Hirdetés

Egy rajongó, extrákkal – Szőnyei Tamással beszélgettünk a Kontroll Csoportról

40 éve alakult a Kontroll Csoport – 7. rész

Szőnyei Tamás újságíró, levéltáros a Kontroll Csoport színre lépése óta követte a zenekar pályafutását és publikálta írásait róluk, nagyban hozzájárulva ezáltal ahhoz, hogy a szcéna elismert lehessen és megkapja a neki járó figyelmet az országos sajtóban is. Sokan szinte főleg a zenei oldalak miatt vásárolták annak idején a Magyar Ifjúság hetilapot, aminek hasábjain kollégáival egyetemben az újhullámos zenekarokról is rendszeresen jelentetett meg cikkeket, melyeket később hiánypótló könyvek követtek. A Kontroll 40 sorozatunkban ezúttal nem a zenekar egy tagját, hanem Szőnyei Tamást szólaltatjuk meg, méghozzá elsősorban rajongói minőségében, miközben hivatásából adódóan fontos és érdekes adalékokkal helyezi kontextusba a Kontroll Csoport és a magyar új hullám jelenségét.

Amikor a ’70-es évek végén nyugati újhullámos zenéket hallgattál, számítottál arra, hogy csupán idő kérdése, és itthon is hallani fogsz „hasonló” zenekarokat?

Nem emlékszem, hogy ez a kérdés így fölmerült volna bennem. Inkább valami egyidejűséget érzékeltem. Nehéz ezt pontosan összerakni már, de 1978-ban, amikor először láttam koncerten a Vágtázó Halottkémeket – sőt írtam is erről a Külkereskedelmi Főiskola diáklapjába –, talán még nem is hallottam eredeti punkzenét. Aztán mire meglettek az első ilyen benyomásaim (Stranglers, Sex Pistols, Clash), akkor – 1980-81-ben – már színre lépett a Bizottság, az URH, a Balaton, majd a Kontroll Csoport, a Neurotic. Tehát nem kellett várnom rájuk, mert egyszerre csak itt voltak.

Hogyan ismerted meg a Kontrollt? Mik voltak az első benyomásaid?

A bemutatkozó koncertjükről – Wahorn András pomázi házában – nem tudtam előre, eléggé szűk körű lehetett. Azt hiszem, Szentendrén láttam őket először, legalábbis ennek van írásos nyoma az egyik első cikkemben, a Magyar Ifjúságban, 1981-ben. Aztán a Szakszervezetek Fővárosi Művelődési Házában és talán a Kassák Klubban is. Ez az utólag ős-Kontrollnak nevezett összeállítás. Nagyon bírtam. Egyszerre volt punkos és intellektuális, merész és érzéki. Nem volt túlbonyolítva a zene. Ezt éppúgy szerettem, mint ahogy azt is, hogy érezni lehetett benne a fejlődés lehetőségét, ami azután be is következett. Hajnóczy Csaba azt a képzetet keltette bennem játékával – de egyszerűen ránézésre is –, hogy ez egy „tudós” zenész. Rövid számaik voltak, könnyen megjegyezhetőek, de nem abból a fajtából, amit hamar meg is unsz. Tetszett, ahogy a rock & roll múltját használták, jelen idejűvé tették. Itt az Illés-parafrázisra gondolok, ahogy náluk „Johnny Rotten énekel” lett a „Little Richard énekel”-ből. Aztán ott a Polak-Wenger szaxofontémája Hajnóczy Árpitól – ezt máig világbajnoknak találom, ahogy a végén Kistamás Laci géppisztolysorozatba átmenő „tak-tak-tak-tak-tak” segélykiáltását –, Ági pedig elképesztően kihívóan énekelte azt, hogy „dobzse, dobzse”. Ne felejtsd el, hogy ez akkor volt, amikor a Szolidaritás felforgatta Lengyelországot, nálunk pedig nyilvánosan nem szólalhatott meg senki a Szolidaritás mellett. Úgy emlékszem, hogy Szentendrén ezt katonaruhában énekelte Laci, nyilván kimenőn volt, és nem öltözött át civilbe. Szóval leesett az állam, hogy ilyet is lehet. Ja, és hát az én korosztályom voltak, ez is erősítette a kötődést.

