Valamiért úgy éreztem, nem annyira szükséges beszámolót írnom erről a buliról, hiszen sok újat nem feltétlenül lehet mondani egy Helmet-koncert kapcsán. Aki ismeri őket, tudja, hogy nem hibáznak élőben, és ha nagyon olcsón akarnám megúszni a dolgot, majdhogynem szóról-szóra bemásolhatnám ide a legutóbbi budapesti koncertről szóló cikkemet.
Csak aztán kíváncsiságból kattintottam a Setlist.fm-re, hogy pontosan milyen szerzemények hangzottak el november utolsó szombat estéjén az Analog Music Hall színpadán, majd megnéztem a turné korábbi állomásainak dallistáit, és bizony csattant az állkapcsom a padlón.
Koncert előtt jellemzően nem nagyon nézegetem ezt az adatbázist, hogy maradjon némi meglepetésfaktor is az élő találkozásra, de utólag kiderült számomra, hogy a Helmet ezen a turnén bizony mindenhol más műsort játszik. Ráadásul nem úgy, hogy egy-két számot cserélgetnek, hanem a lehető legtökösebb módon: vannak sarokpontok, kihagyhatatlan dalok, de nagyjából a műsor fele változik estéről estére, és a sorrendet is folyamatosan variálják. Minden este játszanak majd’ két órát, előzenekar nincs, tehát bulinként letolnak úgy 23-25 számot, összesen legalább 40-50-et rotálva az európai szakaszban, a Look Left turné tengerentúli koncertjeit is belevéve pedig 66 (!) dalnál tartanak ebben a körben, köztük akár Black Sabbath vagy épp Björk-feldolgozással, a közönség kérésére elővett dalokkal.
Nos. Cikkírói minőségemben nem szokásom azzal villogni, hogy olykor én is látok színpadot a talpam alatt, de aki volt már hasonló helyzetben, tudja, mindenki más pedig elképzelheti, hogy a fentiek jellemzésére kizárólag az „embertelen” jelző alkalmazható, abban az értelemben, amikor elragadtatással vegyes tiszteletet szeretnénk kifejezni. Ez a koncertezést a lehető legmelósabb oldaláról megközelítő hozzáállás rock- és metalzenekarok között ritkább, mint a karón ülő fehér varjú, egyedül a Pearl Jam háza tájáról lehet hallani hasonlót, és körülbelül eddig is tart a lista. Ezek után pedig úgy voltam vele, hogy ha valaki ilyen szintű alázattal és szeretettel áll a saját turnéjához, meg a közönségéhez, nem történhet meg az, hogy ne vesztegessek rá pár keresetlen szót.
Hang a közönség soraiból:
– Most, hogy kiömlengted magad, mondd már el végre, milyen volt a koncert!
A szerző olyan arcot vág, mint a tévébemondót alakító Eric Idle, akit adás közben megböknek egy bottal, hogy végre kapjon már észbe.
– Oké, oké, rátérek a lényegre.
Szóval a lényeg, hogy a Helmet majdnem pontosan a kiírt kezdéskor, nyolc óra tájban bele is csapott az ezen az estén épp nyitópozícióba került Role Modelbe, és onnantól kezdve mindenféle sallang nélkül végigzúztak huszonöt számon úgy, hogy nagyjából 5-6, egybefűzve játszott tétel után volt egy-egy szusszanásnyi szünet, és Page Hamilton talán bő háromnegyed óra után szólt először a közönséghez. A programban érthető módon a két legnépszerűbb klasszikus, a Meantime és a Betty anyaga képviseltette magát a legnagyobb súllyal, de kifejezetten sokat játszottak a nemrég megjelent új lemezről, illetve pár dalt előkaptak az Aftertaste, a Monochrome és a Size Matters albumokról is. A hangzásra nem lehetett panasz, a koncert első harmada után megérkeztek a gitárok is az addig eléggé basszusgitár és dob által uralt hangképbe, onnantól már mindenki felhőtlenül jól érezhette magát, ha akarta.
Nem írom le, hogy ki mit csinált a színpadon, mennyire játszott úgy, mintha az élete múlt volna rajta. Teljesen biztos vagyok abban, hogy ez az idén már több mint tíz éve együtt zenélő felállás legalább annyira hitelesen, és ugyanolyan zenei színvonalon adja elő a régi klasszikusokat, mint annak idején az eredeti tagok, meg abban is, hogy jó a hangulat a zenekarban, a színpadi interakciók, összemosolygások, jelzésértékű bohóckodások legalábbis erről árulkodtak számomra. Hamilton allűröktől mentes, lelazult anti-rocksztár módjára vezette a koncertet: a ráadást megelőző levonulást leszámítva talán kétszer tartottak pár perc szünetet, amikor a főnök bemutatta a zenekar tagjait, vagy épp kedélyesen sztorizgatott a közönségnek, esetleg néhány szóban kommentált épp aktuális eseményeket. Eközben persze folyamatosan matatott a hangszerén, különböző improvizatív, jazz hangulatú témákat játszva, nem elmulasztva az alkalmat, hogy viccesen hazaküldje azokat a nézőket, akik nem ismerik kedvenc zeneszerzőjét, Bartók Bélát. A közönség pedig szinte végig egy emberként bólogatott a védjegyszerű riffekre, hogy aztán az olyan alapvetésekre, mint a Mindenki megdől Unsung, meg a záró In The Meantime, valódi, kilencvenes éveket idéző pogo alakuljon ki.
Hibátlan koncert volt. Már megint.
A szerző ezúton is elnézést kér a cikk illusztrációjaként használt fotóért: ezt az egyet készítettük személyes emlék gyanánt a koncertről, és ahogy az elején szóba került, a beszámoló megírásának ötlete csak utólag vetődött fel.
