Hirdetés

Egy aranykor vége – Újrahallgattuk Marilyn Manson most húszéves, Holy Wood című lemezét

Emlékszünk még azokra az időkre, amikor Marilyn Manson volt a könnyűzene legikonikusabb főgonosza? A mai, extrém módon magasra tolt ingerküszöbbel rendelkező generációnak már nehéz elképzelni, de a 90-es évek második felében szó szoros értelmében vett hisztéria övezte a shockrocker zenekarát, amit egyenlő energiákkal hergeltek az együttes tiltásáért masírozó erkölcscsőszök és az együttest elvakultan imádó, lázadó fiatalság. A felhajtás persze már akkoriban is szemfényvesztés volt, utólag visszagondolva pedig még inkább. Ami igazán fontos, az az hogy Manson az antikrisztus szerepkörében tetszelgés közepette letett az asztalra az évtized legjobb rocklemezei közül többet is. Ezek közül az egyik csúcsteljesítménye, a Holy Wood (In the Shadow of the Valley of Death) pontosan húsz éve ezen a napon jelent meg 2000-ben. Visszatekintve, ez az album képezte a fordulópontot a Manson-életműben, ezen a ponton illant el a sokkfaktor varázsa és vált egykor rettegett főhősünk megtűrt, sőt szerethető mumussá. De az démoni időszak lezárásaként kaptunk még egy átgondolt és gyönyörűen kivitelezett rockoperát.

Popkulturális szuperhős lévén felszínes lenne Manson munkásságát az akkori kulturális és politikai környezet figyelembe vétele nélkül értelmezni. A külvilág és a történelem a Holy Wood lemezre különösképp rányomták bélyegüket. Egy évvel korábban a Columbine iskolai lövöldözést követően Amerika végre az énekes nyakába varrhatott egy komoly tragédiát. A bűnbakká vált Manson kénytelen volt lemondani turnéja hátralévő állomásait és lényegében elbujdosni a média elől. A Holy Wood lemez ennek a száműzetésnek lenyomata. A tragikus események nemcsak Manson karrierjén ejtettek sebet, hanem érezhetően magán Mansonon is, így az új anyag az eddigieknél személyesebb és introspektívabb lett, a kifelé irányuló dühös szövegek pedig ezúttal nem annyira polgárpukkasztást szolgáltak, hanem valódi keserű társadalom kritikát fogalmaztak meg.

Manson, aki már korábban is előszeretettel kreált mítoszt és koncepciót lemezei köré, ezúttal a korábbiaknál is komplexebb struktúrát álmodott meg. A Holy Wood narratívája egyszerre táplákozik biblia, irodalmi és politikai utalásokból. Külön érdekesség, hogy akkoriban egy filmmel tervezték megtámogatni a lemez történetét, ez az ötlet később a frontember által írt könyv formájában valósult meg, amely végül aztán fiókban maradt, kiadatlanul. Manson a koncepción túlívelő meta-koncepcióként a Holy Wood-ot egyfajta kifordított trilógiába rendezte a korábbi Antichrist Superstar és Mechanical Animals lemezekkel. Közben a friss anyagot fejezetekre bontotta, a dalok bővelkednek előre- és hátra utalásokban, teátrális belső intermezzókban, visszatérő motívumokban, és így tovább. Az album bármilyen, Mansonnál gyengébb kreatív fókusszal rendelkező művész kezében káoszba fulladt volna, Manson azonban, ha néha leizzadva is, de sikeresen végigvezényli a saját hangversenyét.

A sikeres végeredmény kulcsa nem meglepő módon nagyrészt a remek zenei háttér. A Holy Wood legnagyobb ereje abban rejlik, hogy sikerült rajta közös nevezőre hozni az Antichrist Superstar vicsorgó indusztriál kakofóniáját és a Mechanical Animals jól fésült glam cirkuszát. Új árnyalatként pedig komor akusztikus elemek jelentek meg, túlsúlyba kerültek a helyenként egyenesen szívszorító lassú szerzemények. Az együttes történetének talán leghatékonyabb gárdája: Twiggy Ramirez, John 5, M.W. Gacy és Ginger Fish összeszokott zenészekként, összhangban játszanak végig.

Az album első etapjába sűrített zúzós dalok tökéletes kislemezek, ám messze nem a legizgalmasabb pillanatok. A vészjósló intro és a The Love Song lényegre törő nyitánya után a The Fight Song kicsit kényelmetlenül közel kerül a Blur Song 2-jához, míg a Disposable Teens a klasszikus The Beautiful People alaprajzát próbálja újrahasznosítani. Később a The Death Song a Mechanical Animals ravasz dallamközpontú stratégiájára épít, a Burning Flag zakatoló ratatata riffjei pedig az Antichrist Superstar zajosságát idézik.

A lemez igazi húzódalai a lassú és középtempós felvételek, mind zenei aláfestés és háttérmunka, mind Manson vokál teljesítményének köszönhetően. A kvázi címadó In The Shadow Of The Valley Of Death csendes akusztikus gitárjai gyönyörűen támogatják az énekes magányos sorait, de a dal törékeny szépségét végig tudatosan aláaknázzák egy síró csecsemő torzított és visszafele játszott hangjával. A hatás így egyszerre megnyugtató és hátborzongató. A Coma Black hasonlóan mesterien egyensúlyoz a megható és a félelmetes határán. A Cruci-Fiction In Space önálló bizarr univerzumként tornyosul John 5 hanyag egy-hangos riffjein. A Target Audience visszafogott tempóval is maximális dühöt és frusztrációt közvetít, a Lamb Of God pedig talán Manson legérzelmesebb dallamvezetésű szerzeménye. Azonban az album legjobban összerakott dala a lehengerlő The Nobodies. Egy újabb példa arra hogy középtempóban is lehet sodró dalt írni és lehet mellotronnal helyettesíteni gitárszólót anélkül hogy elveszítenénk a rock and roll hangzást.

A The Nobodies egyben központi dala az egész albumot behálózó poszt-Columbine kommentárnak. Manson persze ezelőtt is görbe tükröt tartott az amerikai társadalom elé, személyes érintettsége azonban ezúttal sokkal nyersebb és direktebb dalszövegeket eredményezett. Rögtön az album elején Amerikának szegezi a kérdést, hogy imádják-e beteges szentháromságukat (Fegyver-Isten-Politika) amire ellentmondást nem tűrő “Fuck Yeah” a válasz. A lemez fegyver zajjal nyit és zárul és a köztes egy órában a fegyver, mint szimbólum szinte minden dalban megjelenik. Manson egyszerre szembesíti a fegyvertartás bűvöletében élő amerikaiakat saját álszentségükkel, miközben megveti a média által felmagasztalt de valódi érzelmek nélküli mártír pózt és elutasítja a ráerőszakolt bűnbak szerepet.

Olyan mártírok, mint John Lennon, JF Kennedy, Jézus Krisztus és a Columbine-áldozatok mellett az album narratívájának van még egy fontos tragikus hőse: a saját nagyszerűségébe beleroskadó rocksztár. Az Antikrisztus Szupersztár aranykorának végét nem egy iskolai lövöldözés hozta el, hiszen a hanyatlás eredendően kódolt minden aranykorban. Manson antihős egyenuralma is törvényszerűen kifulladt ahogy a rajongók és főleg az átlagember is lassan immunissá váltak trükkjeivel szemben. A Holy Wood, mint már mondtuk, vízválasztó volt: 1999-ben még egész Amerika ellenségként kezelte az énekest, 2001-ben már minden amerikai tini vidáman bulizott az önparódiával határos Tainted Love feldolgozásra. Manson a következő két évtizedben a külső támadások helyett saját démonjaival kellett hogy megküzdjön és gyakran volt árnyéka önmagának. Nem meglepő módon az újkori lemezeken pont olyankor sikerül neki elérni régi kreatív magaslatait amikor elfogadja, sőt büszkén viseli megtörtebb, idősödő énjét, és olyankor esik arccal előre amikor a már húsz évvel ezelőtt is megfáradt sokkoló taktikáit próbálja újra ellőni. Az ezredfordulón azonban az Antikrisztus Szupersztár még egyszer utoljára teljes pompájában tündökölt és Amerika még egyszer utoljára rémülten menekült előle. Közben, nem utolsó sorban, a zenehallgatók gazdagabbak lettek egy lenyűgöző, időtálló rock lemezzel.

Hirdetés

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
912FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Programok

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk