Nem tudom, hogy láttam-e már annyira sok szempontból érthetetlen koncertet, mint amilyen a manhattani Interpol harmadik magyarországi fellépése, hiszen engem, mint koncertszervezéshez laikus, koncertre járásban viszont azért elég rutinos látogatót sem sikerült arról sokáig meggyőzni, hogy elmenjek felnőtté válásom egyik legmeghatározóbb zenekarára a MOM Sportba. Mondom is, mik volt azok a sötét fellegek, amik beárnyékolták azt az amúgy elég jó hírt, hogy az Interpol végre fesztiválon kívüli koncertet ad Magyarországon:
- Ez a zenekar valójában soha nem volt annyira népszerű nálunk. Egy rövid ideig a kicsit indie-sebb országokban nagy dolognak számítottak, de az Interpol itt egy elég szűk réteg szórakozása volt
- Ha népszerű is lett volna itt valaha, az sem most lenne, hiszen utoljára 2004-ben számított ez a Joy Divisionből, Televisionből és társaikból felépített szomorkás indie rock igazán kurrensnek.
- Ettől még persze rendelkezhetnének stabil rajongótáborral, de ahhoz erősebb alapanyag kéne. De sajnos azt is be kell ismerni, hogy igazán jó lemezük is 2004-ben volt utoljára.
- Mondok még az előző pontnál is rosszabbat: a 2004-es Antics óta öt közepes/gyenge album jelent meg, ami azt jelenti, hogy két remek album mellett öt véleményes született, tehát már csak azt sem lehet mondani, hogy garantálva van az életműben a csodálatos koncert.
- Július végéről van szó, itt a fesztiválszezon, főleg az a Sziget, ami pont az Interpol közönségének egyik fontos pontja, tele olyan fellépőkkel, amik az Interpol közönségét vonzzák.
- Egy állóhelyért 22700, egy ülőhelyért 29900 forintot kellett fizetni.
Ez utóbbi információ megismerésekor jöttem rá magabiztosan, hogy már csak katasztrófaturistáskodni is elmegyek, bár azon se lettem volna meglepődve, ha a jegyeladásban állítólag szintén csúnyán alulteljesített Hollywood Vampireshez hasonlóan az Interpol is elmarad, ezzel megkímélvén a zenekart és a szervezőket is a nevetségesen kis létszámú közönség látványától csütörtök este. Jó, azért bevallom, az előzetes setlistek alapján azért kicsit megjött a kedvem az Interpolhoz is, hiszen mint kiderült, ők is érzik, mikor voltak a kreatív csúcson: főleg az első három, de leginkább az első két lemez dalaira támaszkodott a műsor.
Nagy meglepetéseket nem tudok mondani, ugyanis minden bejött, bár nem úgy, ahogy képzeltem: az a nagyjából ezer ember, nem nézett ki különösebben rosszul az amúgy rém hangulattalan MOM Sportban, de azon azért meg lennék lepődve, ha óriási kasszasikerként könyvelték volna el a szervezők a koncertet. Valószínűleg maguk Paul Banksék azért a MOM Sport közönségét képzelték maguk elé, amikor a 2000-es évek elején a Turn on the Bright Lights lemezzel egy táncolni vágyó, de azért szomorkodásra is hajlamos generációnak adtak olyan klasszikusokat, mint a The New vagy a Leif Erikson, az pedig külön öröm volt, hogy minden jel szerint épp nálunk kezdték el kicsit megvariálni a turné eddigi állomásain játszott setlistet, ami miatt bekerült többek közt minden idők legjobb című dala, a Stella Was A Driver And She’s Always Down.
Azt mondhatnám, hogy az Interpolon is látszott a kedvtelenség, de igazából ezen a csütörtökön sokat segített a zenekar imidzse: az előző két alkalommal a Szigeten is épp ilyen kedvtelennek tűntek, sőt, tulajdonképpen a dalaik jelentős része is azért jó, mert kedvtelenek kicsit. Így aztán eldönthetetlen, bajuk volt-e a helyzettel, vagy csak ők az Interpol, akik a szokásos piros-fekete világítás miatt amúgy is inkább sziluettként voltak jelen a színpadon. Ez nem változott tehát, más viszont igen: egészen borzongató belegondolni, hogy egy már több, mint húszéves zenekarról beszélünk. Ez főleg abban nyilvánult meg, hogy kiderült, léteznek olyan felnőttek Budapesten, akiknek gondolom a Tesco Discókon is rendre előkerült Interpol volt az, ami az ő szüleiknek mondjuk a Bonanza Banzai, és emiatt fontosnak érezték nemcsak elmenni a koncertre, de megmutatni ezt az egészet a néha kissé értetlennek tűnő gyerekeiknek is.
Mivel ez a zenekar mindig jó teret adott merengésre az élet dolgairól, kicsit ennek a hobbimnak is élhettem. Ugyanis az, ami az Interpollal történt, kicsit a 21. század zeneiparának is a jellemzője: a hagyományos nagy zenekarok ugyanis azért általában vártak öt-hat lemezt a kiégéssel, amit aztán szép lassan elfogadtunk klasszikussá érés közben. Az Interpol ehhez képest két lemezzel már hivatkozási alappá vált, hogy aztán a zeitgeist és a saját kreativitásuk is egész más irányt vegyen. Annyira mást, hogy az Interpol 2023-ban még azoktak sem tűnik már kihagyhatatlan programnak, akik velem együtt fontos pillanatokat éltek át rájuk valamelyik busz ablakából kibámulva, és valószínűleg az se tűnne fel nekik, hogy ha soha többé nem adnának ki semmi újat. Ez azért szomorú, mert amúgy a gyorsan változó korszellem ellenére összességében írt a koncert alapján jópár elég fasza kis dalt ez a zenekar: a Fables például kifejezetten üdítő kis sétasláger, de úgy az egész 2022-es The Other Side Of Make-Believe is többet érdemelve, mint azt a legyintést, amit tőlem is kapott megjelenésekor.
Arra jó volt ez a csütörtök este, hogy kijelenthessem: végül is nem a zenekart sajnálom a jól láthatóan fogyóban lévő közönség miatt, hanem azokat, akik végül nem mentek el megnézni Budapesten az Interpolt 2023-ban.
