyik legnépszerűbb, kísérletezésre bármikor kapható alternatív rock zenekara. Az este már csak azért is fontos mérföldkő a csapat történetében, mert hamarosan új lemezt készítenek, ami előreláthatólag jövő tavasszal jelenik majd meg, és amin, ahogy ezt már megszokhatta a közönség, most sem várható túl sok önismétlés. Az Elefánt basszusgitárosával, Horváth B. Edével most következő interjúnkban a koncert és a most formálódó album mellett olyan témákról is beszélgettünk, mint a tudatos, mégis egymásra figyelő zenekari építkezés, vagy hogy hányféleképpen asszociálható az űr fogalma.

Hirdetés

Eddigi legnagyobb koncertetekre készültök most, ami egyfajta összegzésnek és korszakzárásnak is felfogható. Az űrpogózás történetét valószínűleg sokan ismerik már a rajongóitok közül, de miért lesz az űr a Budapest Parkos fellépés alapmotívuma?

Valóban, mi is úgy gondolunk erre, hogy ez lesz az eddigi legnagyobb szabású koncertünk. Nyilván ez minden időszakunkra elmondható, tehát amikor úgy két évvel ezelőtt valami hasonlóan nagy, Fishing on Orfű fesztiválos fellépésre készültünk, azt is úgy fogtuk fel , hogy az addigi karrierünk legnagyobb koncertje, és ugyanígy mérföldkő volt a tavalyi 10. éves születésnapunk is a Parkban. Viszont itt és most talán még inkább azt érezzük, hogy az elmúlt pár évben sikerült egy újabb szintet lépnie a zenekarnak. Az űrtematika kapcsán talán az az érdekes, hogy ezt több szempontból is meg tudjuk közelíteni, amire amúgy törekszünk is mindazzal, amit a zenekarral csinálunk. Ennek a kézzelfoghatóbb része az, hogy az Ikarosz című számunkhoz nagyjából egy éve készül egy animációs klip. Tavaly kaptunk egy megkeresést Tóth Esztertől, hogy vizsgamunkaként csinálna nekünk egy videót, ami pont a mostani koncertre készül el. Ezt mi már tudtuk előre, nagyjából elkezdtek összeérni a szálak, meg az időpontok, és jött az az ötlet, hogy a klipet bemutathatnánk a Budapest Parkban, ilyet még úgysem csináltunk.

A dal szövegében szereplő „csinos rakéta” alapból olyan motívum, ami az űrre utal, így jött az alapkoncepció, egy fizikai, szellemi síkon történő űrutazás. Amikor tudatosult bennünk, hogy ezt a klipet szeretnénk élőben bemutatni, elkezdtünk visszafelé gondolkodni, hogy tulajdonképpen ez az egész este megközelíthető ebben a koncepcióban. Szeretünk úgy tekinteni, főleg egy ilyen nagyobb koncertre, hogy annak legyen egy megfogható mondanivalója, alapmotívuma, ami akár az egészen át tud ívelni. Itt is sok minden kapcsolódik egymáshoz. Ezért készült rajzolt plakát, és a koncert látványvilága is kapcsolódik majd ehhez. A másik oldala pedig az, hogy úgy gondolunk a zenénkre is, az elmúlt évekre, és a következő időszakra is, hogy ez szintén egy utazás. N emcsak a fizikai térben, hanem szellemi síkon is. Elindulunk valahonnan, lezárunk egy korszakot, és elindulunk valahová máshová kalandozni, ami lehet akár a következő lemez metaforája, ami, amikor majd elkészül tavasszal, lehet ennek a szellemi űrutazásnak, a felfedezésnek, új dolgok megismerésének eredménye is.

Pont ez lett volna a következő kérésem, hiszen az űr, mint kifejezés sokféleképpen asszociálható, akár térben, akár átvitt értelemben. Zenekarként, zenészként mit jelent, mi jut eszedbe róla először? Milyen űrt tölt be a zenekar számotokra, vagy akár a közönség számára?

Én első körben mindig arra asszociálok, hogy az űr, az valami jövőbe mutató lehet. Ez onnan eredhet, hogy amikor gyerekkorunkban, vagy bármikor korábban olvastunk könyvet, vagy láttunk filmet, űrről, űrutazásról, az mindig kicsit elképzelhetetlen, megfoghatatlanabb dolog volt. Egy sci-fi fizikai környezete, a díszlet is mindig olyasmit sugall, hogy valami ismeretlen, a mostani idősíkunkon túl és előbbre mutató dolog történik. Ha így nézzünk, a zenében nálunk ez abszolút jellemző. Nem azt mondom, hogy cél, egyszerűen így írunk, így alakul. Nem szeretnénk olyat, ami eddig volt, fontos, hogy folyamatosan fejlődjünk és felfedezzünk ismeretlen világokat, és nyilván a következő lemez anyagára is igaz, hogy nem lesz olyan, mint mondjuk a legelső vagy a második. Szeretnénk mindig egy következő szintre lépni, akár kicsit hátrahagyni, ami most van, és új dolgokat megtapasztalni.

Érdekes látni, hogyan tágítjátok a határaitokat a kezdeti időkhöz képest, akár a zenei kísérleteket nézzük, mint mondjuk az elektronika térnyerése a dalokban, akár az olyan, zenekaron kívüli aktivitásokat, mint mondjuk Csaba verseskötetei. Ti hogyan élitek meg ezeket a változásokat belülről? Természetes fejlődés, vagy néha ti is meglepitek magatok egy-egy új hangszereléssel vagy formabontó ötlettel?

Annyira összeforrtunk, annyira együtt gondolkodunk ezen a területen, a közös zenélésben, hogy ez organikusan jön. Tehát nincs szükség arra, hogy leüljünk, és megbeszéljük, hogy na ez most ilyen vagy olyan legyen. Egyszerűen adja magát az irány, ami szerint születnek az új ötletek. Persze vannak nagy beszélgetéseink arról, hogy mi az elképzelés, vagy a mondanivaló, amit szeretnénk átadni, de ezek általában egy nagyon jó eszmecserét jelentenek, amikor tényleg egymásból, egymást inspirálva jönnek az ötletek. Szóval megélés szintjén nekem biztosan természetes dolog, az életünk, meg a napjaink része.

Már nem is tudjuk ezt úgy látni, hogy egyik napról a másikra valami hirtelen dolog történik, mert lassan 12 éve zenélünk együtt, és egy nagyon szép építkezés valósult meg azóta. Ezt azért is merem így, talán kissé szerénytelenül mondani, mert abban biztos vagyok, hogy egyénenként mindannyiunknak nagyon sokat ad ez a fejlődés. Valahogy egymásra hatunk, illetve ahogy változott a zenénk, úgy fejlődtek az emberi kapcsolatok is a zenekarban. Ez már önmagában egy nagyon fontos szempont és élmény, ami annyira része lett a mindennapjainknak, hogy belülről nem is feltétlenül vesszük azt észre, hogy valamilyen szintlépés történik. Nyilván látjuk azt, hogy többen jönnek a koncertekre, több felkérésünk van, de mivel nem hirtelen berobbanásról van szó, hanem egy folyamatról, szépen hozzászokunk.

Sok helyen lehetett már olvasni, hogy alkotóközösségként definiáljátok magatokat. Ha kicsit elvonatkoztatunk, eszmei síkon a zenekar tagjai egyénenként, személyiségként mit adnak ehhez a közösséghez?

Korábban mondtunk olyat, és szerintem a mai napig megállja a helyét, hogy ebben a zenekarban mindenkinek van egy szuperképessége. És ez nem mindig csak a zenére vonatkozik, nagyon sokat tudunk meríteni a hétköznapi életünkből is. Alapvetően az az élmény, hogy megtanultunk együtt dolgozni, önmagában egy nagyon fontos lépés. Az is egy folyamat volt, amíg felfedeztük az elmúlt évek alatt, melyikünknek mi az a képessége, amit ebben a közegben a legjobban tud hasznosítani. Van, aki a pénzügyekhez, meg a vezetéshez, a projektek összefogásához ért. Van, aki az átfogó koncepció vizuális részéhez, van, aki a marketinghez, van, aki a zenei ötletek formába öntéséhez, van, aki a szövegekhez. Ezek mind kellenek ahhoz, hogy felmenjünk a színpadra, hogy legyenek koncertjeink, lemezeink, és mindaz, amit csinálunk, harmóniában legyen.

Persze vannak átfedések, tehát átszólhatunk egymás „szakterületeire”, közösen döntünk olyan kérdésekben, amik globálisan érintik az egész zenekart. De megbízunk már egymásban annyira, hogy tudjuk azt – mondok egy konkrét példát a mostani koncert kapcsán – , hogy ha az a cél, hogy a színpadkép és a vizuális részek profin legyenek összefogva, azt például Zolira – Kovács Zoltán, billentyűs – nemhogy abszolút rá lehet bízni, de magától értetődik, hogy ez az ő szakterülete, amit ő tud a legjobban megcsinálni a zenekar körül dolgozó emberekkel, meg házon belül is.

Azért ahhoz, hogy valaki közösségként eljusson erre a szintre, kell, hogy a tagok kint tudják hagyni az egót a próbaterem ajtaja előtt.

Igen, viszont ebben tényleg sok év munkája van. Nyilván, mint mindenhol, nálunk is voltak nézetkülönbségek, amiket, azt gondolom, mindig profi módon sikerült megoldanunk. Enélkül nem is lehet, és az is egyfajta fejlődés, hogy egy idő után már tudtuk egymásról, hogyan reagálunk bizonyos helyzetekben. Fontos az önkontroll is, hogy magadra is tudatosan figyelj egy ilyen szituációban. Régóta vagyunk együtt, nagyon szeretjük ezt csinálni, és nagyon-nagyon szeretnénk ezt még nagyon sokáig csinálni, hiszen ezek az emberek, akik itt, ebben a zenekarban találkoztak, nagyon jó kollégák és barátok lettek. Szerintem abszolút ez a kulcsa az egésznek. És az, hogy a zene, amit szeretünk csinálni, kedveltté vált a közönség körében is, az meg hab a tortán.

Lehet tudni, hogy sokszor hosszú időn át csiszoljátok a dalaitokat, és nyilván ilyenkor a fő ötletgazda – ha van ilyen – akár kompromisszumokra is kényszerülhet valamihez képest, amit adott esetben évek óta nevelget az alkotói énjében. Hogyan kezelitek az ilyen helyzeteket?  

Való igaz, nagyon sok munka ez, de igazából dalfüggő. Vannak olyan számok, amik csak úgy kigurultak, és nagyon hamar elnyerték a végleges formájukat. És vannak olyan ötletek, amik sok éve ott vannak a fiókban, elővesszük őket egy-egy lemez vagy single készítésekor, és néha vissza is kerülnek a fiókba. Jó példa erre a Kardhal, ami úgy született, hogy volt egy alapmotívum, amiből kiindult a dal. Mire megcsináltuk, nagyon hosszú idő, meg sok verzió árán, az a fő téma, amiből szám kinőtt, ki is került belőle, és azóta sem használtuk fel. De a szerző abszolút elfogadta, hogy a végső változatba végül nem passzolt. Ilyenekből nálunk nincs nézeteltérés, mert ha egy szerethető és mindenki által kedvelt végeredmény születik, akkor igazából az erősebb, mint az egyéni szempont. Ötlet meg van rengeteg, sokszor válogatni kell, hogy épp melyikhez nyúljunk. Ez a most következő hónapokban, a lemezkészítés időszakában megint aktuális téma lesz!

Mi az oka annak, hogy az utóbbi időben tartotok zenekari csoportterápiákat is? Milyen hatással vannak rátok ezek az alkalmak egyéni, személyes szinten?

A háttérsztorija ennek annyi, hogy volt egy féléves szünetünk, decembertől nagyjából májusig, amit csak egy Akváriumos koncert szakított meg. Már nagyon régóta terveztük, hogy legyen egy kis fellélegzés a tavalyi nagyon-nagyon sok koncertet hozó év után, hogy legyen egy időszak, amikor mindenki elmehet utazni, nyaralni, vagy a családjával tölthet több időt. Azt gondolom, kicsit meg voltunk ijedve attól, hogy úristen, milyen lesz fél év egymás nélkül, napi szintű kontakt, meg heti koncertek nélkül, mert azért az egy teljesen más rutin. Főleg, hogy fizikailag is elkülönültünk, volt aki egy időre külföldre is költözött. Úgyhogy azt gondoltuk, érdemes megelőznünk, hogy erre rástresszeljünk, és hasznos lenne rendszeres időközönként egy-egy ilyen beszélgetés, amikor tényleg megosztjuk egymással, hogy éppen kivel mi van, kit mi érdekel, kit mi bánt, mit érez saját magával és a zenekarral kapcsolatban. Ha minden másra tudunk áldozni, például arra, hogy jól nézzünk ki, jól szólaljunk meg a színpadon, akkor ne a lelkünkön spóroljunk, így nem volt kérdés, hogy ezt próbáljuk meg. Személyesen nekem azt adta, hogy például megnőtt a bizalmam a módszert illetően. Mindig is úgy gondoltam, hogy a terápia jó dolog, de nagyon jó élmény volt látni, hogy valóban működik. Az első alkalom ebből a szempontból számomra nemhogy stresszes nem volt, sokkal inkább izgalmas, és nagyon-nagyon-nagyon jól sült el. Amikor öten beszélgettek egymással vezetett körülmények között, nagyon más élmény, mint amikor valaki egyénileg ül le egy szakemberrel.

Kanyarodjunk kicsit vissza a koncertre! Pass Andreával – drámaíró, rendező, színháztörténész, azon kevés magyar színházi szerzők egyike, aki maga rendezi darabjait – a szerk. –, akivel közösen dolgoztatok az Elefánt Űrprogram látványvilágán,  hogyan kerültetek kapcsolatba?

Ahogy szóba került, szeretünk egy egész estén átívelő koncepciót megvalósítani a nagyobb eseményeinken. Ez a mostani ebből a szempontból az eddigi legkülönlegesebb koncertünk , mert ennyire még nem készültünk tudatosan erre a másfél órára. Ez már jó pár hónapja tart, és úgy gondoltuk, jó lenne, ha olyan külső szemet és segítséget vonnánk be ebbe a folyamatba, aki úgy lát minket, ahogy mi magunkat már nem tudjuk. Például hogy hogyan épül fel a setlist, a műsor dramaturgiája, hiszen nekünk van egy elképzelésünk arról, milyen íve legyen a műsornak, de lehet, hogy ezt kívülről valaki másképp látja. Megkérdeztük jó néhány olyan ismerősünket, akik otthonosan mozognak a színházi és kreatív világban, úgy öt-hat embert. Mindenki küldött pár nevet, és közös keresztmetszetként mindannyiuk listáján ott volt Pass Andrea neve. Így egyértelmű volt, hogy megkérdezzük, ő pedig nagyon nagy örömmel vágott ebbe bele, és igazán különleges élmény, hogy együtt dolgozunk. Minden meglepetést nem akarok elárulni, de annyit elmondhatok , hogy erősen építünk majd a vizualitásra, lesznek komoly díszletek, illetve néhány izgalmas történés a színpadon, ami a dalok összeállításával együtt mind-mind afelé mutatnak, hogy az egész koncert egy komplex egész legyen, benne a már említett klippremierrel, és egy olyan történettel, ami, reméljük, lejön majd a színpadról.

Ha már szóba került a setlist, van-e olyan dal az életművetekből, amire nagyon meghatározó a zenekar szempontjából, vagy amire azt mondod, hogy ennek a megszületéséért megérte belevágni a zenélésbe, másrészt van-e olyan titkos kedvenced, ami talán meglepő lehet, valamiért mégis közel áll hozzád?

Jó kérdés, mert természetesen mindegyik számunkat szeretjük, meg szeretem, hiszen mégiscsak a mi dalaink. Ami az egyik személyes kedvencem, annak ellenére, hogy régóta nem játsszuk, az a második albumunk nyitódala, A cirkusz. Ami meg nagyon meghatározó, az talán összességében a legutóbbi lemezünk, az EL. Az egy nagyon fontos mérföldkő. A közönség is nagyon szereti azokat a dalokat, és talán az volt az eddigi legátgondoltabb albumunk minden tekintetben. Érdekes, bár 2019-ben jelent meg, tehát most már négy éve, tavaly az év leghallgatottabb lemeze lett a Spotify-lejátszások alapján. Az emberek, ahogyan jobban megismerték a zenekart, akár egy későbbi szám kapcsán – ilyen mondjuk a Kár, ami ugye rádióban is sokszor hallható – , felfedezték maguknak ezt a korábbi lemezt. Ha az EL-ről ki kellene emelnem egy dalt, akkor a Sokáig vártalak lenne az, ami hatalmas koncertkedvenc is egyben, és a legtöbb lejátszást is generálja a streaming platformokon. Az biztosan egy olyan szám, amit mindenképpen jó, hogy megírtunk, mert nagyon sokaknak örömet okoz, illetve különleges érzés játszani is. Most ezt mondom, de lehet, hogy kicsit később már mást mondanék.

Szóba került többször, hogy új lemezen dolgoztok. Mik a terveitek a koncert után, illetve mi az, ami most eszedbe jut, ha az épp körvonalazódó friss anyagra gondolsz?

A következő időszak érdekes időbeosztás szerint alakul majd. Októberre nem vállaltunk koncertet azért, hogy az új ötleteken, új számokon dolgozhassunk. Novemberben megint koncertezünk, aztán megint a dalokon dolgozunk. Valószínűleg decemberben és januárban fogjuk felvenni az anyagot, kora tavaszi megjelenést tervezünk. Persze nehéz még nem formálódó dalokról és ötletekről beszélni, de az biztos, hogy az eddig összeállt anyag alapján friss és sokszínű lesz ez a lemez is, eddig nem kitaposott utak felé törekszünk. Szóval ha úgy tetszik, a mostani koncert után elindulunk az űrbe, az ismeretlen felé, és az új lemezen ott lesz mindaz, amit magunkkal hozunk az utazásról.

További információk a Budapest Park weboldalán és az Elefánt közösségi felületein. A Wanted podcast korábbi adását, melynek vendége Szendrői Csaba, a zenekar frontembere volt, itt hallgathatod meg!

Fotó: sinco

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

39,010KedvelőTetszik
3,062KövetőKövetés
3,860FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók