Az alábbi írás eredetileg a New Noise magazin tavaly decemberi számában jelent meg Danko Jones tollából. Donald K. Tarlton, a kanadai zeneipari igazgató emlékszik vissza benne John Lennonra. A cikk végén Danko Jones is ír pár saját gondolatot Lennonról. Aki eredeti nyelven, angolul kíváncsi az írásra, az kattintson ide.
John Lennon kapcsán az emberek többségének elsőre a Beatles, az Imagine vagy Yoko Ono ugrik be – nekem viszont Donald K. Tarlton. A belső körökben Donald K. Donaldként ismert Donald K. Tarlton, aki több mint negyven éve igazgat lemezkiadót és szervez koncerteket, olyan óriásokkal dolgozva, mint Jimi Hendrix (Donald vele kezdte a szakmát), a Rolling Stones, a Pink Floyd, a Kiss, a U2, Rod Stewart, Celine Dion és persze John Lennon. Talán említeni sem kell, milyen megtiszteltetés, hogy az Aquarius Records zenekaraként mi is a szárnyai alatt működünk. Donald a hosszú évek során nem csak a kanadai zenén, de a zeneipar egészén is rajta hagyta a keze nyomát. Hogy mást ne mondjunk, az öltözői catering, azaz a turnézó zenekaroknak felszolgált, az önérzetes művészek által ma már minden körülmények között elvárt étel és ital is annak köszönhető, hogy Donald véletlenül Johny Cash öltözőjében felejtette saját ebédjét 1968-ban a Montreal Forumban.
„Vittem magammal pár szendvicset és letettem őket az öltözőben, amíg körberohantam a házban, hogy elintézzek pár dolgot, az időközben megérkező Johnny Cash pedig nagy örömmel falta be az egészet, mert azt hitte, hogy neki lett odakészítve. Saul Holiff, Cash menedzsere még külön lelkendezett is, hogy milyen nagyszerű ötlet volt némi harapnivalóval kedveskedni a művésznek – a cateringszolgáltatás pedig rövid időn belül általános gyakorlattá vált a koncerttermekben” – meséli Tarlton, én pedig mindannyiszor újra hálás vagyok neki, ha meglátok egy-egy szépen megterített asztalt valamelyik turnéállomáson.
John Lennon 2010-ben lenne hetvenéves, így idén a csodálatos négyesből megint rá irányul a legtöbb figyelem. Ennek apropóján kerestem meg Donaldot, aki testközelből látta a Lennon-életmű egyik leghíresebb darabjának megszületését, később pedig Lennon üzenetét közvetítve indított útjára olyan hagyományt, ami mind a mai napig elevenen él szinte minden rockkoncerten.
1969-ben, miután megtagadták tőlük a belépést az Egyesült Államokba, John Lennon és Yoko Ono a montreali Queen Elizabeth hotel 1742-es szobájában ütöttek tanyát és hét napig ki sem keltek az ágyból, olyannyira, hogy még sajtótájékoztatót is pizsamában, párnák közt tartottak, hogy még nagyobb nyomatékot adjanak a világbékéről szóló üzenetüknek. A világ fel is figyelt rájuk, különösen azután, hogy Lennon az ominózus hét nap alatt megírta és fel is vette a Give Peace A Chance című dalt, amelynek születésekor Tarlton is bábáskodott.
„A Montreal Gazette egyik újságírója hívott fel azzal, hogy Lennonék a Queen Elizabeth szállodában vannak és oda kellene ugrani beköszönni nekik. Akkoriban pedig voltam annyira lelkes és elszánt, hogy ha már odamentem, be is ültem a szobájukba. John éppen egy bostoni rádiónak adott telefoninterjút és egyfolytában azt mondogatta: „csak annyit kérünk, de tényleg csak annyit, hogy adjatok esélyt a békének.” Aztán odafordult a szobában ücsörgő emberekhez: „Figyeljetek, csináljunk már ebből egy lemezt! Mit szóltok hozzá?” A társaság azonnal ötletleni kezdett, ki kit ismer és hogyan lehetne ott helyben felvenni és mihamarabb kiadni valamit, miközben John filctollal a kezében már a szöveget írta egy darab papírra. A komplett procedúra nem egészen 24 óra alatt le is zajlott és bár nem voltam ott végig, pont akkor értem vissza a szállodába, amikor a felvételek a végükhöz közeledtek, épp időben hozzá, hogy én is felkapjak egy csörgődobot és belejátsszak egy kicsit a Give Peace A Chance-be.”
Pár hónappal később John és Tarlton újra összefutottak a torontói Rock ’N’ Roll Revival fesztiválon, ahol Little Richard, Jerry Lee Lewis és a Doors fellépése mellett a Lennonnal, Yoko Onóval és Eric Claptonnal felálló Plastic Ono Band debütálása jelentette a fő attrakciót. Tarlton az öltözőben ücsörgött Lennon és menedzsere, Alan Klein társaságában, amikor beütött a baj.
„A torontói zenészegylet képviselője nyitott be a szobába és közölte, hogy Lennon nem léphet fel, mert nincs érvényes szerződése a szakszervezettel. „Kerítsetek gyorsan egy ügynököt, aki elintézi a papírokat!” – bődült el Klein, én pedig feltettem a kezem: van megoldás. Igaz, nem torontói, hanem montreali fejléccel, de pont volt nálam üres szerződés, amit gyorsan ki is töltöttünk Lennon nevére, 129 dolláros fellépti díjjal. Istenem, bárcsak megtartottam volna a papírt, rajta Alan Klein menedzser, John Brauer koncertszervező és John Lennon aláírásával, de sajnos elveszett. Pedig milyen jól mutatna most valamelyik rockmúzeumban.”
Ha már sikerült megoldani a szakszervezeti szerződés kérdését és Lennon hivatalosan is színpadra állhatott, Donald egy füst alatt azt is megkérdezte, nincs-e kedve másnap a montreali Forumban a Doors előtt fellépni a Plastic Ono Banddel.
„John ugyan igent mondott, de Alan Klein azonnal megvétózta az ötletet, mert másnap korán reggel Londonba kellett repülniük. Lennon erre karon fogott és így szólt: „Donald, tegyél meg nekem valamit. Ha már én nem leszek ott Montrealban, legalább te menj fel a színpadra közvetlenül a koncert kezdete előtt, és vidd meg a hírt az embereknek, hogy a béke esélyt kér!” Lehet, hogy Isten ujja mutatott le rám az égből? John Lennon személyesen kért fel, hogy változtassam meg a világot… Az eredeti terv szerint visszarepültem Montrealba és bevallom, nem sokat aludtam aznap éjszaka. Megírtam és legépeltem a kis beszédemet angolul és franciául és nagyon izgultam az este miatt. Aztán eljött a pillanat, kialudtak a nézőtéri fények, én pedig ott álltam a színpadon a mikrofon előtt, hogy elmondjam a közönségnek: John Lennon azt üzeni, adjatok esélyt a békének, és ezt mutassátok meg azzal, hogy együtt eléneklitek a Give Peace A Chance-t! A dal ezer meg ezer torokból tört elő, én pedig meggyújtottam és magasba tartottam egy szál gyufát. A közönség követte a példát és egy szempillantás alatt olyan soha nem látott dicsfényt varázsoltak, hogy kis híján elsírtam magam a meghatottságtól. Koncerteken mind a mai napig a legnagyobb tiszteletadás jele, ha az emberek égő gyufaszálat vagy öngyújtót nyújtanak a fejük fölé, és az egész itt kezdődött, John Lennonnal és békedalával.”
S hogy mi hagyott Donaldban a legmélyebb nyomot Lennonról a fentieken túl? „Kivételes és nemes személyiség volt, olyan életfilozófiával, aminek a lényege, hogy soha ne add fel. Ha van mondanivalód a világ számára, akkor mondd, és ne foglalkozz vele, hogy mások mit gondolnak rólad. Harmincöt éve már, hogy ezt hallottam tőle, de az üzenete a mai napig él, és fontosabb, mint valaha.”
Minden nemzedéknek van valakije, aki szimbólummá válik és lénye politikai meggyőződéstől vagy társadalmi helyzettől függetlenül mindenkit megérint. Bár sosem készült erre a szerepre, a maga korának John Lennon lett a fáklyavivője. Annak ellenére, hogy még gyerek voltam és nem érthettem meg az igazi jelentőségét, sok emberhez hasonlóan én is pontosan emlékszem a pillanatra, amikor meggyilkolásának híre eljutott hozzám. John Lennon 30 éve nincs köztünk, de jelenlétét mindmáig érezzük, még akkor is, ha sajnos vannak, akikhez az üzenete egyelőre nem jutott el.
Egyáltalán nem vagyok Beatles-mániás. Ha már választani kellene, inkább a Rolling Stonesra szavaznék, de azért persze szeretem a Beatlest is. Ha John Lennon szólóanyagait (Just Like Starting Over, Watching The Wheels vagy Nobody Told Me) hallgatom, olyan, mintha megint gyerek lennék. Felejthetetlen dalok, amik mindegyike az életem egy-egy szakaszára emlékeztet és valljuk be, meglehetősen ritka, hogy egy előadó ennyire mély nyomot hagyjon az emberben. Lennon zsenialitását viszont épp ez mutatja. Minden generációnak megvan a saját zenéje és a saját hősei, a korábbi idolok pedig lassan a ködbe vesznek, de ahogy mindig, most is a kivétel erősíti a szabályt. A kivétel neve pedig John Lennon.
Fordította: Vörös András
