Egy új tanulmány szerint a zeneszerzők meglepően kevés pénzhez jutnak a streamingszolgáltatásokból. Ez egy olyan probléma, amire a publishing, vagyis a zeneszerzőket képviselő szektor már évek óta próbálja felhívni a figyelmet, de eddig nem sok sikerrel jártak.
Korábban már jelentek meg arról hírek, hogy az előadókat képviselő, legtöbbször a hangfelvétel tulajdonjogát is magukénak tudó lemezkiadók nagyjából háromszor annyit kapnak a streamingbevételekből, mint a dalok szerzőit képviselő zeneműkiadók. Arról pedig mi is írtunk, hogy tovább ront ezen a helyzeten az, hogy néhány előadó és menedzsmentje akkor is ragaszkodik ahhoz, hogy dalszerzőként fel legyen tüntetve, ha egy hangot sem tett hozzá az elkészült dalhoz.
“Ne tegyenek úgy a sztárok, mintha tudnának dalokat írni” – mondják a világslágerek szerzői
Paul McCartney, Sting, Damon Albarn, Jimmy Page, Robert Plant, Gary Barlow, Noel Gallagher, Kate Bush, Annie Lennox és Chris Martin is aláírta azt a nyílt levelet, amelyben angol zenészek arra kérik Boris Johnsont, hogy a zenei streaming gazdasági modelljében törvényi szabályozások következzenek be, és az EU hírhedtnek hangzó 17-es cikkelye is foglalkozik sok más mellett a szerzők méltányos bérezésének kérdéskörével.
A 21. század vívmányai nehezen feleltethetőek meg a múlt század közepén készült törvényeknek
A CD-eladások bezuhantak, az illegális letöltés az egekbe szökött a 21. század elejére. A művészek és a kiadók számára egykor jelentősnek számító bevételek drasztikusan csökkenni kezdtek. Később a streaming elkezdett növekedni, az iparág pedig próbált alkalmazkodni ahhoz a helyzethez, hogy az ebből származó bevételek töredék részét jelentik a CD időszakának. A zeneipar arrafelé sodorta magát, hogy a koncertek lettek azok a helyek, ahol az emberek költenek, nemcsak jegyekre, de CD-t vagy egyéb termékeket is itt vásárolnak.
Ebből viszont a dalok szerzőihez nem sok jut el.
Amíg egy pólón nincs dalszöveg, addig a dalszerzők ebből semmit nem kapnak, a koncerten elhangzott dalok után persze jár jogdíj, de ez szintén csak töredéke annak, amit az előadók kapnak gázsiként. Márpedig nagyon sok olyan popzenei és rockzenei produkció létezik, ahol a dalokat más emberek szerzik, mint akik a színpadon előadják. A járványhelyzet miatt elmaradó koncertek és turnék pedig azt jelentették a dalszerzőknek, hogy gyakorlatilag minden olyan bevételtől elesnek, ami abból származna, hogy a dalaikat valaki koncerten előadja.
35 oldalnyi probléma
A már említett tanulmány, ami ingyenesen is elérhető mindenki számára, amellett, hogy felvázolja a problémákat, javaslatokat is nyújtana a megoldásra. A teljesség igénye nélkül nézzünk néhány adatot belőle.
- A globális zeneipari bevételek (amiben a lemezkiadói, a zeneműkiadó, az élő, a merch és a szponzoráció is benne van) 30 százalékkal estek vissza 2020-ban.
- A streaming olyan szerephez jutott ezáltal, hogy egy dal bevételi struktúrájában jelentősebb, mint eddig valaha, ennek ellenére a lemezkiadók jogdíja továbbra is háromszor több, mint a zeneműkiadóké.
- Közben a streamingszolgáltatások tovább erősödnek, az adatok alapján 697 millió előfizető 456 milliárd dolláros bevételt hoz a szolgáltatóknak. Ez pedig azt is jelenti, hogy a lemezkiadók jogdíjai háromszor nagyobb ütemben nőnek, mint a publishing cégeké.
- A dalszerzők fontos bevétele volt a tévés és a rádiós játszás is, de ez is csökken, hiszen a célközönség hagyományosan már nem néz tévét és nem hallgat rádiót.
- Miközben az előfizetők hisznek abban, hogy a dal számít, nem az előadó. 60 százalék azt mondja, hogy a dal a lényeg, és csak 29 százalék mondja azt, hogy attól jó egy dal, ha az előadója jó.
- A hallgatókat már nem a lemezek érdeklik, hanem dalok.
- Az előfizetők 71 százaléka véli úgy, hogy a dalszerzők megfelelő és méltányos díjazásban kellene, hogy részesüljenek.
Vagyis kialakul egy dalszerzői paradoxon, amely szerint a jó dalok fontosabbak, mint eddig valaha, de a jó dal szerzőjének jut a legkevesebb pénz, és neki van a legkisebb ráhatása a rendszerre.
A tanulmány szerint ezt a helyzetet a lemezkiadók is kezdik felismerni, akik nyilvánvalóan nem szeretnék, ha kevesebb pénz jutna számukra, ezért kiválasztanak néhány dalszerzőt, és velük íratnak slágereket. Ezek a dalszerzői csoportok gyakorlatilag patikamérlegen kiszámolt elemekkel írják a streamingoldalakra optimalizált slágereket.
Túl sokáig használták ki a művészeket
Nagy-Britanniában 156 művész írta alá azt a nyílt levelet, amelyben arra kérik Boris Johnson miniszterelnököt, hogy módosítsa az 1988-ban kiadott szerzői jogi törvényt. Legfőképpen azt várják, hogy a streamingszolgáltatók méltányos díjazást biztosítsanak a művészek részére, nagyjából úgy, ahogyan azt egyébként a rádió- vagy a tévészolgáltatók teszik. Azt szeretnék, ha lenne egy olyan közös jogkezelő, aki ezeket az összegeket a hatályos szabályok alapján megállapítja és beszedi, majd a vele szerződésben álló jogtulajdonosok között szétosztja. Hasonló módon, ahogyan például itthon az Artisjus teszi ugyanezt a tévék vagy rádiók lejátszásai után. És az lenne a cél, hogy a jogdíjarányok is hasonlóak legyenek.
Jelenleg az angol dalszerzők a rádiós lejátszások után a bevételek felét, míg a streaming bevételeknek mindössze 15 százalékát kapják
– áll a nyílt levélben.
Ez azért is lenne lényeges a művészek szerint, mert a mai világban már egyre több a független előadó és dalszerző, és nem biztos, hogy minden dalt képvisel egy nagy lemezkiadó. Így viszont azok az előadók és dalszerzők is méltányos díjazáshoz jutnának, akik mögött nem áll olyan multinacionális vállalat, ami sok esetben nemcsak élvezője annak, hogy a streamingszolgáltatások kifizetéseivel jobban járnak, de például a Spotify esetében tulajdonosok is.
Ezen dolgozik az EU is, a hírhedt 17-es cikkely az egyik része
Az EU is azon dolgozik, hogy a tagállamokban hatályos, és a jelenlegi világnak már egyre kevésbé megfeleltethető szerzői jogi törvényt aktualizálja. A digitális egységes piacon a szerzői és szomszédos jogokról szóló törvényt 2019 áprilisában hagyták jóvá, és két éve volt minden tagállamnak, hogy az irányelv követelményeinek megfelelő jogszabályokat hozzanak.
Az egész vitából a legnagyobb nyilvánosságot a hírhedt, először 13-as, majd 17-esre keresztelt cikkely kapta, amivel azt szeretné az EU elérni, hogy a nagy technológiai vállalatok, mint például a Google, a Facebook és társaik egyrészt nagyobb felelősséget vállaljanak abban, hogy mi terjed az általuk üzemeltetett oldalakon. Ez alatt nem feltétlenül csak álhíreket vagy éppen a felhasználási feltételeknek nem megfelelő tartalmakat kell érteni, hanem az olyan tartalmakat is, amik szerzői jogot sértenek, legyen szó zenéről, irodalmi művekről, művészeti alkotásokról vagy éppen a sajtóról. A cél az lenne, hogy sokkal gyorsabb legyen az a folyamat, amivel a szerzői jogot sértő tartalmakat kötelesek lennének eltávolítani a tech cégek még az előtt, hogy a nyilvánossághoz eljutnak, illetve az adatvédelem is nagyobb szerephez jutna. Az érintett vállalatok természetesen nagyon hangos tiltakozásba kezdtek, mert álláspontjuk szerint ez a tartalmak cenzúrázásával járna, és elterjedt az a félelem is, hogy ezzel lőttek az összes mémnek. A végleges verzióban viszont az idézet, paródia megúszta a dolgot.
Nehéz jól szabályozni a nagy technológiai vállalatokat, ha a politikusok nem értik őket
Ennél jóval kisebb, ám cikkünk szempontjából mégis fontos része a szabályozás másik cikkelyeinek, hogy kikötné az EU azt is, hogy a szerzők részére a díjazás emelését kell, hogy biztosítsa bizonyos esetekben, amikor az aránytalanul alacsony. Illetve a szerzői szövetségek egy olyan megoldást, egyfajta „jogvisszaszerzési mechanizmust” javasoltak, amely lehetővé tenné a hátrányos szerzői jogi átruházási megállapodás felmondását, vagyis visszaadná a szerzők kezébe a döntést a műveik felett.
A Magyar Kormány a 1999. évi LXXVI. törvény módosítását szerdán elfogadta, a Lángoló információi szerint a szakmai szervezetek számos javaslatát figyelmen kívül hagyva.
Pedig olyan jellegű ajánlások voltak ezek, amelyek egyszerűbbé és könnyebbé tették volna, hogy a szerzők a saját zeneműveik felett úgy döntsenek, hogy az számukra minden tekintetben a legalkalmasabb legyen.
Ahhoz, hogy értsük, mit is jelent ez, látni kell, hogy minden mű engedélyköteles, vagyis alap esetben a rádiónak vagy a tévének fel kellene hívni a dalok szerzőit, és megkérdezni, hogy engedélyezik-e azt, hogy lejátsszák a dalukat. Nagyon leegyszerűsítve a közös jogkezelés azt jelenti, hogy a szerzők átadják ezt az engedélyezési jogot, és azt mondják az Artisjusnak, hogy oké, engedélyezd Magyarországon és külföldön, de közben gyűjtsd is be az ezért járó díjat, majd add oda nekem.
A cél pedig az lett volna, hogy ha valaki azt mondja, hogy bizonyos műveire vagy akár az összes műve bizonyos jogdíjnemeire nem kéri ezt (például az élőzenéből ki szeretne lépni, mert ő a koncertjein csak a saját szerzeményeit adja elő, és ezért a közös jogkezelést és az ezzel járó költséget erre a jogdíjnemre indokolatlannak tekinti), attól még más jogdíjnemekre (például a tévé-rádió jogdíjak) mindenfajta hátrány nélkül kérhesse.
Vagy akár külön megállapodást tudjon kötni tartalommegosztó szolgáltatással, olyannal is, akivel jelen pillanatban a közös jogkezelő még nem kötött.
Hogy ez milyen közösségi oldalaknál áll fenn, arról nemrég írtunk bővebben. Jelenleg a szerzőknek nincs más opciójuk, el kell fogadniuk, hogy nincs szerződés a jogkezelő és a tartalommegosztó között, így nincs jogosítás és ezzel együtt begyűjtött szerzői összegek sem, akkor sem, ha egyébként egy zenei aggregátoron keresztül ők maguk kezdeményezték előadóként, hogy a dalaik fenn legyenek a szolgáltatóknál, és előadóként pénzt is kapjanak az előfizetési vagy a reklámdíjakból. Ráadásul, mivel a közös jogkezelővel nincs szerződés, így jogilag ez a tartalom illegálisnak vagy jogosulatlannak minősül. Az ideális az lenne a zeneszerzők szempontjából, ha nyitva maradna számukra egy kiskapu, amelyben lehetőség lenne megállapodni a tartalommegosztó oldalakkal, aztán ha a közös jogkezelő is megállapodik, akkor a szerző eldönthetné, hogy a jövőben melyik megoldás lehet számára a kedvezőbb, vagyis beléphet a közös jogkezelő által kötött szerződésbe.
A kormány által elfogadott törvény azonban lehetőséget biztosít arra, hogy a szerzők gyakorlatilag azonnali hatállyal kivezethessék az összes művüket a közös jogkezelés alól.
A zene pénz, de a legtöbb tech vállalat nem szeret érte fizetni
Furcsa helyzetbe kerülhetnek itthon a külföldi szerzők
A nem magyar állampolgárok, illetve az először külföldön nyilvánosságra került művek esetében az a logikai bukfenc állhat be, hogy hiába tiltakozott a külföldi szerző Magyarországra vonatkozóan is a művei közös jogkezelése ellen, Magyarországon újra el kell ezt végeznie, hogy a magyar szabályozásoknak megfeleljen, különböző nemzetközi egyezményekre hivatkozva. Magyar szerzők nyilatkozata viszont más országokra is érvényes.
Vagyis a gyakorlatban úgy nézne ez ki, hogy mondjuk egy norvég black metál zenekar jelzi a saját közös jogkezelőjénél, hogy a fenti példánál maradva élőzene tekintetében nem kér a közös jogkezelésből, mert minek fizetne adminisztrációs költségeket azért, hogy engedélyezze magának, hogy előadhassa a saját dalait, de ha Magyarországon lép fel, akkor be kell sétálnia az Artisjushoz, vagy legalábbis külön jeleznie kell, hogy ő tényleg itt is ezt szeretné.
Az új törvény egyébként az európai uniós irányelvet figyelembe véve számos új fejleményt hozott a tartalommegosztó szolgáltatókra (mint például a Youtube, a Facebook vagy a Google) vonatkozóan.