Müller Péter Iván és Bárdos Deák Ágnes, Ráday klub, 1985. április 7. Két évvel a Kontroll Csoport „utolsó” koncertje után a tagok újra összeálltak egy Kontroll-blokk erejéig egy sziámi-Sziámi-koncert keretén belül. Farkas Zolit Kiss Laci helyettesítette. (Hámori Ferenc felvétele.)

Hallottad-e a Kontroll számain valamelyik nyugati zenekar hatását?

Biztos sokféle hatás volt benne, de ez teljesen rendben van, ami kijött, az abszolút önálló produktum. Ha mindenképp konkrét példát kéne mondanom, akkor a reggae-ízű számaikba belehallottam a UB40-t, Ági éneke mögött ott volt Patti Smith, Siouxsie, a B-52’s-lányok, Csaba gitárján néha Fripp, máskor afrikai hatást érzékeltem… de ezek az érzések, vagy felismerések jólestek, mert klassz dolgokat hallottam bele egy klassz zenébe.

Melyik számok állnak hozzád a legközelebb?

Említettem már a Polak-Wengert, de ha az első korszakból még egyet kéne kiemelnem, akkor az Eladom. Abban minden benne van. A második korszakból, amikor már Müller Péter is beszállt, Lehoczki Karcsival pontosabb lett a dob, Újvári Jánossal megduplázódott a fúvóskar, és ki ne hagyjam Farkas Zolit, aki tényleg szinte minden hangszeren, szinte mindent tud – szóval ebből az érett korszakból nehéz bármit is kiemelni, van két-három albumnyi kedvenc. A Félelem háza. Besúgók és provokátorok. Munka és szerelem. Ma háború van, holnap béke. Egy hang a rádióból. Azt csinálok, amit akarok. Egy kis piros bombázó. Föl kéne sorolnom majdnem mindent, egészen a Bétaville valcerig.

Fel tudnál idézni egy számodra emlékezetes Kontroll-koncertet?

A legemlékezetesebb az első nagykoncert volt az Ikarusban, ahol a kibővült zenekar az új programját mutatta be. Na, ott mutatkozott meg az a fejlődés, aminek a lehetőségét kezdettől fogva éreztem bennük. Emlékszem, milyen hátborzongató volt a Besúgók és provokátorok, ahogyan a reflektorokkal a színpadról a közönséget pásztázták, és közben azt énekelték, hogy „mi is figyeltetünk”. Őszintén szólva – akkor még naiv lélek lévén –, fogalmam sem volt arról, hogy létezhetnek közöttünk besúgók és provokátorok, de ez belém égett. A másik erős élmény az a dobkoncert volt, amikor az egyébként gazdag hangszerelésű számaikat a ritmusra csupaszították le, és mindez meg volt spékelve még két dologgal: a közönség vágy- és rémálomképeivel. Én is egyike voltam azoknak, akik kazettára interjúvolták az érkezőket. Ezekből be-bejátszottak műsor közben, ráadásul külön kellett bemenniük a terembe a férfiaknak és a nőknek. Aztán megborult ez a „rend” is – természetesen. Felbomlott, vagy ha úgy tetszik: helyreállt. Sok koncerten voltam, amikor csak megtudtam, hogy lesz, én mentem. Volt, amikor lemaradtam, persze.

Kontroll-koncert: Hajnóczy Árpád, Hajnóczy Csaba, Müller Péter Iván, Bárdos Deák Ágnes, Farkas Zoltán.

Hogyan kerültél baráti kapcsolatba a zenekar tagjaival?

Ez túlzás. Egyikükkel sem vagyok olyan közeli kapcsolatban, hogy barátságnak lehetne nevezni. A privát, személyes dolgaikról keveset tudok. És viszont. De ha úgy adódik, nagyon jókat lehet velük beszélgetni. Én eléggé zárkózott vagyok, soha nem barátkoztam könnyedén. Bármennyire szimpatizáltam velük, bármennyire próbáltam segíteni is nekik a magam eszközeivel, mégis tartottam valami távolságot, mert mindig ott volt bennem az is, hogy újságíró vagyok, tehát vigyázni kéne az elfogultsággal.

Szenvedélyes plakátgyűjtő vagy. Ki tudnál emelni egy Kontroll-plakátot, amelyik különösen tetszik neked?

Talán az arcképes, a rendőrségi körözésre emlékeztető személyleírásokkal – Kistamás Laci ötlete. És a Bizottsággal közös gödöllői koncert plakátja, mely Wahorn András műve.

Koncertplakátok. Bal oldal: Kistamás László plakátterve. Jobb oldal: Wahorn András alkotása.

Mi volt szerinted a zenekar népszerűségének az oka?

Igazán tehetségesek voltak, nagyon jól összejöttek, nagyon termékenyen hatottak egymásra, az biztos. És amilyen inspiratív lehetett ez számukra a közösségen belül, annyira sugárzott ez kifelé is. Túl a zenén és a szövegen, a színpadi látványra, a nagykoncertek dramaturgiájára is gondot fordítottak, de kevés konkrét részletet tudnék felidézni. Kitaláltak dolgokat, gondoltak valamire és megvalósították. Ez is azt mutatta, hogy ők nem egy átlagos zenekar. Ráadásul így nem untak rá önmagukra, nem volt rá idejük, nem állt be a rockos rutin. Nem turnéztak ugyanazzal a műsorral, harmincszor, egyik város után a másikban. És így a közönség is azt tapasztalhatta meg, hogy jóformán minden koncert egyedi, különleges esemény. Nem tudhatod, mi lesz, ezért is mész el a következőre, meg az utána következőre.

Honnan tudtad meg, hogy vége lett a Kontrollnak? Számítottál rá?

Úgy rémlik, rendeztek egy hosszú, többrészes, évadzáró koncertet, ahol az összes addigi számukat eljátszották. Ennek volt valami összegzés jellege, meg hogy nem lehet pontosan tudni, mi lesz a folytatás, egyáltalán lesz-e folytatás ősszel. Szóval benne volt a levegőben, hogy ez így a végéhez közeledik. Persze, sajnáltam, hogy vége, de azért azt megtanultam a punkból meg a new wave-ből, hogy ha már belülről nem az igazi, akkor inkább abba kell hagyni. Nem jó, ha csak megszokásból, üzletből folytatják. Vannak ilyen egészen rövid, egy-két albumnyi, de nagyon intenzív életművek, nem rossz az. X-Ray Spex, Sex Pistols, Bizottság. Ebbe a sorba illeszkedik a Kontroll is.

Milyen volt az első utódzenekar-koncertekre elmenni?

Fura volt nem látni a Lacit Ági és Péter mellett. Aztán meg más lányokat látni Ági helyén Péter mellett. De meg lehetett szokni, ahogy azt is, hogy Ági mellett már csak zenész fiúk voltak, Laci, Csaba és Zoli mellett pedig más lányok. Kívülről úgy festett ez, mint egy kulturált válás, ahol nem gyűlölik meg egymást a felek. Gondolom, ezért is tudtak időről időre összeállni pár koncert erejéig, amikor volt rá ok és alkalom.

Melyik utódzenekar világa áll hozzád a legközelebb?

Ha jól emlékszem, elsőként a sziámi-Sziámi lépett színre, az eléggé olyan volt, mintha a Kontroll folytatódna, csak Laci nélkül, Csaba helyén pedig később Gasner Jánossal, akinek a gitárjátékát én nagyon nagyra tartottam, ráadásul fantasztikus plakátokat is tervezett. Aztán belezúgtam a Kampec Doloresbe, zeneileg őket éreztem a legizgalmasabbnak, a legsokszínűbbnek. Indie világszínvonal.

Európa Kiadó, Kontroll Csoport, Bizottság. Melyik állt a három legismertebb zenekar közül a legközelebb hozzád?

Kontroll, Európa Kiadó, Bizottság a sorrend. De lehet, hogy holnap azt mondanám: Európa Kiadó, Kontroll, Bizottság. Szeretem a „hagyományos” dalokat, és azt hiszem, az EK-nál és a Kontrollnál ezekből több volt, mint a Bizottságnál. Talán ez lehet a magyarázat, de különben utálok rangsorokat felállítani, nem szeretem a döntési helyzeteket. Ne hagyjuk azért ki a Trabantot, Balatont se.

Bárdos Deák Ágnes, Farkas Zoltán, Kistamás László

Hogyan jutottál felvételekhez? Valóban egyfajta izgalmas, titkos közösséghez tartozást jelentett hozzájutni, másolni, birtokolni ezeket a kazettákat?

Szerintem ez egy kicsit utólagos misztifikálás. Semmi titkos nem volt ezekben a koncertekben. Ki voltak plakátozva, jegyet kellett venni. Csak épp nem volt körülötte médiafelhajtás. Kazettás magnója bárkinek lehetett, elvitted, fölvetted, és kész. Más kérdés, hogy sokszor elég vacak minőségben ment át a zene a hangfalból a mikrofonba. Persze attól függ, milyen volt az erősítés, a terem akusztikája, és neked milyen cuccod volt. Igazán jó minőségű felvétel a keverőpultról készülhetett, ilyenhez hozzájutni szerencse és ismeretség, vagy rámenősség kérdése volt. Aztán ha túl sokszor átmásolták, ezek is romlottak, de azért élvezhető maradt. Szerintem ezek futhattak körbe az országban, főleg miután a nagyobb városokba is eljutottak a zenekarok.

Mit jelentettek akkoriban neked az újhullámos koncertek? A másképp gondolkodók találkahelyét? Zenei, szociális élményt? Munkát? Más, személyes jelentőségű eseményt?

Mindezt így, együtt. Zene, társaság, ismerkedési lehetőség, tulajdonképpen: tanulás. Nagyon jó volt, hogy elég sűrűn történt valami, ami érdekelt. Végül is a hobbim és hivatásom ért egybe. A zene, a zenei újságírás, a plakátgyűjtés.

Milyen volt úgy koncerteken lenni, hogy néha kutyás rendőrök voltak? Fel tudtál oldódni, vagy féltél? Esetleg kifejezetten izgalmas volt?

Nincs ilyen emlékem. Egyszer az Ikarusban az Európa Kiadóval közös EuroKontroll-koncertre iszonyú tömeg gyűlt össze, nem is fért be mindenki. Na, talán ott rémlik, hogy voltak kint rendőrök. De rendőr, rendőrkutya – erről inkább egy-egy Beatrice-koncert ugrik be, de ott sincs konkrét sztorim. Kerülöm a balhét, nem szeretem az izgalmakat.

Nehéz volt a Magyar Ifjúságban az újhullámos bandákról írni? Nem akartak leállítani, vagy beleszólni?

Nem különösebben volt ez nehéz, mert a szerkesztő, aki a zenei oldalakat gondozta – Mola György –, velünk egykorú, hasonlóan gondolkodó fiú volt. Én külsősként nem tudtam, hogyan zajlanak a dolgok, nem is kérdezősködtem. Annyit érzékeltem, hogy az első ilyen cikkem elég sokáig állt, de végül csak megjelent. Ki kellett várni a megfelelő pillanatot, mint utólag megtudtam.

A zenekarról megjelent korabeli cikkek részletei. (A fekete-fehérek a Magyar Ifjúságból, Szőnyei Tamás tollából, a színes pedig az Ifjúsági Magazinból való.)

Mi a véleményed arról a nézetről, hogy a magyar új hullám izgalmasabb, „vérre menőbb” volt a nyugati vonulatnál, mert a zenekaroknak itt meg kellett küzdeniük egy tiltó rendszerrel, sokkal nehezebb körülményekkel? Míg nyugaton „csak” zenéltek, addig itt komoly tétje és társadalmi jelentősége volt a „mozgalomnak”.

Nem szeretem az ilyen sarkításokat. El nem tudjuk képzelni, milyen nehéz lehet úgymond „csak” zenével érvényesülni, ismertté válni Nyugaton. Ez szerintem nem „csak”, hanem borzasztó kemény verseny. Persze, tudom, nálunk egzisztenciális tétje is lehetett annak, ha valaki nagyon kinyitotta a száját. Legrosszabb esetben le is ültették, jobb esetben csak nem készíthetett lemezt. Ez tényleg érdemi különbség a szabad világhoz képest. De ebből nem fakad az, hogy az, ami itt született, az eleve jobb is, mint odaát. Órákig beszélgethetnénk olyan nyugati zenekarokról vagy előadókról, akikhez fogható azért mégsem született nálunk.

Szerinted mennyire tartott a kultúrpolitika a Kontrolltól és társaitól?

Eléggé. Nevetséges, de tulajdonképpen teljes joggal. Egy nem igazán szabad világban ők felmutattak valamit a szabadságból. Hogy sok mindent meg lehet próbálni, meg lehet csinálni.

Szerinted volt szerepe az újhullámos zenekaroknak a rendszerváltás gyorsításában, előkészítésében, vagy túlzás ekkora hatásról beszélni?

Nem gondolom, hogy túlzás volna. Ahogy előbb mondtam, szellemileg, mentálisan, gondolatébresztésben, közösségformálásban, civil kurázsiban igenis fontos mintát adtak ezek a zenekarok. Aki eredetiben hallotta a színpadról, hogy „korrupt vagyok és hazudós, magyar anya szült engemet”, vagy „agyamban kopasz cenzor ül”, vagy „egy hang a rádióból elhallgatja a lényeget” stb., annak – ha valamennyire is belegondolt – ezek a sorok tényleg sokat jelenthettek. És máig érvényesek, sajnos.

A Nyilván tartottaktitkos szolgák a magyar rock körül című könyved írása közben mi volt számodra a legmegdöbbentőbb felismerés, adat, tény, történet, amivel találkoztál az újhullámos zenekarok titkosszolgálati megfigyeléseit illetően?

Röviden szólva az, hogy egy 800 oldalas könyvre való anyagot simán össze lehetett szedni. És azóta még egy csomó iratot megismertem, ami tovább színezi a képet. Nemcsak az új hullámmal, hanem az egész zenei élet megfigyelésével kapcsolatban. A legpozitívabb pedig az, hogy a legkedvesebb zenekaraim tagjait illetően nem találkoztam olyan adattal, miszerint bármelyiküket beszervezték volna.

Az újhullámos zenekarokról jelentő ügynökök a „pongyolább” vagy a meggyőződésesebb ügynökfajtából kerültek ki?

Összefoglalóan talán azt mondhatnám, hogy inkább a kevésbé kvalifikált hálózati személyek közül kerültek ki.

„Dalaik szövege… politikai szempontból… kifogásolható.” A „Futó” fedőnevű titkos megbízott jelentése 1981-ből a „New Wave stilusu amator zenekarokról”, arról az estéről, amelyiken az Európa Kiadó bemutatkozó koncertjét adta.

A CPG néhány tagját kommunistaellenes szövegek miatt börtönre ítéltek. A Kontrollal is meg lehetett volna csinálni ugyanezt, vagy szerinted hozzájuk nem mertek volna nyúlni?

A Kontrollnak nem voltak durván kommunistaellenes szövegei. Az például, hogy „utálom a rendőrt, kerülöm a munkát”, nyilván kifogás alá eshetett, nyilván soha meg nem jelenhetett volna lemezen, vagy nem hangozhatott volna el a rádióban, de bírósági ügyet aligha lehetett volna kreálni belőle. Rendőrhatósági figyelmeztetés persze leeshetett volna, de tudtommal ilyet sem kaptak. Annak az okát általában nehezebb megtalálni, hogy miért nem történt meg valami, mint azt, hogy miért történt meg. A punkperek elég jól dokumentáltak. Sok minden egyéb pedig kevésbé.

Rólad is volt adat a titkosszolgálat levéltárában, egy itt tartózkodó angollal és a CPG tagjaival való levelezésed miatt. Hogyan reagáltál volna arra a helyzetre, ha megkörnyékeznek téged a beépítés szándékával? Milyen technikát alkalmaztál volna, ha megzsarolnak: esetleg belemész, de szándékosan badarságokat írsz stb.?

Nem egészen. A CPG-vel váltott leveleimnek nem láttam nyomát a róluk szóló iratokban. Tehát nincs bizonyíték arról, hogy ezeket elfogták és aztán továbbengedték volna. Ami a beszervezési kísérletet illeti: aki nem került ilyen helyzetbe, aki nem élte át ezt, soha nem tudhatja biztosan, hogyan viselkedett volna. Annyira azonban ismerem magamat, hogy rettenetesen be lettem volna tojva. És egyáltalán nem lettem volna felkészülve semmilyen „technika” alkalmazására. Eszembe sem jutott ilyesmin gondolkodni. Naiv voltam, fogalmam se volt ilyesmikről. De azt tudom, hogy alkalmatlan lettem volna ilyen szerepjátszásra. Amúgy is könnyen zavarba jövök, egy olyan szituációban pedig, ahol besúgóként kellett volna „természetesen” viselkednem, lazán hazudoznom… hát, erre képtelen lettem volna. Leizzadás, elvörösödés, egyebek.

A Titkos írás című könyvedben az irodalmi életet átszövő megfigyelő-hálózattal foglalkoztál. Ha összehasonlítjuk az írókat a zenészekkel, szerinted melyik csoportot viselte meg jobban az elhallgattatás?

Sok mindentől függ. Egyéni érzékenységtől, például. Vagy, hogy milyen időszakról beszélünk. A legsötétebb Rákosi-korban nem tudhattad, meddig tart még a tilalom. Vagy ami még rosszabb, hogy el is hurcolhattak. A hatvanas éveket sem lehet ehhez hasonlítani, a nyolcvanas éveket pedig végképp nem. Sok író számára menekülési lehetőségként ott maradt a gyermekirodalom vagy a műfordítás, abból meg lehetett élni. Illegális koncertről amúgy nem tudok, hogy lett volna ilyen. De az igaz, hogy a film, a színház egyfajta legalitást és pénzkereseti lehetőséget is jelenthetett egy zenésznek.

Egy 1982-es interjú a Kontroll Csoport tagjaival a Műszaki Egyetem A jövő mérnöke nevű lapjából. Az egyetemi lapok kisebb kontroll alatt állhattak, mint az országos sajtó. Ahogy Szőnyei Tamás is a Külkereskedelmi Főiskola lapjában már 1978-ban írt a Vágtázó Halottkémekről, a Kontrollról is talán könnyebben jelenhetett meg cikk egyetemi, főiskolai lapokban.

Szerinted lehet ma még akkora jelentősége együttesnek, mint amekkora ezeknek az újhullámos úttörőknek volt? Vagy az úttörés már lezajlott, és ma már másképp mérik a zenekarokat?

Nem tudom. Előfordulhat, persze. Ilyenkor szoktam azt válaszolni, hogy a fiatalokat kell megkérdezni. Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, most azért inkább a buli jelleg dominál. A szabad véleménynyilvánításnak pedig annyi más terepe van, hogy a színpad leértékelődött.

Hogyan gondolsz vissza arra a korszakra az életedben, amikor az újhullámos zenekarok koncertjeire jártál?

Szerencsésnek érzem magam, hogy pont abban az időben lettem én is fiatal felnőtt. Úgy éreztem, hogy egy rocktörténeti jelentőségű időszak sűrűjében járunk, és örültem, hogy valamilyen szinten én is benne vagyok ebben. Hogy nemcsak nézem, hallgatom és élvezem, hanem a háttérben valamennyire hozzá is járulok. Azzal, hogy írok róla és dokumentálom.

Mikor voltál utoljára a Kontrollhoz köthető koncerten?

Mikor is? Azt hiszem, az Ági 60 koncert volt az utolsó, amire elmentem. Én is elmúltam 60, nincs már bennem az a nagy mehetnék. Jut eszembe, volt még más is. Ági és Zoli kamarazenélt egy este a Pokoli aranykor plakátkiállításon a Kieselbach Galériában, 2017-ben. Meg a Sziámit, bocsánat, az AndFriends-et is láttam a Gödörben és a Trafóban.

Kontroll Csoport – Ráday klub, 1985. április 7. Bárdos Deák Ágnes és Kistamás László. (Hámori Ferenc felvételei.)

A gyerekeidnek is volt magyar újhullám-rajongó korszakuk?

Egyáltalán nem. Általában nem hallgattam hangosan zenét, és nem is akartam rájuk erőltetni semmit. Ha hallottak is ezt-azt, nemigen jött be nekik. Inkább azt kapták meg, hogy sokszor, különböző szituációkban elő-előtört belőlem egy-egy odaillő dalszövegidézet. Kontroll, Bizottság, Balaton, Európa Kiadó, Trabant, Neurotic – főleg ezek. Ha versszerű sorokat bedobtam vacsora közben, már tudták, hogy valami zenekar lesz az.

Miket hallgatsz manapság?

A YouTube nagyon okosan segít nekem. Megtalálja, ha konkrétan keresek valamit és feltálalja azt, ami eszembe sem jutna – például mert nem is hallottam róla addig. Eklektikus a playlist. Évek óta visszatérően a Living Sisters, benne Eleni Mandell és Inara George – őket külön, szólóban is hallgatom. Női vokálegyütteseket a Motowntól, r&b-énekeseket, mint Ruth Brown. Pár éve kerestem rá – Marton László Távolodó inspirációjára – Curtis Mayfield lemezeire. Greff András írása vitt Laura Nyro és a Labelle vokáltrió közös felvételeihez. Leonard Cohen és Judy Collins duója, Bob Dylan tavalyi JFK-száma. Ráéreztem a feldolgozások ízére. A Nirvana-féle Smells Like Teen Spirit Patti Smithtől és Tori Amostól, vagy Elvis Costello szerzeménye, az Almost Blue Chet Bakertől. Vagy olyan new wave zenekarok, amelyeket annak idején láttam az újságban, de hallani csak mostanában hallottam, pedig tényleg érdemes: Pylon, Bush Tetras, Kleenex/Lilliput. Akár csak egy-egy szám, mint a Don’t Dictate a Penetration együttestől, vagy az újabb termésből a Specials és Safiyya Khan közös száma, a Ten Commandments, ami Prince Busterrel felesel, aki szintén zseniális volt. Nem tudok betelni a ’60-70-80-as évek klasszikus jamaicai, afrikai és brazil zenéivel. Ska és roots reggae, juju és highlife, afrobeat és soukous, bossa nova és szamba – mind jöhet. David Byrne új koncertfilmje, az American Utopia, és benne a Hell You Tallmbout, aminek az eredetije is elképesztően erős, meg kell jegyezni: Janelle Monae. Billie Eilish is nagyon jó, különösen az akusztikus dalai, a bátyjával együtt. Vissza-visszatérek szegény Amy Winehouse-hoz. Aurora – mármint a norvég énekesnő. Haley Heynderickxs. Natalie Merchant. Mostanában ismertem meg olyan zenekarokat az NDK-ból, a ’80-as évek végéről, mint az Ornament & Verbrechen vagy az AG Geige. A legújabb „felfedezettem” egy amerikai családi countryzenekar: The Petersens – gyönyörű vokál, hegedű, gitárok és sugárzó szeretet egymás iránt. Lehet, hogy érzelgősen hangzik ez, de nagyon jó nézni is, nemcsak hallgatni, ahogyan zenélnek a teraszon vagy egy tisztáson. Órákon át el tudok lenni ezekkel és másokkal esténként, fülhallgatóval, online. Pedig olvasni is kéne!

Dolgozol most valamin? Milyen terveid vannak?

Mindig van valami, ami foglalkoztat. Szeretném a Pokoli aranykor kötetben megörökített magyar plakátszínteret nemzetközi kontextusba helyezni, megismertetni a világgal. Szeretném angolul megírni és megjelentetni a Nyilván tartottak rövidített, nemzetközileg is értelmezhető változatát. Szerintem a plakátok világszínvonalúak, a zenei élet állambiztonsági megfigyelésének ilyen átfogó feldolgozása pedig – tudtommal – nem készült el sehol máshol. De ezek minden szempontból nagyon nehéz ügyek, pár év biztos kell, amíg kiderül, hogy mire vagyok képes velük. Közben pedig annyi új anyag gyűlt össze, amennyiből már érdemes lenne megcsinálni a Nyilván tartottak bővített, új kiadását. 2005-ben jelent meg, lassan húsz éve. Ráférne némi kiegészítés és főleg néhány lényegi javítás a Titkos írás című könyvemre is, jövőre lesz tíz éve, hogy megjelent. Örülnék egy új kiadásnak. Mindez így együtt évekre előre kitölthetné az időmet. Főleg ha lenne kiadó, aki…

Hirdetés

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
849FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Programok

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk