Sorozatunkban főleg a ’80-as, ’90-es évek magyar újhullámos zenekarairól mutatunk be dokumentumokat, ezúttal egy több mint negyven évvel ezelőtt, Csörsz István által készített, mindeddig kiadatlan, terjedelmes interjút Dénes Józseffel, az Európa Kiadó egykori gitárosával.
Csörsz István író (Sírig tartsd a pofád!, Elhagyott a közérzetem), „a beatnemzedék hiteles tolmácsolója, az új generáció bajainak kutatója” 1982 végén és 1983 elején mélyinterjúkat készített az Európa Kiadó tagjaival, melyekben Dénes József, Kamondy Ágnes, Kiss Llászló, Magyar Péter és Menyhárt Jenő hosszasan beszélnek személyes történetükről, a zenéhez, zenekarhoz való viszonyukról vagy például az Európa Kiadó alkotói és személyes dinamikájáról.
Csörsz István – aki gondos interjúkészítő volt, feltárni, megérteni szerette az embereket – több kötetét is beszélgetéseire építette, így nagyon valószínű, hogy ez a közel száz gépelt oldalt kitevő anyag is könyv – esetleg rádióműsor – formájában került volna a nyilvánosság elé, de végül fiókban maradt. Nemrég azonban Csörsz István fia és egyben alkotói hagyatékának gondozója, Csörsz Rumen István az írói archívumból előkereste a félig szerkesztett beszélgetéseket és befejezte az anyag rendezését.
Ugyan Dénes József élete későbbi szakaszában könyv formájában (Szökésben – Dönci visszaemlékezései) már sokat elmondott saját történetéről, az viszont általában is ritka jelenség, hogy ne visszaemlékezésként, hanem már a zenekari pályája elején készüljön el egy ennyire mély és hosszú beszélgetés. Csörsz István leginkább empatikus, de néhol vitatkozó, szigorúan kutakodó, egy szociológus alaposságával megformált kérdései és felesége – Fűri Anna pszichológus (1946–2006) – néhol megjelenő témafelvetései vezetik az olvasót a zenészek és a zenekar mélyebb megértéséhez. Az alábbiakban az együttes gitárosával, az akkor még csak huszonöt éves Dénes Józseffel készült szerkesztett beszélgetést közöljük.
Dénes József „Dönci”
Szüleim elváltak, édesapám gépészmérnök, anyám pedagógus. Az egész életem abból állt, hogy megpróbáltak bezárni. A katonaság csak az egyik. Gyerekkoromban állami gondozás volt. Aztán kollégiumok, aztán börtön, elmegyógyintézet, ezek mind így jöttek. Mindig megpróbáltak valahová bezárni.
Nem tudtam, hogy voltál állami gondozásban. Ez a szüleid válása miatt történt?
Meg azért, mert elkezdtem lődörögni. Piacokon meg a Ferencvárosban. Kilencéves voltam. De úgysem nagyon haverkodtam, csak úgy egymagamban… Nem voltak barátaim, csak haverjaim. A barátságról valami egészen furcsa és nem egészen egzakt képem van. Homályos. Van, amikor azt hiszem, hogy van ilyen, van amikor azt hiszem, hogy nincs.
De haverod ebben az időben, gondolom, hogy annál több volt.
Nem volt sok, mert nem tudtam focizni, s nem tudtam mit közölni a csajokról sem a srácokkal. Szerintem elég primitív körülmény volt az a Józsefváros, Ferencváros meg az állami gondozás is.
Hogy lett ebből állami gondozás?
Elváltak a szüleim, aztán bekerültem. Anyám adta be a keresetet, hogy apám kicsit bekeményedett.
És te megfűszerezted a dolgokat a csavargással?
Többé-kevésbé.
Számítottál te erre a fordulatra?
Számítottam, de azért az embert mégiscsak váratlanul éri, hogy egyik napról a másikra ráadnak egy mackóruhát, aztán fölnyírják a haját mondjuk a forgójáig, és rányomnak egy számot, hogy 34-es, és nyomás reggeli tornára, meg mit tudom én. Ez váratlanul ért azzal együtt, hogy mindenfajta homályos borzalomra el voltam készülve, hogy biztos tintalevessel etetnek, meg papírgaluskával. Szóval a konkrétumokra nem voltam elkészülve igazság szerint.
Neked van egy öcséd, igaz?
Van, igen, az nincs intézetben. Viszont van egy szellemi fogyatékos húgom, aki ott van, mert nem tud társadalmi életet élni.
S hogy tudtad magadban elintézni, hogy az öcséd nem, te igen?
Marha egyszerű: örültem neki, hogy ő nem. Örültem, hogy már ennyire megoldódtak a dolgok, hogy őneki nincs rá szüksége.
Volt ott bent kapcsolatod felnőttekkel?
Gitároztam az úttörő seregszemlén, aztán a Béla bácsi meghívott kólázni. De így igazából nem.
A gitározással kiváltál a többi közül? Akkor a hangszer fegyver is lehetett. Jó értelemben mondom.
Igen. Érdekes gondolat. De inkább valami olyasmi, hogy elvarázsolni magamat ettől az egésztől. Meg kellett a dolgokat egy kicsit változtatni.
Azért az, hogy te félrevonultál a gitároddal, szemet szúrt, nem?
Hát igen, volt, aki hülyének tartott, volt aki nagyképűnek, volt, aki meg valami spécinek. Ez volt a legritkább. Valami jónak, akivel érdemes együtt lenni, együtt mozogni. A tanárok nem nagyon szerettek. A Béla bácsi, az komált, elnézte a szabálytalanságokat azért, mert csináltam őrsi naplót, meg ilyesmit.
Akkor komponáltad a Beatles-ízű dalaidat?
Igen. Optimista kicsengésű, kellemes dalok voltak. Aztán volt a versírás, a rajzolás, csak azokban nem éreztem magamat igazán rátermettnek, és leépítettem. A gitárra volt egy alapvető beindultságom. Elég divatos hangszer volt, ez is megkönnyítette a dolgomat. Mindenki gitározott, mindig volt egy ideiglenes nívó, amit túl lehetett szárnyalni. Mint a sportban.
Budapesten voltam, de hébe-hóba hazajárogattam. Akkoriban volt egy mostohaapám is. Nem volt nagyon inspiráló hazamenni, azalatt jött össze a muterommal, amíg az intézetben laktam. A mostohaapámmal voltak gubancok, de az később volt. Serdülőkorban. Szeretett piálni, meg nem is volt különösebben rugalmas ember. Azért én úgy érzem, hogy apámat, anyámat meg a mostohaapámat elég objektívan látom, túl a fiúi elfogultságon, és túl ezen a kamaszkori kritikus fázison is. Van velük valami viszonyom. Nem akarnám leépíteni őket magamról, s az sincs, hogy túlértékelném őket. Tudom, hogy mit köszönhetek nekik, mit nem.
Ez meddig tartott?
Az intézet hivatalosan tizenhét éves koromig, de aztán már a végén nem nagyon jártam be, az utolsó években, mert már kezdtem egy kicsit semmibe venni a szabályokat. Mondták, hogy menjek el dolgozni, meg nézzek ki normálisan, emiatt hanyagoltam az intézetet. Hazajártam már akkor inkább. Nyolcadik után automatikusan áttettek egy kollégiumba, a Makarenko utcába.
Az intézetből nem szökdöstél ki?
Egyszer szöktem meg, kíváncsiságból.
Nem voltál renitens gyerek?
Más értelemben voltam renitens. A társaimat nem nagyon szerettem, akik bent voltak, és nem szívesen vettem részt emiatt ilyen kollektív dolgokban, közös munka vagy közös kirándulás nem izgattak. Engem az izgatott, hogy elrajzolgattam, elgitároztam. Vagy akit ez izgatott, azt bevontam ebbe.
Meglepett, hogy ilyen hosszú időszakról van szó. Fel tudsz idézni olyan emléket, amely jobban megmaradt, akár pozitív, akár negatív értelemben? Például ami a gitárhoz fűződik.
Az intézet mindig fel akart mutatni kulturális dolgokat. Produkálni akarta egy kicsit magát a bentlakókon keresztül. Vagy színjátszó csoport, vagy sportteljesítmény, vagy akár ha valaki gitározik, vagy szaval. Engem is benyomtak ilyen műsorba. Volt énekkar is, egy kicsit megismerkedtem a többszólamúsággal, bár elég kezdetleges formájával, mert két-három szólam nem az igazi. Mégiscsak valamire jó volt, hogy az ember kánonban énekel, és megismerkedik a zene érzéki hatásával meg bizonyos összefüggésekkel.
Nyolcadik vége volt, tudtam hogy már kikerülök az intézetből, és utoljára összeállítottak egy ilyen díszműsort, ahol József Attila verseket szavaltak, meg Váci Mihályt, ott voltak a szülők és nagy beszédek a jövőre vonatkozólag. Az énekkar is énekelte, hogy Pajtás, daloljunk, szép magyar hazánkról. Nekem akkor kezdett a hangom elváltozni, és ezért minden szólamot ismertem, mert hol a mélyben voltam, hol a középben, hol a magasban. Akkor éppen a magas fekvésben voltam, amikor ez az incidens történt. A többiek nem tudták a szöveget, csak úgy nagyjából dúdolták, én meg ott az első sorban egyszercsak elröhögtem magam ezen az egészen elég látványosan. Jól leszúrt az énektanár, mindenki ki volt akadva.
Mi volt a legjobb emléked?
Amikor nem voltam ott.
És ha nem hazamentél, akkor hová mentél?
Akkor csak úgy lődörögtem.
A hatvanas-hetvenes években eléggé zajlott az utcán az élet. Ezekből a lődörgésekből milyen emléked maradt?
Kissrácként nem nagyon vehettem ezekben részt, mert akkoriban a huszonévesek alakították a dolgokat, nem pedig a magamfajta. Nem nagyon voltam koncerteken meg előadásokon. Fiatal voltam hozzá. A lődörgés az az életforma, amikor a legtöbb dolog történik az emberrel. Kamasz koromban már jöttek a gengek, a csajok, jazzklub, Ifjúsági Park, ilyesmi. Ez akkor volt, amikor döntően megváltoztak a dolgok Magyarországon. Feloszlott az Omega meg az Illés. Ekkor már kollégista voltam. Lejárogattam koncertekre meg emberek közé. Akkor már kicsit benne voltam a dolgokban. Syrius, Radics-koncert…
A Radicsot szeretted?
Ja, komáltam. A Kex az egy régebbi menet, azt nem ismertem.
A hetvenes évek elejéről keveset hallottam.
Nekem homályba vész az egész, hogy mi volt akkor. Arra emlékszem, hogy nagy hidegek voltak, meg hogy kevés volt a pénz. S egy-két előadó a színpadon, aki felizgatta az embert; az előbb említettem a Syriust, ami nagyon inspirált. Nem tudtam annyira gitározni, hogy eldönthessem, hogy gitáros leszek, mert nem erőltettem semmit. Megtanultam néhány akkordot, s amikor már nem volt elég, szólózgattam. Sodródtam az eseményekkel. Nem nagyon mérlegeltem, hogy mi jó és mi nem. Akkoriban voltak ilyen ösztönök, amik ítélkeztek bennem.
Azt érezted-e már, hogy valakinek úgy istenigazából szüksége van rád?
Nem, ezt nem éreztem, voltak emberek, akik azt hitték, hogy szükségük van rám, de utólag kiderült, hogy egyáltalán nincs. Mindig csak azt hitték. És szerintem mindenki így van ezzel. Van, akit pótolhatatlannak éreznek, és utólag kiderül, hogy nem az. Vagy ha nem derül ki, az van, amit elvesz az emberből. Nem érdemes így felépíteni kapcsolatokra egy életet. Ha létrejön, el kell fogadni mint egy ajándékot, vagy mint egy klassz dolgot, aztán mégiscsak magamból kell táplálkozni. Vagy pedig abból, ami körülvesz. Az csak úgy beindítja az embert.
Ez szépen hangzik, de nem könnyű csinálni. Kivéve azoknak az embereknek, akik ólomkatonák. De nem annak nézlek.
Nem… engem nagyon érdekelnek mások, de nem szívesen függök senkitől. Persze ha valaki ilyen lazán csinálja, elkerülhetetlen, hogy ne függjön valakitől. Akkor az ember megpróbálja valahogy. Én nem azt mondom, hogy biztos vagyok magamban…
Aztán tizennyolc éves koromtól egy más síkon történtek már a dolgok, az ismerőseim egy részétől el is idegenedtem, a genges témáktól. Próbálkoztam zenekarokkal, meg emberekkel… Sokat gyakoroltam.
Akkor volt a country-együttesed is?
Igen, ezt csak azért csináltam, mert úgy éreztem, hogy valami együttműködési rutint is el kell sajátítani valakivel. Mivel nem volt elektromos gitárom és erősítőm, és pénzem se volt ilyesmire, csak azért, hogy ne essek ki a gyakorlatból, beléptem egy country-együttesbe, ahol nagyon rosszul éreztem magam. Egyszerűen arról volt szó, hogy ne veszítsem el a kontaktust a zenészekkel, mert a barátaim külföldre mentek, más elfoglaltságokba kezdtek. Senki se lett közülük zenész. Elmaradtak mellőlem a partnerek, és emiatt álmegoldás volt ez az Interfolk együttes. Egy nyáron át próbáltam velük, és amikor a koncertek elkezdődtek volna, elhagytam őket.
A sittes ügyed a közveszélyes munkakerülés volt?
Meg hatóság elleni erőszak. Volt egy szabálysértés, meg egy büntető eljárás. De megúsztam felfüggesztettel.
Megvertél egy rendőrt?
Hát, benyomtam egyet. Ő is… szóval visszaütöttem. – Ez nem egészen hivatás téma… Az ember rájön arra, hogy ha nem csinálhatja, amit akar, akkor gitározik. Szerintem azért rendőröket verni is unalmas lehet hosszú távon. Egyszer ki lehet próbálni, aztán…
Azon gondolkodom már egy ideje, hogy ezek a szűkre szabott lehetőségek a legtöbb emberből linket faragnak. Mivel magyarázod, hogy nem ilyen lettél?
Azzal, hogy volt bennem egy szublimálási képesség. Át tudtam alakítani a dolgokat, amelyek velem történtek. Mások ezt nem tudják, hanem ottmarad egy feldolgozatlan kudarcként. Úgy érzem, hogy ha valaki erős, akkor a személyiségképe teljesebb lesz a rossz dolgoktól, ha meg nem, akkor torzul a személyiség.
A feldolgozást mire érted?
Úgy, hogy az ember elkezd gitározni komolyabban.
Beleölted a keserveidet a gitárba?
Egészen primitíven fogalmazva. Ez valójában bonyolultabb. Az ember olvas ilyen írásokat, aztán utólag igazolást nyer abban, amit esetleg nem is helyesen csinált, csak sokkal érthetőbb egy teljesebb nézőpontból. Én mindig olvastam, de a könyvekkel az volt a bajom, hogy döntően nem alakítják az embert.
Nagyon sok kitűnő zenésznek volt hasonló az élete, mint amit most elmondtál, nem? Nem nagyon szoktak beszélni arról, hogy hogyan éltek.
Azért nem értik őket soha a büdös életben…
Miután találkoztál az Európa Kiadóval, mennyire szólt ez bele a te életformádba?
Attól kezdve a dolgok nem annyira voltak kiélezve, mert nem kezdtek el velem örökké kötekedni otthon, hogy ezt most miért csinálom, azt miért csinálom. Tudomásul vették, hogy én ezt így csinálom. Ennyiből könnyebb volt. Erről a zenekarról egyből eszébe jutott a rokonoknak, hogy kéne nekem egy gitár, meg ilyenek.
Tehát amikor az együtteshez kerültél, komolyabban kezdték venni a dolgot. Felléptél, ahogy mondod, anyád minden koncerten ott volt.
Igen, pedig nekem az a véleményem, hogy előtte talán intenzívebben csináltam, mint az együttessel. Az együttes egy csomó energiát elvon attól, hogy az ember igazán fejlessze magát. Egészen primitíven megfogalmazva a jazztől eltolódik a dolog a rock and roll irányában.
Ha nem volt gitárod, akkor hogy gitároztál?
Mindig kölcsönkértem valakitől. Jót, rosszat, mindenfélét, így valahogy ellavírozgattam egy évig gitár nélkül. A hatvanas években eléggé intenzíven érintett a Rolling Stones, meg a Beatles. Gyerek voltam, de néhány évvel idősebb vagyok a Jenőéknél, ezért volt valami távoli kapcsolatom ezekkel a muzsikákkal. A gitározás nagyon divatos dolog volt, minden második fiú gitározott, én is elkezdtem. Sok hangszer érdekelt. Nem úgy kezdtem gitározni, hogy gitáros leszek. Kezembe került egy gitár, megtanultam néhány primitív dallamot, hármas- és négyeshangzatot, sőt fabrikáltam néhány dalt is, és csak akkor határoztam el, hogy gitáros leszek. Ezek a régi dalok és különösen a szövegek ma már nem jellemzők rám. Soha nem volt erős oldalam, hogy szavakban fejezzem ki magamat, csakis a gitáron keresztül.
Eljártam koncertekre, és ezek már olyan zenei perspektívák voltak, amiket nem tudtam ezekkel az akkordokkal megoldani. Elkezdtem technikailag fejleszteni magamat. Közben elég zilált volt a helyzetem, nem nagyon dolgoztam, elhanyagoltam az iskolát. Voltam hangszerkészítő ipari tanuló, ezt megelőzően sikertelenül felvételiztem a Képzőművészeti Szakközépiskolába. Ezen kívül a három sikertelen jazz tanszaki felvételimről beszélhetek még. Nekem ezek a törekvéseim kudarcba fulladtak. Első két alkalommal tudom, miért nem vettek fel, de a harmadik alkalommal már nem, mert van azért egy objektív képem arról, hogy mik ott a követelmények. Annak a harmadik alkalommal már megfeleltem, ha nem is volt különösen kimagasló a teljesítményem. Szerencsére nagyon jó tanáraim voltak, tisztességesek, és olcsón tanítottak. Mindegyik jó véleménnyel volt rólam. Egy srác tanított a funkciós zenei gondolkodásra, Hegedűs Pétertől (később: Peter Ogi, a Spions gitárosa – a szerk.) tanultam zeneelméletet, aki az egyik első magyar punkegyüttes szólógitárosa volt, egyébként zeneszerzést tanult a Főiskolán. Jártam állami zeneiskolába is, de sokkal intenzívebben tanított Gadó Gábor, a jazzgitár-tanárom.
Tehát hangszerkészítő a szakmád. Ezt ki is tanultad?
Nem, nem tanultam ki. Kirúgtak. Jobban érdekelt a gitározás, mint a hangszerkészítés.
Nem szeretted?
Az első gubanc az ott keletkezett, hogy én vonós–pengetős szakra jelentkeztem, és áttettek a rézfúvósokhoz, amihez már lényegesen kevesebb közöm volt. A fémekkel sokkal kevesebb intenzitással voltam képes foglalkozni, mint a fával. Aztán valahogy szépen lassacskán elmaradoztam.
A zenekar tagjaival hogyan ismerkedtél meg?
Jenőékkel úgy ismerkedtem meg, hogy az URH lenn próbált a Kulich Gyula utcai pszichiátriai klinikán, engem meg négy hónapnyi katonaság után ott kezeltek idegbetegséggel. Lementem a pincébe, gitároztam egyet, aztán ennyiben maradt a dolog. Jenő a tavasszal megkérdezte tőlem, hogy akarok-e velük játszani.
Életem eddigi legfontosabb állomásának tartom azt, hogy az Európa Kiadóban dolgozom. Ami ezt megelőzte, afféle lappangás volt, próbálkozás, kísérletezés. Érettebb szemléletet sajátítottam el az együttesen belül – elsősorban zeneileg, bár úgy érzem, hogy nálam a zenét nem lehet elválasztani a személyiségemtől. Egy rock and roll zenész úgy él, ahogy zenél.
Ma ez csaknem a teljes életemet kitölti, bár van olyan nap, amikor egyáltalán nem gyakorlok, máskor viszont tizenkét órát is. Általában akkor gyakorlok technikai dolgokat, amikor nincs zenei ötletem. De ha van, nem foglalkozom a technikával. Nagyon tisztelem például Al Di Meolát a bravúros technikai tudása miatt. Valamikor követendő példának tűnt a szememben, ma már azt mondom, hogy ez nem vezet sehová. Gyakorlok ugyan Al Di Meola-kompozíciókat, de csak azért, hogy technikailag fejlesszem magamat. Nem azért, mert szeretem ezt. Akikre szívesen hasonlítanék, azok nem olyan jók technikailag. Amit például a Keith Richards csinál, az nemcsak gitározás, sőt ilyen értelemben véve egyáltalán nem az. Néha ellenségesen és nem is rendeltetésszerűen kezeli a hangszerét. Ellentmondásosan viszonyul a rock and rollhoz, Mick Jaggerhez, sőt önmagához is. Nem ő a példaképem, nem is olyan zenét akarok csinálni, mint ő, de úgy érzem, olyan kapcsolat van az élete és a gitárjátéka között, az egész olyan egység, amire én is vágyom az életemben.
Tudatos embernek tartod magad?
Nem különösebben, inkább az ambíciómból meg a helyzetekből építkezem, nem pedig abból, amit tapasztaltam. Pedig a tapasztalat azt mutatja, hogy többre lehet jutni a tudatos indítékokkal. Lehet, hogy cselekvés-centrikus vagyok, nem pedig alkotás-centrikus. Ugyanakkor azt hiszem, hogy rendelkezem egy önként vállalt kontrollal önmagammal szemben. Tudom például azt, hogy tizedannyit kell eljátszani egy koncerten, mint amennyit az ember tud. Akkor lesz jó a játéka. Ettől sokkal hihetőbb a dolog. A döntő folyamat belül zajlik. Ha elveszti az ember ezt az arányérzékét, azt csak a primitív közönség élvezi, az érzékeny, intelligens közönség viszont elutasítja. A legjobb rockzenészek mindig érezték ezeket a határokat, s ez független a műfajtól. Nem pártolom az új hullámot a régi stílusokkal szemben. Legalább annyi gyenge oldala van, mint a hagyományos rockzenének, csak a hibái még nem olyan szembeszökők, mint a régebbieké, itt még egy csomó zizit el lehet adni, mert új.
A színpad mennyire otthonos hely számodra?
A színpadi tevékenység annyiban fontos a számomra, amennyiben beépíthető az életembe. Ha rosszul érzem magam a színpadon, nem fogok játszani, abbahagyom. Az ember akkor érzi jól magát a színpadon, ha valami jót csinál. Másodsorban a zenekar miatt, amely ezt lehetővé teszi a számára, és harmadsorban a közönség miatt. A közönség csak ad egy lehetőséget – vagy megvonja. Ez fontos, de nem ebből kell kiindulni, mert csak ideiglenes hatás. Egyébként én vagyok az a zenekarban, akit a legjobban érdekelnek a közönség megnyilvánulásai. De engem sem befolyásolnak abban, mit csináljak a jövőben. Talán azért fontosabb számomra a közönség, mint amennyire az együttes imágója szerint kéne, mert én is közönség vagyok, még a saját produkciómban is. Zenei megoldásokat keresek, és ezeket mint közönség kontrollálom. Éppen azért szeretek ebben az együttesben játszani, mert nincs meg az a függés, amit például egy Piramis- vagy Beatrice-koncerten éreztem a zenészek és a közönség között. Ennek a hiányában viszont egy elég feszült viszony alakul ki a közönségünkkel. Nem ellenséges, de nagyon kritikus. Úgy jönnek el a koncertre, hogy „mutassátok meg, hadd lássuk”! Nem azt érzem, hogy szeretnének, inkább egy kicsit ellenem vannak. Valószínűleg nem látnak jobb megoldást, mint azt, hogy beüljenek a koncertre.
Én ezt szerencsés helyzetnek tartom, mert végre megszűnt az idejét múlt kapcsolat a zenész és a közönség között, hogy fellépett a színpadra a sztár, és azt be kellett kebelezni, vagy tönkre kellett tenni a saját életvitelén keresztül. Ez most nem így van. Jobban örülnék annak, ha elindítanánk az embereket valamerre.
Fontos számodra, hogy baráti viszonyban legyél a zenésztársaiddal?
Az úgynevezett barátaimmal nem jött össze ez a zenélés. Talán azért, mert egy túl közeli kontaktusban voltam velük. Úgy látszik, ahhoz, hogy valaki zenélni tudjon, kell némi távolság, és ebben az együttesben megvan ez a szerencsés távolság ahhoz, hogy együtt tudjon működni. Mindnyájan mások vagyunk, mégis egyvalamit csinálunk. Mindenkiből külön-külön összeadódik valami, a legellentétesebb elképzelésekből. A Jenő a dolgok motorja, ő az őrsvezető, én vagyok a nótafa, Kiss Laci meg a mókamester…
Kérlek, fejtsd ki pontosabban, hogy is gondolod te ezt a hivatás dolgot.
Nem érzem, hogy hivatásszerű lenne az, amit én csinálok. Egy pillanatnyi helyzet. Annyiból igaz a hivatás, hogy nem nagyon értek máshoz, mint a gitározáshoz, de ez csak azért van, mert így dolgoztam fel egy csomó más dolgot, ami velem történt. Ez volt az egyetlen lehetőségem erre, míg a Jenőnek vagy a Kamondy Áginak, vagy akár a többieknek több más lehetőségük is volt. Ettől talán egy kicsit úgy tűnik, hogy hivatásszerű, amit én csinálok, pedig nem az.
Azért kérdeztem, mert a hivatás néha olyan érzést kelt az emberben, mint egy könyörtelen parancs, hogy „ezt vállaltam, minden nehézség dacára”. Ilyenkor a legkisebb linkség is hatványozottan kínozza az embert. Egy elszúrt nap, egy kihagyott lehetőség. Lassan valamiféle felépítménnyé válik az ember lelkében, és kijelöli az útját, mit és hogyan kell csinálni. Nem tudom, hogy ez benned hogyan volt.
Nem így. Én eléggé el tudok lazulni.
Nem mondod ezt komolyan, Dönci!
Pedig gyakran megesik.
Te láttál olyan táncost, amelyik egyszerre lép a két lábával? Szláv táncokban ez előfordul, a figyelmedbe ajánlom. Ha rád gondolok, és megjelensz a lelki szemeim előtt, valami hasonló képet látok. Hogy te titokban nagyon mély tisztességgel csinálod a dolgaidat. Én ezt érzem belőled, de ha nem így van, azért szóljál.
Van ebben valami. De nem egészen így gondolom, mert nálam az, hogy ha sokat gyakorlok, az egy beindulás, és nagyon sok esetben kudarc-magatartás. Az az ember, akit egy csomó szar dolog ér, többet gondolkodik a saját helyzetén, mint az, akivel mindig csak fasza dolgok történnek meg. Ilyen értelemben egy kudarc-magatartás az, ha az ember beindul és gyakorol otthon.
Úgy érted, hogy ha azt csinálom, akkor nem kell tűnődnöm, mérlegelnem?
Mindenfajta tevékenységnek van egy butító hatása, beleértve bármit, amit munkának neveznek – és van kompenzáló hatása is.
Én nem éreztem rajtad a beszélgetésünk során, hogy úgy átment volna rajtad a Göncölszekér. Vagy talán nem esett róla szó?
Nem, nem esett szó ezekről, de elég kemény dolgok voltak.
A zenekar tagjai ezekről a dolgaidról mennyit tudnak?
Mondtam nekik, hogy voltak zűrök, de nem beszélgettünk róla különösebben, csak anekdota szinten a kocsmában. Ők persze másképp éltek. Szerintem nem az alakítja döntően az embert, hogy hogyan élt azelőtt. Csak hozzátesz vagy elvesz az emberből. Az a lényeg, hogy az ember abból mit tud kihozni, ami körülveszi.
A dolgaid a jelenkorban mennyire változtak?
Alapvetően nem változtak meg, csak nem kell annyit vitatkoznom egy portással, mint azelőtt, hogy engedjen be egy rendezvényre vagy bárhová. Könnyebben mennek a dolgok, de különben nem változott meg. Ugyanúgy élek, ugyanolyan anyagi körülmények között. Amikor leszereltem a katonaságtól, akkor utána hosszú-hosszú hónapokig betegállományban voltam. Aztán elkezdtem dolgozni kisebb megszakításokkal. Abból állt az egész nyár, hogy két hetet dolgoztam, két hetet nem. Mindig betegállományba kerültem. Ez így volt őszig, aztán télen otthagytam a munkát, akkor egyáltalán nem foglalkoztam semmivel.
Miből élsz?
Ezt így nem tudom elmondani. Pillanatnyilag szabadúszó vagyok, ami nagyon nehéz és zavaros helyzet. De nem tudok jobbat kitalálni. Ellébecolok, esetről esetre. Semmiféle fix kereseti forrásom nincs. Ha a rendőr igazoltat az utcán, akkor az orra elé nyomok a Balázs Béla Filmstúdióból egy papírt, hogy a Menyhárt Jenő filmrendező munkatársa vagyok. Jenő beadott egy filmtervet egy zenés filmre, és villámgyorsan szereztünk egy papírt. Kétszáztól négyszáz forintig terjed, amit fizetnek koncertenként. Működési engedélyünk nincs. A zenekar annyit hoz, hogy ki tudjam fizetni belőle a személyi kölcsönömet. Hat rongyot fölvettem a gitárra. Beláttam, hogy ha valaki zenekarban játszik, akkor kell egy gitár. Mondtam a Jenőnek, amikor hívott, hogy nekem nincs gitárom meg erősítőm, azt mondta, ne törődjek vele. Neki se volt, és mégis volt együttese egy évig. De igaza lett, mégis lett egy URH. Azt hiszem, a zenészek ezeket az anyagi dolgokat egy kicsit túlértékelik. Ha valaki tud gitározni, akkor bármin gitározik. Persze jobb a jó hangszeren játszani, ezt elismerem, sőt ha valakinek van pénze, és még kezdő, vegye meg a legjobb hangszert – csak nem ebből kell kiindulni.
Mondd, akkor végül is nem igaz az a kép, amit én magamban összerakosgattam rólad, hogy…
… nagyon tudatos vagyok és koncepciózus?
Nem a tudatosságra gondolok, hanem arra, hogy különböző kanyarok után megtaláltad a magad dolgát, és azt mondtad, hogy én márpedig gitáros leszek. Ez nem igaz?
Nem teljesen. Nem tartom ezt az együttest egy olyan megoldásnak, ami alapvetően változtathatna az ember életén. Szerintem ez úgy van, ahogy a rock and roll- meg a bluesgitárosokkal is volt: egyre jobban erjed a dolog, aztán fölfigyelnek egy-két emberre közülük. Tehát lényegében marad minden, ahogy volt. Úgy veszem észre, a blues nem abból táplálkozik, amiből egy hollywoodi karriertörténet, hogy emberek befutnak, aztán sztárok lesznek. Inkább abból, hogy nem remény meg hiedelmek alapján zenélnek, hanem a saját helyzetükből.
Egy néger nem azért kezd el muzsikálni Amerikában, hogy majd ő befut, sztár lesz, és dől hozzá a dollár és a csajok, hanem egyszerűen azért, mert ezt tartja a leghelyesebbnek. Nem kezd el reménykedni, hogy ez most jobb lesz attól, hogy gitározom, hanem egyszerűen csinálja. És amikor elmegy a show-businessbe, már nem az jön ki belőle. De ha megmarad a régi témái mellett, akkor viszont elhiszi neki az ember, amit játszik.
Hogy visszaérjünk a hivatás–kaland konfliktushoz: ezt azért kezdtem kérdezni, mert természetes feszültséget éreztem a két nézőpont között, és érdekelt az, hogy a zenekari tagok ezt hogyan dolgozzák fel, hogy megy át a közösbe. Te nem érzel ilyen feszültséget a zenekar tagjai között?
Ezt úgy fogalmaznám meg, hogy amatőr tendenciával kell dolgozni, de minél profibban. Minél nagyobb erőbedobással, minél nagyobb intenzitással. Nem abból kell kiindulnunk, amiből ezek az emberek, akiket látunk a zenészvilágban. Ezek mind sütögetik a pecsenyéjüket, és nem igazán izgalmas ettől, amit csinálnak. Alapvetően hamisan állnak hozzá a dolgokhoz. Nem úgy zenélnek, ahogy kéne. Kétféle módon lehet szerintem zenélni. Úgy, hogy az ember művészi öntudattal létrehoz valami művet, vagy pedig az ember tisztában van azzal, hogy benne van valamiben, hogy mi az ő története, és akkor azt ő úgy csinálja. Akár zenei, vagy akár más téren. Ez egy kicsit már a folklór irányába tolódik el. Vannak köztes állapotok is. Tény, hogy a rock and roll meg a blues ennek az egésznek az alapja. A zenekar már nem annyira tartja ezt fontosnak, mert ők elég ellentmondásosan viszonyulnak ehhez, s nekik a rock and roll egy eszköz. Én meg úgy benne vagyok.
Így értette talán Ági azt, hogy te mindent eljátszol?
Igen, mert ismerem a tradíciókat, és emiatt van egy rálátásom a jelenlegi helyzetre. Meg egy kicsit a jövőre.
Az ám, a jövőről olyan kevés szó esett!
A magam személyét illetően persze nagyon kevés, de hát ezzel nem is nagyon törődök.
Mondd, az nem jutott eszedbe, hogy taníts?
Nem, mert túl nagy kötöttséggel jár. Mert ott kell lennem időben, amikor a tanítvány megjelenik, s ha nem tetszik, vagy ha nem tartom tehetségesnek, akkor is tanítanom kell. Számomra semmi izgalmat nem rejtene. Az én gitártanárom hivatásszerűen tanított, jó tanár volt. A jazzgitározásban egész klasszul haladtunk. Néhány hónap alatt a standardokra funkciós vázakat építettünk fel, akkordszólókat, improvizációs meneteket. Mindenféle skálákat felraktunk egy adott menetre. Jó volt. Ha még néhány hónapig tanultunk volna ezzel az intenzitással, akkor a modern jazzig is eljutottunk volna. Hetente egyszer jött, és akkor gyakoroltam, mint az őrült, egy hétig. A tanáromnak megvolt az az előnye, hogy ő egy viszonylag semleges zónát választott ki a zenéből, a jazzgitározást, ami nem jár annyi indulati gubanccal. Ha én tanítok valakit, akkor nem feltétlenül jóra tanítom, hanem lehet, hogy rosszra. Nem bízom annyira magamban, hogy személyenként eldöntsem, helyesen tettem-e vagy sem. Nemcsak gitározni tanítanám meg, hanem a gitározással viszonyulni a dologhoz… ami egy kicsit teljesebb lenne, és ez lehet, hogy nem tenne jót neki.
Miért szakadt meg a tanulás?
Behívtak katonának, ott meg annyi volt a zenei tevékenységem, hogy a tiszti klubban játszottam a cigánynótákat. Azért, hogy hazaengedjenek. Négy hónapig tartott a katonaság.
Láttam múltkor, hogy klasszikus gitáron is játszottál. Tanultad?
Magamtól, persze. Nem szívesen állnék ki a közönség elé klasszikus darabokkal, mert nem követtem a klasszikus módszereket, hanem ahogy én jónak láttam. Érdekeltek ezek a régi mesterek, és játszottam őket magamnak. A műveik értelmét kerestem, nem azért, hogy másokat elszórakoztassak. Egyszerűen érdekelt, hogy Bach ezt hogy gondolta. Nem tanultam meg azt a szép technikát; úgy játszom, ahogy tudom. Persze nem is szól úgy, mintha a Szendrey-Karper játszana. Én nem is szeretem a gitármuzsikát, inkább az átiratokat. Gitárra nem találtak ki jó dolgokat régen. Inkább más hangszerekre, hegedűre, zongorára, s ha megoldható az átirat, akkor azt eljátssza az ember.
Ilyet csináltál is?
A Wohltemperiertes Klavierból átírtam az egyik prelúdiumot, de az eléggé kisipari vállalkozás volt. Én oktávváltással oldottam meg a dolgot. Egyszerűen érdekelnek ezek a művek, de nem vagyok előadóművész.
Szóval, akkor tanítás kizárva…
… jó, egyetlen srácot tanítok. Egy éve gitározik, meglepően gyors eredményeket ér el, csak hiányolom belőle azt, ami nélkül szerintem nem érdemes. Baromi ügyes, csak az egészből talán mégse lesz gitározás. Nem tudja összehozni az élményeivel, vagy nem történik vele semmi. Nem tetszik, ahogy játszik, csak azt látom, hogy baromi gyorsan halad, és nagyon tehetséges. De kicsit idegenül szemlélem, amit csinál.
Őt pénzért tanítod?
Nem. Az úgy van, hogy elpiázgatunk…
Azért gondoltam a tanításra, mert annyian tanulnak, és könnyen nyugalmat teremthetnél magadnak anyagilag.
Én nem keresem ezeket a nyugalmakat.
Jól érzed magad így?
Nem, nem érzem magam jól.
Nem gondolod, hogy ez egy álideológiához vezet? Úgyis savanyú a szőlő?… Hogy megteremtjük a feltételeit, hogy ne süssön a nap…
Ha valaki hozzám akar vágni egy milliót, én nem fogok ellenkezni, de különösebben harcolni se fogok ezekért.
Fűri Anna: És mi legyen a te üzeneted?
Úgy érzem, ha egy teljes személyiségkép egyénenként és csoportosan kialakul, akkor az már maga az üzenet. Ez legyen ott a sorok között. Az ember nem hirdethet meg egy programot az egereknek, nem is üzengethet nekik különösképpen. Nem adhat tanácsokat.
Hogy vélekedtek a nemzedékről? Szeretném ezt a kérdést újra és újra feltenni makacsul, mert úgy érzem, van mondanivalótok.
Individualista személyek vagyunk mindannyian. Még az Ági is. Ő a legkevésbé, meg a Péter, de egy ilyen ember hogy beszélhetne a saját korosztályáról?
Ha megfigyelitek, minden kollektív csoport nem annyira a virtuozitásra, az egyéni képességekre épül. Kivétel, amikor egy Jimi Hendrix képességeire épül fel egy csapat, és a többiek tudatosan alárendelik magukat annak az egyedülálló képességnek. Itt nem az egyéni csillogás a fontos, inkább a közös munka.
Individuumokban gondolkodom, nem pedig nemzedékben. Úgy gondolom, hogy a rossz értelemben vett kollektivizmusból származnak az ember identitászavarai. Éppen ez ellen védekezünk, amikor nem kívánunk senkinek a szószólói lenni, és a további munkánk előfeltételeit látjuk abban, hogy ezt csináljuk. Nem akarunk a nagyokosok szerepében tetszelegni, egyszerűen nem csinálunk semmi olyat, ami elvonná a figyelmünket az igazi feladatokról. Ezért nincs harcos-politikai íze sem az egésznek, mert ez a történet önmagáról szól. A mi helyzetünkről.
Az a műsor, amit játszunk, végül is a Jenő ego-tripje. A Jenőről szól, és mi, többiek ebben többé-kevésbé konstruktívan közreműködünk. Szerencsés véletlen, hogy a közönség eljön, és meghallgatja. Nemcsak a szövegek, hanem a zene miatt is. Jenő állandó kontroll alatt tartja ezt a folyamatot. Néhány szám esetében négy-öt verziót is kipróbáltunk, több zenét is írtunk rá, és a végén nem valami sokrétű, hanem általában nagyon egyszerű megoldás születik.
Ha valamit hiányolok az együttesből, akkor az talán az egymáshoz való ironikus viszonyulás, amit például a Bizottságban pompásnak és kitűnőnek tartok. Ez lenne még fontos azon kívül, amit az együttesben csinálok. Semmi más.
Fűri Anna: El tudnád fogadni az egyéni ragyogást?
Nem, én nem olyan alkatú ember vagyok. Jimi Hendrix egy nagyon sokoldalú egyéniség volt. Nemcsak egy gitáros. Ez már csak azért is elérhetetlen, mert nem tudok énekelni. A hangom nem egy szólista hang.
Nem gondolod, hogy az embert azért lesz individualista, mert bizonyos dolgokat nem tud elfogadni, bizonyos közösségekbe nem tud beilleszkedni? Itt az ok az érdekes a számomra. Kik vannak még rajtunk kívül? Nem is nagyon tudom. Vannak a diszkósok, vagy vannak a punkok? Amit például ragyogóan elmondtál az első zenekarodról, hogy miért nem feleltek meg a számodra.
Az egy világos helyzet volt. Nem szerettem őket.
Nem hiszem, hogy csak ez az egy helyzet tett téged individualistává. Nem hiszem különben, hogy az vagy. Ez kicsit szerep nálad szerintem.
A minimális kollektív munkában hiszek, mint ez az együttes. Ennyiben nem vagyok az. Hiszek abban, hogy összeadódhat egy műsor ilyen ellentétes személyiségekből is, mint mi vagyunk. Nem tudom, hogy ez érvényes lehet-e egy olyan emberre, aki eljön a koncertünkre, vagy egy bizonyos nemzedékre.
Az nyilvánvaló, hogy nem érzitek a ti közösségeteknek a veletek hasonló korú fiatalok közösségeit. Ha megpróbálnád elmondani, hogy miért nem, ennek nagyon örülnék.
Ez nálam nagyon egyszerűen zajlott le. Eljártam a jazzklubokba meg a rockkoncertekre, és ameddig úgy éreztem, hogy olyan pasik vannak ott, akiket bírok, velük tartottam. Aztán amikor már azt vettem észre, hogy nem olyanok járnak, akkor nem tartottam velük, és szép lassan elmaradoztam ezekről a helyekről.
Mit értesz azalatt, hogy nem olyanok? Mit nem szerettél bennük?
Modorossá vált a viselkedésük, a külsőségekre a kelleténél több hangsúlyt fektettek. Lényeg az, hogy az olyan emberek most egy kicsit elszigetelődnek, akik valami alapvetőt fontolgatnak magukban. Az ilyen emberek pincében csinálják a dolgot, míg mások a nyilvánosság előtt.
Na igen, de ez nemcsak előnyökkel jár. Fárasztó dolog, nem?
Én nem vagyok magányos, eljárok emberek közé, csak tudom, hogy mit gondoljak róluk. Vannak barátaim, de elég formális és nem a lényeget érintőek ezek a kapcsolatok.
Ha az ember vállalja azt, hogy ő egy individuum, és e szerint él, akkor ez egy kemény és szakadatlan harcot jelent. Semmi sem irritálja jobban a többi embert, mint az a magatartás.
Én a többi emberrel kidolgoztam egy többé-kevésbé hatásos viszonyt. A lényegtelen dolgokban együtt tartok velük, a lényegesekben meg nem. Ez az emberek közt élés előfeltétele: nem azzal kezdem, hogy nem tetszik, amit mondasz, hanem meghallgatom, hátha mond majd valamit. És ha nem mond semmit, akkor üres szavakkal viszonzom.
Ez akkor lenne érthető, ha tudnám, hogy kiről van szó.
Jöttek nekem például a new wave-es srácok ezzel az egész mozgalom dologgal, hogy ez most egy jelenség, és mi tartsunk össze, meg minden. Eleinte én is így gondoltam, hogy tényleg összetartanánk: írtam is együtteseknek dalokat, tehát zenéket, de szövegeket nem. Aztán először is azt vettem észre, hogy ők nem lettek jobbak azoktól a daloktól, másodszor meg úgy éreztem, hogy ez nem egy beatmozgalom, hanem valami egészen más, és nincs mozgalmi jellege.
Volt, aki ezt mozgalomnak értékelte?
Volt, aki tömegjelenségnek vette, és nagyon sokra értékelte.
Én senkivel nem találkoztam, aki azt mondta, hogy ez gyűjtőfogalom. Már hallottam, hogy „csöves vagyok”, „punk vagyok”, digó, popper, de hogy „újhullámos vagyok”, azt nem.
Az egy zenész volt, aki abból indult ki, hogy KFT-n, a Rollson keresztül a punkegyüttesekig ez egy tömegjelenséggé vált, és hogy mi most már tartsunk össze, csináljunk nagy fesztiválokat, lépjünk fel együtt, és hogy ez milyen klassz dolog. Szóval nem tudom, hogy a mostani srácokat mi izgatja.
Oké, viszont érdekli az, amit ti csináltok.
De mindenkit másért érdekel. És hogy miért, azt nem tudom.
Mi volt a véleményed a hetvenes évek elején a csövesekről?
Az, aki a Piramis-koncertekre eljárt? Talán ez dobta a felszínre. Nagyon érzékeny srácok voltak, csak nem tudták, hogy mit akarnak.
Nem tartoztál közéjük?
Azt tudom róluk, amit az újságokból olvastam. Ezek a srácok leszámoltak azokkal az illúziókkal, amik egy hippit vagy egy csövest jellemeztek.
Én egy kicsit korábbi eresztés vagyok. Az idősebb csövesek hippinek nevezik magukat. Köztünk is volt egy ilyen tendencia, hogy kutyákat tartani, meg ilyesmi, de dugába dőlt. Az én haverjaim között, akikkel tizenöt-tizenhat éves koromban barátkoztam, ez nem ment. Gyerekes próbálkozás volt. Őket váltották a punkok, generáción belül.
Ilyenekkel nem beszélgettél?
Nem. Beszéltem az ETA gitárosával, de vele sem punk dolgokról, hanem arról, hogy milyen gitárod van, meg hogy ki az a csaj, akivel láttalak.
A ti zenétek gyökerei valahol közösek voltak az ő zenéjük gyökereivel. Együtt indult az új hullám és a punk.
Én nem is tartom a mi együttesünket kifejezetten új hullámosnak, inkább valami korszerű rock and rollt játszunk. Volt egy punkegyüttes Magyarországon, a Spions, amihez némiképp kötődik, amit mi csinálunk. De azok egészen másfajta emberek voltak.
Szerintem nem sok köze van ahhoz, amit ti csináltok.
Ők indítottak el valamit itt Magyarországon, ami folytatódott például az URH-ban. Jenőre is hatott valamennyire. Szóval valami közünk mégiscsak van ahhoz. Amúgy a kedvenceim az ETA, a VHK és a Kretens.
Puritánok vagytok?
Kialakult egy túlzó véglete a rockzenének. A Mini, a Pink Floyd, a Yes együttes meg a Ian Anderson már klasszikus elemekkel ötvözték, szintetizálták a muzsikájukat. Egy idő után természetes ellenreakció volt a zenészek részéről, hogy egy ilyen redukált, ismétlődésen alapuló, viszonylag kevés zenei ötletet felvonultató zenét hozzanak létre. A Clash együttes egyik tagja mondta, hogy „nevezheted new wave-nak, nevezheted punknak, minden kifejezés bűzlik, nevezd hát rock and rollnak”. Ők alapvetően punk indíttatásúak voltak, de zeneileg egy kicsit többet tudtak, és volt egy fejlődési lehetőség már csírájában az együttesben. Én ilyen együttesnek tartom az URH-t is, akik ugyan nem voltak hangszeresen olyan fejlett szinten, de a zenéjükben már benne volt a jövő lehetősége.
Lehet azt mondani, hogy nincsenek nemzedéki érzéseid?
Nincsenek. Akkor voltak, amikor tinédzser voltam. Nagyon homályosan. Akkor voltak emberek, akikkel elmászkáltam, de azokkal sem kötődtem szervesen. Mindig volt egy-két haverom, akikkel érintkeztem másokkal.
Nem tudom ezt így nemzedékekre levezetni… Én mindig csak embereket ismertem, soha nem egy nemzedéket. Szűk rétegek, amiket észrevehettem, vagy észleltem. Az az igazság, hogy ha valahol már kialakult egy ilyen klikk, akkor én onnan már lekoptam. A velem egykorúak közé annyiból tartozom, hogy egyidős vagyok velük. Ha összejövök egy hatvan éves pasassal, aki valami olyat, mond, amihez közöm van, akkor nem mérlegelem, hogy hatvan éves.
Fűri Anna: Szoktál kapcsolatokat kezdeményezni?
Nemigen. A csajokkal is úgy volt, hogy általában valahogy ők teremtették meg. De megpróbáltam direktbe én is, de vagy nem sikerült, vagy ha igen, akkor utána kiderült, hogy nem volt olyan jó, mint ami magától létrejött.
Fűri Anna: És ha közelednek hozzád, akkor azt hagyod?
Persze, különben nem lennének ismerőseim. Jenőékkel például úgy ismerkedtem meg, hogy az URH lenn próbált a klinikán, engem meg a katonaság után ott kezeltek. Lementem a pincébe, gitároztam egyet, aztán ennyiben maradt a dolog. Jenő a tavasszal megkérdezte tőlem, hogy akarok-e velük játszani.
Véletlenül mondtad el ezt éppen akkor, amikor a kapcsolatokról beszéltünk?
Véletlenül. Ők éppen unatkoztak, nem próbáltak intenzíven, nem volt ott a dobos. Tulajdonképpen kíváncsi voltam, hogy milyen az a gitár, amin a Jenő játszik, hadd próbáljam ki. Idegesek voltak, mert jöttek oda más bolondok is, hogy „hadd gitározzak”, vagy „hadd énekeljek el egy dalt”. Akkor is volt fenntartás bennük, de aztán mégiscsak odaadták a gitárt. Bennem nem voltak gátlások, mert volt egy zeneterápiás csoport a klinikán, mi is lenn próbáltunk a pincében. Nem tűnt olyan nagy pimaszságnak, ha elkérem azt a gitárt.
Vajon a Jenőéknek a gitározásod tetszett, vagy te?
Szerintem a gitározásom, mert eleve fenntartással voltak az ottani emberekkel szemben. Aztán később már nemcsak ezért, azon az alapon hívtak el, hogy kell egy ember, aki kicsit spécibb. Valami színvonalasabbat akartak, mint az URH volt. Tudták, hogy azt a parttalan zenét már nem lehet folytatni. Jenő már nem nagyon akart gitározni; az első műsorban nem is gitározott egyáltalán, csak énekelt.
Én úgy vettem észre, hogy az első műsorban egy kicsit az Alice Cooper volt rá hatással, emiatt volt a közönségnek az a benyomása, hogy ez heavy metal zene.
Nem volt az szerintem. Hogy milyen volt, azt nem tudom. Valamit ott kitaláltuk a pincében. Van néhány szám, ami kifejezetten újhullámos jellegű, ilyen a Fiatal magyarok, de ezek nem is a legjelentősebbek, úgy érzem. Ez a szám amúgy úgy született, hogy a régi dobosunk, a Salamon András azt mondta, nem szeretné, ha minden hangszer egységes időegységgel dolgozna. Egy másfajta időegységet szeretett volna, egy olyat, hogy minden hangszer egy kicsit másképp, más időben szólaljon meg, mint az előző. A dob meg a zongora megadta ennek az alapját, és minden hangszer más időpontban jött be.
Fűri Anna: Melyik számot szereted a legjobban?
Nekem nincs kedvenc számom. Vannak számok, amelyek erősebbek a másik három-négynél. Tény az, hogy a Szabadíts meg…-nél, a Megalázó, durva szerelemnél vagy a Mocskos időknél feldobódik a közönség, és a Nincs sok időd már szerelemnél egy kicsit lehervad. Ezek ilyen szélsőségek. Vagy a Turistát sem veszi olyan jól… A Turistának a szövege nagyon jó, de zeneileg nincs jól megoldva.
Fűri Anna: Érzelmileg melyik?
Hát az erősebb részek, a Mocskos idők, a Megalázó, durva szerelem.
Fűri Anna: Melyik szám hasonlít a legjobban tehozzád?
A legtöbb ötletem a Harminchárom nevem voltban van, zeneileg.
Fűri Anna: Melyik lehetne olyan, mint egy festmény rólad?
Egyik sem. Az első műsor többek között azért sem sikerülhetett volna, mert rájöttünk: rossz módszer, hogy mindenki külön-külön írogat számokat. Kiderült, hogy azok lesznek a legjobb számok, amikor az egyik ezt képzeli, a másik azt, és akkor abból valami összejön. Az a legjobb megoldás, ha közösen dolgozunk. Idáig még mindig csak azok sikerültek igazán jól. Meghatványozódnak egymástól a dolgok. Egyik kitalál valamit, ami önmagában még nem is olyan jó, de ha már megszólal mellette valami más… Nekem arról már eszembe jut valami, ami neki nem jutott volna eszébe. Meg lehet figyelni, hogy minden jelentős együttesnél így van. Észre lehet venni, hogy amikor a Beatles együttes tagjai szólókarriert kezdtek, külön-külön már nem tudtak olyan jelentős dolgot csinálni. Nemcsak azért, mert megváltoztak az idők, hanem szerintem olyan alapvető dolgok miatt is, hogy külön-külön már nem jöttek úgy az ötletek, mint együtt.
Fűri Anna: Végül is van olyan, hogy „a csoport tehetsége”.
Igen, emberek, akiknek a személyisége szerencsésen találkozik. Ezek tehetsége több, mint a csoporttagok tehetségének az összege. Én nem értek máshoz, csak a zenéléshez. A dolgok döntő részét a Jenő intézi. Ő írja a szövegeket, ő köti le a bulikat, ő vállal adminisztratív kötöttségeket. Ő ehhez ért. Meg hát ez az ő története.
Fűri Anna: Nem tudom… Hadd mondjam, amit érzek: az ember néha egy kapcsolatban vagy akár egy házasságban is azt gondolja, hogy az az „ő története”. De nem hiszem, hogy ez így igaz. Nincsen olyan történet, ami a másik ember nélkül is az.
Vannak szerepek, amelyek egymás alá vagy fölé vannak rendelve. A mi szerepünk alá van rendelve a Jenőének.
Fűri Anna: Én ebben nem vagyok olyan biztos. Inkább mellé…
Szüksége van ránk. Lehet, hogy a hadseregparancsnok nem tud úgy lőni, de a mesterlövész tud, és felhasználja, mert nélkülözhetetlen. Ez ilyen alapon működik. Jenőnek nem kell annyira tudni gitározni. Én tudok lőni pontosan, és ő ezt felhasználja. Ez egyfajta zenei segédmunka. Mint a mérnök a gyárban, az is beleadja az egyéniségét vagy a tapasztalatait. Nem azonosítom magam mindenben az együttessel, tudom, hogy miért vagyok itt. Azért vagyok itt, mert körül lehet nézni, hogy kb. ki tud szövegeket írni. Kivel érdemes itt együtt dolgozni. És hát a Jenő az egyik, akivel érdemes. Nagyon kevesen vannak. Azért egy kicsit vicces is lenne, ha más együttesben játszanék. A Spenótban, vagy…
Te ott voltál azon a beszélgetésen, amikor a Laci megkérdezte, hogy mekkora mértékben vehet részt az új műsorban mint alkotó?
Ott voltam. Szerintem egyelőre a Jenőnek van egy viszonylag körvonalazott képe a mostani műsorról. Ebben a Lacinak három-négy száma feltétlenül helyet kapna, több már csak azért nem, mert felbontaná a műsor egységét. Szerintem ezt úgy lehetne áthidalni, hogy a Laci megírná azt a három számot, ami a műsor része lehetne, de ezzel nem állna meg az ő tevékenysége, hanem egyre több és több dolgot írna. Szövegeket elsősorban, amiket akármikor kidolgozhatunk, mivel van próbalehetőségünk. Csak a Laciban kellene egy kicsit több ambíciónak lenni. Az együttes megcsinálja, akár még a Jenő is ott van a próbákon. Én szerintem ki lehetne valami olyasmit alakítani… én például láttam egy külföldi showt Magyarországon, a Talking Heads és a Tom-Tom Club (1982) játszott. Tulajdonképpen ugyanazok a zenészek voltak a Tom-Tom Clubban, csak egy frontember hiányzott belőle. Lehetnének a Laci dalai a zenekar előzenekara, ugyanazokkal a tagokkal, egy egészen más szempontból megközelítve a dolgot. Tehát csinálhatnánk tulajdonképpen két műsort is, ez az én véleményem.
Az azért egy kritikus helyzet, mert a Laci is ír szövegeket. Szerintem viszont, ha őbenne ilyen ambíciók vannak, akkor csináljon tíz számot, és én nagyon szívesen segítek neki annak a tíz számnak a létrehozásában. Esetleg bevonhatnánk másokat is.
Abban igaza van a Jenőnek, hogy nem kívánja megbontani annak a műsornak az egységét. Mi többé-kevésbé mind segítségek vagyunk ennek az elképzelésnek a kialakításában, s ha a Kiss Laci meg kívánja bontani ezt az egységet, azt nem lehet ezen a módon. Csak úgy, ha ő kialakít egy teljesen független nézőpontot és műsort, de abban ő énekelne. Végül is barátok, az ő dolguk, hogyan intézik el ezt egymás között. Miután itt olyan számokról volt szó, amelyek még nem készek, nem lehet megítélni egyelőre, hogy milyen irányvonalat képviselnek, ez tisztán elvi döntés volt.
Régebben a Kiss Laci hónapokig gondolkozott egy szövegen, nagyon megrágta, hogy mit ír le, és idáig ez nagyon egyszerű volt, mert mindig írt egy vagy két dalt azalatt, míg a műsor összeállt. A konfliktus abból adódik, hogy a Laci váratlanul termékenyebb lett, és az elképzelései némileg függetlenek lettek a Jenőétől. Ez egy olyan dolog, amibe én nem tudok beleszólni, mert nem írok szövegeket. Hasonló igényeim nincsenek. Ezen akkor kellene gondolkoznom, hogyha én is elkezdenék szövegeket írni, de akkor valószínűleg kilépnék az együttesből…
Fűri Anna: Ha írnál, milyent írnál?
Hát… életeset.
Fűri Anna: Hasonlítana a Jenőére?
Nem, mert más ember vagyok. De el tudom fogadni a Jenőtől, amit ír, mert elhiszem neki.
Fűri Anna: Valahonnan kiindulhatnánk; azt mondod, hogy a Kiss Laci líraibb, mert ő olyan. Jenő inkább intellektuális…
Több humoros elemet tartalmazna az én szövegem. Egy kis iróniát önmagam felé is. És többet foglalkoznék hétköznapi jelenségekkel, mindennapi dolgokkal. Sokkal inkább a hétköznapok egyszerű tényeiből fogalmaznám meg a mondanivalómat, mint a Jenő. Ezt ő is tudja, erről már beszélgettünk.
Én azt hiszem, hogy olyan ponton van a zenekar, amikor forrnak a dolgok, és amikor a megújulás következik, és ezt ti magatok tudatosan el is határoztátok. Azért beszelünk erről, mert érdekel ennek a folyamatnak a jellege.
Ami engem ebből érint, az a zene.
Neked volt konfliktusod a zenekarban, amikor majdnem kiléptél?
Csak a belépés utáni időszakában volt… Nem voltam tisztában azzal, hogy mit akarnak a többiek. Mint közönség ismertem, de egészen más együtt dolgozni valakivel, és egészen más a produkcióikat szemlélni, vagy akár eljárni a próbáikra. Úgyhogy nem igazán tudtam, mit akartak, és akkoriban, azon a nyáron nagyon gyakran gondoltam arra, hogy kilépek. De ahogy egyre jobban megértettem, mi működteti őket, és miért csinálják ezt, annál inkább beletartoztam a csapatba.
Mi volt, ami kifelé taszított?
Egyrészt az idegenség érzése, másrészt meg zeneileg eléggé lehatároltnak tartottam akkor. Később, amikor már jobban megértettem ezt, nem volt annyira problematikus.
Fűri Anna: Nem hozta ki belőled a maximumot?
Akkoriban voltak a barátaim, akikkel akkor még nagyon komolyan vettem egy show-tervet. Ez aztán persze az ő akaratgyengeségük miatt maradt abba. Dilemmában voltam, vajon velük csináljam-e vagy az együttessel. Azon a nyáron párhuzamosan próbáltam mind a két helyen, és mondtam is, hogy még nem tudom. De aztán az a másik dolog magától legyengült és abbamaradt, míg ez egyre erősödött. Úgyhogy a dilemma végül már nem is volt valódi. Én a Jenőékkel való közreműködésem elején még érzelmileg sokkal jobban kötődtem a barátaimhoz, mint hozzájuk. Ez természetes. Akiket már évek óta ismertem, és az elképzeléseik sem voltak annyira idegenszerűek, szimpatikusabbak voltak.
Fűri Anna: Ki vagy te használva?
Ez nem egy olyan zene, ahol virtuozitásra lenne szükség.
Fűri Anna: Nemcsak technikailag, hanem mondjuk az alkotói készséged.
Úgy igen. Technikailag feltétlenül leépültem valamit. Viszont sokkal többet kell gondolkodni az embernek egy-egy ötleten, mint ott. Máshol sokkal kézenfekvőbbek a megoldások, és az improvizatív készség dönti el, milyen egy szám végső arca. Itt ez sokkal problematikusabb, inkább az agyával zenél az ember, meg az ösztöneivel, nem pedig a kezével.
Azon tűnődöm itt magamban, hogy ez a zenekar egy nagyon vakmerő programba kezdett a már emlegetett intellektuális harccal, amire magyar viszonylatban nem volt példa a rockzenében, ugyanakkor nagyon sok árnyalatában megfogalmaztátok a biztonságot.
Fűri Anna: Én azt hiszem, hogy ez csak az őszinteségnek egy mélyebb rétege. Valójában mindnyájan vágyunk a biztonságnak valamiféle formájára.
Más dolog a színpadon való biztonság, és más az egzisztenciális biztonság. Én az egzisztenciális biztonságra sokkal kevésbé vágyom, mint arra, hogy a színpadon biztos lehessek magamban és a saját képességeimben. Hogy az ember színpadon igazán biztonságban legyen, ahhoz tényleg többet kell tudni, mint amit ott produkál. Az ember egyszerűen nem érzi magát biztonságban, ha nem tud többet annál. Akkor nekifeszül annak a feladatnak, és a végén a kísérlet sem sikerül. De hát így a dolog lényegesen egyszerűbb.
Színpadra lépni elég kényes feladat, és hogy ha az ember attól tart közben, hogy kiröhögik, akkor talán ki is fogják röhögni. Ez egy természetes stresszállapot, amikor az ember színpadra lép, ami idővel csökken. A tizedik koncert után meg majdnem hogy eltűnik. Bennem eleinte egyéni volt ez a félelem, hogy sikerül-e eljátszanom azt, amit kell. Később meg egy kollektív félelem lett, hogy megszólal-e a cucc, a zongorista passzban lesz-e. Átalakult egy kollektív szorongássá, s ahhoz, hogy az ember ezeken átlendüljön, kell valami stabilitás. Hogy megbízzon magában meg a képességeiben. Ez a rutin fontossága.
Fűri Anna: Zablán kell magad egy kicsit tartani?
Ahhoz, hogy jó legyen a dolog, ez kell. Engem nem nyomaszt. A mostani helyzet annyiból iskola, hogy meg kell tanulnom másokkal együttműködni. Ezekre egyébként kudarcokon keresztül jöttem rá. Elég jól gitároztam tizenhét éves koromban, és ez nagyon kevesek számára volt élvezhető, mert egy teljesen egyéni, elvarázsolt világ volt egy parttalan muzsikálásban. Ez mind jellemző rám. Ha az ember tisztába jön azokkal a határokkal, amelyekre képes, és létrejöhet egy belső fejlődés egy zenekar kapcsán, akkor azért csinálja. Idővel megérlelődik talán annyira, hogy csinál valami saját dolgot. De ezen még kár gondolkozni. Korai erről beszélni, ennek meglesz az eredménye úgy a jelenben, mint a jövőben. Mert az a tapasztalatom, hogy az együttműködésből jönnek létre a jó dolgok.
Fűri Anna: Most lehet, hogy hülyeséget kérdezek, ne nevessetek ki. Ki a Jenő ellenpontja a csoportban?
Mindenki az ő ellenpontja.
Fűri Anna: Abban az értelemben kérdezem, hogy kijöjjön a dinamikai egyensúly. Mert ha túl nehéz az egyik oldala, akkor csak úgy lehet egyensúlyban tartani, hogyha még valaki komoly erőt bedobva megpróbálja kompenzálni.
Ez nagyon egyszerű. A Kiss Laciról már beszéltünk, ő egy lírai érzéseken alapuló tendenciát képvisel a Jenővel szemben. Amíg a dolgok erősítik egymást, tehát a Jenő minket és mi a Jenőt, addig együtt vagyunk. Hogyha gyengítenénk egymást, már nem lennénk együtt.
(Köszönet Metzker Gábornak.)
