Július 22-én, szombaton a Dürer Kertben első önálló magyarországi klubkoncertjét adja a Brujeria. Az 1989 óta működő csapatnál sehol máshol nem megfigyelhető konstellációban áll együtt a death metal és grindcore elemeit ötvöző, de azokat bármikor mainstream popdalok átdolgozásaiba ágyazó zene, a mexikói drogcsempész imázs, a spanyol nyelvű, kábítószerügyletekről, illegális határátlépésekről, szexről, sátánizmusról meg hasonló vidám témákról szóló szövegek, és egy magát nem túl komolyan vevő, kikacsintásra bármikor kapható attitűd, ami – ha elfogultág, vállalom – a komplett extrém metal színtér egyik legszórakoztatóbb zenekarává teszi őket. A koncert apropóján a frontemberrel, Juan Brujóval beszélgettünk, aki az interjú során néhány vicces történetet is megosztott velünk a korai időkből.
Július 6-án, az Obscene Extreme Fesztiválon kezdtétek a mostani turnét. Milyenek a bulik, milyen újra úton lenni?
Nagyon jó. Ez az eddigi legjobb turnénk, Európában jobb nézőszámok előtt játszunk, mint bármikor. Bárhol is lépünk fel, mindenhol sokan vannak, és fogy a merch is. Most ugye a Matando Güeros jubileumi turnéja zajlik, olyan dalokat játszunk, amiket már 30 éve nem lehetett hallani. Jól érezzük magunkat, és jól is működnek a dolgok.
Jól tudom ugye, hogy ezen a jubileumi turnén az első lemez teljes anyagát is eljátsszátok? Milyen volt feleleveníteni ennyi év után ezeket a régi dalokat?
Igazából van egy csomó, amit sosem vettünk elő még, mert csak 2003-ban kezdtünk el turnézni. Így, ahogy mondom. A zenekarból mindenki más nagy, befutott bandákban játszott, tehát ’93 és 2003 között nem is koncerteztünk. Emiatt az első lemez anyagának nagy részét soha nem játszottuk, és ez a turné az első alkalom, amikor a teljes album hallható lesz élőben.
A Matando Güeros még egy teljesen más felállásban készült, mára te maradtál az egyetlen alapítótag. Fel tudod idézni a kezdeteket, hogyan indult a zenekar?
Pár haverral összejöttünk nálam egy szilveszteri bulira, amire írtunk pár saját dalt, ezeket adtuk elő spanyolul. Mindenki nagyon élvezte a dolgot, jól éreztük magunkat. Aztán pár hónappal később Billy Gould – aki amúgy folyamatosan el volt foglalva a Faith No More dolgaival, akkoriban indult be igazán a szekerük – , valahogy talált magának pár szabadnapot, mi meg bementünk egy stúdióba, és ezalatt a három nap alatt megírtuk, felvettük, és megkevertük a lemezt, majd piacra dobtuk csak úgy, mindenféle turnés támogatás, különösebb reklámozás és hírverés nélkül. És robbant a dolog – nem nagyot, de elég nagyot ahhoz, hogy az emberek felfigyeljenek rá. Ha spanyolul tolod, nehezebb a dolgod, mert nehezebb eladni a produkciót, mégis megtalálta a saját közönségét a lemez. Meg ugye nem használtuk a nevünket, senki a zenekarból, szóval mindenki találgatta, mi történik itt, kik ezek, honnan jöttek ezek a srácok? És minél kevesebbet tudott rólunk valaki, annál jobban érdekelte a zenekar. Ne felejtsük el, akkoriban, a kilencvenes évek elején még nem volt internet, szóval senki sem tudta, kikből áll a Brujeria.
Ez biztos, hogy így volt, hiszen Európában még a kilencvenes évek második felében is olyasmiket írtak szinte minden veletek kapcsolatos cikkben, hogy a Brujeria mindenféle drogcsempészek és gengszterek hobbizenekara.
Így van, sokáig ezt hitték az emberek, mert nem volt honnan megtudniuk, mi a helyzet. Csak úgy ismerhették meg a zenekart, hogy megvették a CD-t, vagy valaki átmásolta nekik a lemezt kazettán. Így terjedt el a hírünk, és működött a dolog. Nem nagyon tudok más bandáról, akik így indultak volna. Ahogy mondtam, 2003-ig nem is játszottunk, csak csináltuk az albumokat meg minden mást szórakozásból. Ki lettek adva, de nem voltak turnék, még interjúkat sem adtunk.
Volt is annak idején egyfajta titokzatosság a zenekar körül, hiszen tényleg nem tudta senki, hogy már akkor is több neves underground zenész volt a tagok között. Gondolom, ezt azért elég vicces lehetett ezt látni belülről, zenekari tagként.
Ma már nehéz ezt elképzelni, de akkoriban, az internet előtti korszakban egy csomóan teljesen rápörögtek erre. Voltak, akik lejátszották olyan ismerőseiknek az anyagot, akikről tudták, hogy beszélnek spanyolul, azok meg persze teljesen kivoltak tőle. Hadd mondjak el egy sztorit! A Slayer frontembere, Tom Araya azt hiszem, a második kislemezünket hallgatta, és persze ő is úgy volt vele, hogy „Istenem, micsoda őrült szarság ez!”. Úgyhogy szólt a nővérének, aki szintén chilei lévén persze beszélt spanyolul, hogy jöjjön, ezt hallgassa meg! Elindult a zene, a nővére hallgatta, aztán egyszercsak odaugrott a lemezjátszóhoz, letépte róla a korongot, majd kinyitotta a ház bejárati ajtaját, kidobta a házból a lemezt, aztán visszarohant, és kulcsra zárta az ajtót. A frászt hozta rá az anyag! „Ó, ez valami brutális, kik ezek?” Tom meg nyilván röhögött és mondta, hogy ez csak Brujo meg a zenekara. „Te ismered őket?!” Később aztán el is hívtak egy Slayer-koncertre, hogy találkozzak vele. De elsőre azért sikerült jól megijesztenünk, és a spanyol anyanyelvű hallgatók körében volt még pár hasonlóan vicces sztori annak idején.
Az első lemez felvétele minden zenekar számára különleges élmény. A Matando Güeros készítésének idejéből van valami kedves, vagy épp mókás emléked?
Persze. Ahogy az előbb már szóba került, valami három napunk volt az egészre. A többiek akkor épp nem turnéztak, találtunk ennyi időt, amikor mindenki ráért, szóval bementünk a stúdióba és felrántottuk a számokat. Ezért is szól ilyen szélsőségesen. Nyilván maga a produkció lehetett volna jobb is, de ha mexikói drogdílerek csináltak volna lemezt, az nagyjából így készült volna. Emlékszem, 800 dollárt kaptunk az albumra, abból 400 dollárt költöttünk a stúdiózásra, a másik 400 dollár meg a bulizás költségeit fedezte, elköltöttük mindet mindenféle drogokra meg sörre. De ahhoz képest egész jól fogyott, és az elmúlt 30 év alatt is folyamatosan veszegették. Annyira sok persze nem ment el belőle, de ahhoz elég volt, hogy sokan megismerjék a zenekar nevét.
Megjelenésekor milyen reakciókat kaptatok a Matando Güeros albumra?
Például, hogy a lemez megjelenésének napján egy telefonhívásra ébredtem reggel 7-kor. A kiadótól kerestek azzal, hogy „Mi a fene van ezen a lemezen, milliókat fogunk rajta bukni?! Visszaküldték a Roadrunnernek!” Hogy micsoda?! Aznap jelent meg Európában a lemez, és azonnal be is tiltották Németországban, meg még vagy húsz másik helyen is. A borítón lévő fej, meg a „Fehéreket ölni” lemezcím miatt. (A „güero” kifejezést mexikói szlengben a szőke, világos bőrű emberekre használják – a szerk.) Úgy voltak vele, hogy spanyolul úgysem tud senki, nem fog ezzel senki foglalkozni, úgyhogy semmilyen figyelmeztetés vagy matrica nem volt rajta. Aztán amikor másodszor hívtak, már arról volt szó, hogy a komplett Roadrunner-katalógust visszaküldi az ottani terjesztő. Szóval bizonyos szempontból működött a dolog, de az első nap a megjelenés után kissé sűrűre sikerült, hogy úgy mondjam. Aztán a Roadrunner végül megoldotta a dolgot, csináltak egy teljesen fekete borítót. De azért elég komoly arra ébredni, hogy a lemezed megjelenésével csődbe is vittél egy komplett kiadót.
Annak idején gondoltátok volna, hogy harminc évvel később még mindig itt lesztek, ráadásul az extrém metal underground túlzás nélkül legendás csapataként?
Vicces, mert mindenki, aki benne volt a zenekarban, később gazdag és híres lett. Ott van a Faith No More, őket Grammy-díjra is jelölték, vagy a Fear Factory, akik szintén sikeresek lettek, egy idő után tényleg azt lehetett mondani, hogy mindenki befut a zenekarával, aki itt volt a Brujeriában. Én meg csak vártam, hogy mindenki ráérjen, és mehessünk koncertezni: „Jó, akkor idén nem jó, de jövőre sem tudjuk megcsinálni.” Szóval kicsit furcsa a történetünk.
Külső szemlélőként úgy látom, hogy a Brujeria az állandó tagokra építő klasszikus zenekari működés helyett inkább olyan volt mindig is, mint egy baráti társaság.
Pontosan. Egy haveri kör voltunk pár sráccal, akik csináltak egy lemezt spanyolul. Ez amúgy onnan jött, hogy elmentem Los Angelesben a Terrorizer egyik koncertjére. Volt egy elég kemény arcokból álló rajongótáboruk akkoriban, szóval nem is engedték be őket rendes klubba, valami háznak a hátsó udvarában volt a buli. Voltak vagy kétszázan a közönségben, és mindenki mexikói volt, egyikük sem beszélt angolul. Akkor jött az ötlet, hogy csinálnunk kell egy zenekart spanyol szövegekkel, így indult a Brujeria. Úgy voltunk vele, hogy ha elhagyjuk az angolt, az összes spanyol cimbora meg fog őrülni, csináljunk nekik valami különleges dolgot. Megcsináltuk, és így is lett. És most, 30 évvel később is nagyon sokan vannak ezzel így.
Annak ellenére, hogy a zene extrém, meg van egy sajátos image, a Brujeriának fontos része a humor, és az, hogy láthatóan jól érzitek magatokat benne, amitől összességében szerintem pokolian szórakoztató lesz az, amit csináltok. Milyen érzés ma, több mint 30 év után a Brujeriában játszani?
Igen, mindig is az volt a lényeg, hogy jól érezzük magunkat, nem foglalkoztunk azzal, hogy ki fogja ezt megvenni. Csak annyit akarunk, hogy az emberek nevessenek, vagy épp ijesszünk jól rájuk – mindegy a reakció, a lényeg, hogy legyen. Csak ez érdekelt minket. Nem gondoltuk, hogy valaha is pénzt fogunk keresni ezzel. Nem használtuk az igazi nevünket, nem foglalkoztunk ilyesmikkel. Most fesztiválokon játszunk, és néha kicsit még mindig sokkol, mennyire szeretik a zenekart az emberek, hogy meddig jutottunk a kezdetek óta. Én igazából nem vagyok zenész, mindig is volt munkám a zenekar mellett. A barátaim voltak a zenészek, és nem is nagyon került szóba, hogy turnézunk-e vagy sem, úgy voltunk vele, hogy majd meglátjuk mi lesz később. Aztán 2003-ban elkezdtünk játszani, és hát őrület volt. Nekem jó volt, számomra újdonságot jelentett, addig nem tudtam, milyen egy turné. Az első koncertünk teltházas volt, nagyon sokan eljöttek. A legtöbb zenekar úgy építi fel a karrierjét, hogy már fiatalon elkezdik gyűjteni a rajongókat, én meg, amikor először besétáltam a színpadra, egyből ott találtam magam több ezer ember előtt. Az agyam eldobtam! Szeretek turnézni, és legszívesebben annyit koncerteznék, amennyit csak lehet, de ahogy mondtam, a többieknek mindig ott voltak a saját zenekaraik, szóval eltartott egy ideig, amíg ez összejöhetett.
Ha nem titok, elárulod, hogy a mostani turnén kik játszanak a zenekarban?
Szerintem a mostani a valaha volt legjobb felállásunk. Ezzel nem azt mondom, hogy a korábbi tagokkal bármi gond lett volna, de ezek a srácok tényleg nagyon jók. Nick Barkernek például egészségügyi okokból kellett távoznia, megbetegedett turné közben, problémák vannak a veséjével, szóval ezért nem ő dobol már nálunk. Egy turné kellős közepén voltunk, amikor kórházba kellett mennie, a buszunkat meg a fiam vezette, aki dobos. Megkérdeztem tőle: „Akarsz játszani ma este? Nincs dobosunk, ha nem ugrasz be, le kell mondanunk az egész turnét.” Aznap este már ő ült a dobszerkónál, így majdnem egy éve ő, a fiam az új dobosunk. Nagyon jól játszik, sokan elismerően kérdezgetnek, hogy ki ez az őrült srác a dobok mögött? Mindenkinek nagy lökést adott, hogy itt van velünk. Az egyik háttérénekes az unokatesóm, Pinche Peach, aki már a kilencvenes évek óta tagja a zenekarnak. Aztán itt van Anton (Anton Reisenegger – Criminal, Lock Up, Pentagram Chile – a szerk.) gitáron, ő is már évek óta. Nyilván egy rossz szót sem tudnék mondani Shane Embury-ra, Nick Barkerre vagy mondjuk Jeff Walkerre, hiszen ők is fontos részei a csapatnak, és sokat turnéztunk velük. Viszont ők mindig el voltak foglalva valami mással is, nekem meg kicsit elegem lett abból, hogy egy évet kell várni arra, hogy koncertezni tudjunk. Úgyhogy összeszedtem egy olyan csapatot, akikkel sokkal könnyebb ezt megtenni, és szerencsére minden jól alakul, főleg így, hogy a fiam ül a dobok mögött.
Ezt mindenképp jó hallani. Korábban kétszer játszottatok Magyarországon, 2009-ben a Sziget Fesztiválon, és ha jól emlékszem, 2018-ban a Rockmaratonon. Milyen emlékeid vannak Magyarországról, és mire számíthat most a közönség tőletek?
A Szigetre emlékszem, egy rakás különböző zenekar különböző színpadokon, meg az érdekes helyszín a szigeten, a folyó közepén, az egy nagyon jó buli volt, szerettem. Most ugye egy klubban lépünk fel?
Igen, ez a mostani lesz az első önálló koncertetek nálunk.
Akik eljönnek, biztosan nagyon jól fogják érezni magukat. Nem biztos, hogy olyasmit fognak látni, amire számítanak!
Egy kötelező kérdés a végére, hiszen a legutóbbi albumotok, a Pocho Aztlán már közel hét éve jelent meg: várható a közeljövőben új anyag tőletek, vagy ha az nem is, de valami új kislemez?
Pont holnap jelentjük majd be az új lemezünket világszerte, szeptemberben jelenik meg, és Esto Es Brujeria lesz a címe. (Az interjú csütörtökön este készült, pénteken ez meg is történt – a szerk.) A COVID miatt úgy két-három éven át kicsit lelassultak a dolgaink, de most már újra lendületben vagyunk. Addig még lefutjuk a mostani kört a Matando Güeros jubileumi turnéjával, ami úgy egy-másfél hónapig biztosan eltart még, aztán kezdhetjük is a következőt az új lemezzel!
A koncertre jegyek még kaphatók a Live Nation weboldalán!
Az interjú az Alrite hangfelismerő mesterséges intelligencia segítségével készült.
