dokumentő #07 // a Kisz Filmstúdió koncertfelvételeinek nyomában Fazekas Bencénél

Sorozatunkban főleg a ’80-as, ’90-es évek magyar újhullámos zenekarairól mutatunk be dokumentumokat, ezúttal A KISZ Kísérleti Filmstúdió fennmaradt felvételeit – háttérsztorival.

Hirdetés

A magyar újhullámos zenekarok a ’80-as években nem kaptak szereplési lehetőséget a TV-ben, így azok koncertjeiről filmfelvételek sem igazán készültek, csupán VHS-re rögzített anyagok maradtak ránk. Film nyersanyagra való forgatás csak azon kivételes alkalmakkor valósult meg, amikor a zenekarok fellépései egy nagyjátékfilm részét képezték. Volt azonban a Magyar Televízió berkein belül egy kísérleti műhely, aminek tagjai profi minőségben, módon rögzítettek néhány koncertet. Ezek a felvételek el is tűntek, meg nem is. Egy-kettő közülük eddig is ismert volt, néhány viszont most kerül először a nyilvánosság elé Fazekas Bence, MTV Nívódíjas rendező-operatőr jóvoltából.

Hogyan kerültél a filmes szakmába?

Erdőmérnökként végeztem Sopronban, utána viszont feljöttem Budapestre, mert tudtam, hogy filmezéssel szeretnék foglalkozni. Eleinte egy erdészeti tervezőirodában dolgoztam tervezőmérnökként, majd a filmgyárban találtam munkalehetőséget. 1981-ben a televízióban indult segédoperatőr tanfolyam, bekerültem, mert addigra már volt annyi tudásom, meg elszántságom, talán látszott is rajtam, hogy komolyan gondolom. Már a tanfolyam alatt külsős segédoperatőrként kaptam munkát, majd 1983-ban felvettek a Színház és Filmművészeti Főiskola film- és TV rendező-operatőr szakára, és ekkor „államosítottak”, azaz belsős lettem a tévében. 1986-ban végeztem, azóta folyamatosan filmezek, illetve már vagy tizenöt éve tanítok is – a Budapesti Metropolitan Egyetem Kommunikációs Szakán – magyar és külföldi hallgatókat a vizuális kommunikáció alapjaira. Nyugdíjazásomig a többször nevet váltott MTV-nél dolgoztam, összesen harmincöt évet. A később megalakuló kereskedelmi csatornákhoz nem csábultam el, addigra már nyilvánvaló volt számomra, hogy azokat az értékeket, amik miatt otthagytam a mesebeli erdőmérnök szakmát, csak egy közszolgálati csatorna tudja képviselni. Mára sajnos a gyakorlat azt mutatja, hogy egyre kevésbé, és ez nem csak hazai tapasztalat. Mindenesetre volt alkalmam rengeteg műfajban kipróbálni magam, ami folyamatos megújulást követelt. Én nagyon szeretem a kihívásokat, ilyen például a sportesemények közvetítése. Gondolj csak bele, milyen reflexeket és koncentrációt igényel, hogy egy százhússzal megküldött jégkorongot lekövess a kamerával közeli képben. Más képességeket igényel a zenés klippek műfaja, a dokumentumfilm, a színházi közvetítés, egy magazinműsor, hogy csak néhány műsortípust említsek, mást, ha operatőr vagy, és mást, ha éppen rendezel, vagy ha mindkettő te vagy, sőt, ha te magad írod is a történetet. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy sokáig nagyon sokféle műsort készíthettem, és jó ideig nagyon szabadon dolgozhattam. Legjobban azt szerettem, ha valamit a semmiből kellett fölépíteni, amikor új műsorokat indítottunk el, stábokat formáltunk meg. Volt alkalmam máig működő tévécsatornák elindulását is menedzselni, a kollégákat megedzeni arra a szükséges szakmai és technikai fegyelemre, aminek a betartásával baj esetén is meg tudják hozni a helyes döntést

Mesélnél a KISZ Kísérleti Filmstúdióról?

A Magyar Televízió égisze alatt működött, nyilván a Balázs Béla Stúdió mintájára alakult, ami a filmeseknek egy kísérleti műhelye volt, az MTV magának is akart egy hasonlót, akkoriban B. Révész László, Balázs Béla-díjas dokumentumfilm-rendező vezette. A tévén belül a Fiatal Művészek Stúdiója volt az, ahol a már végzett főiskolások alkothattak, a KISZ Kísérleti Filmstúdió pedig nyitva állt minden tévés dolgozó számára, akikben buzgott az alkotóvágy, lényegében a főiskolát nem végzetteknek volt az alkotóműhelye. Én ’81 tavaszán kerültem oda, akkor már működött, ősszel már az első filmemet forgattam. Egy jól működő műhely volt, hetente vetítésekkel, műhelymegbeszélésekkel, értékelésekkel, ami nem volt idegen tőlem, mert előtte még mérnök koromban a Szomjas Gyuri által vezetett Kőbányai Filmstúdiónak voltam tagja. A tévében már egy kicsit komolyabbnak tűnt az egész, mert hogy a tévé állt mögötte.

A tévében lementek a KISZ Filmstúdió alkotásai?

Voltak ilyenek, de az itt született alkotásoknak nem az volt az elsődleges céljuk, hogy adásba kerüljenek, hanem a kísérletezgetésre módot adó fórum volt.

Milyen bázis állt a Stúdió mögött?

Alapvetően jó körülmények között dolgoztunk. Kellett filmnyersanyag, meg ugye laborálni, szükség volt kamerára, ami nem volt olyan egyszerű, mint most, hogy fogsz egy telefont és máris Oscar-díjas filmet forgatsz. A produkciók filmtekercsre készültek, százhúsz méter /400 feet/ volt egy dobozban, ami közel tíz percet jelentett – tizenhatos filmről beszélünk. Nagyon meg kellett tervezni azt, hogy melyik jelenetet, milyen tempóban, hogyan veszed föl. A szellemi erőfeszítés – amit az előtt teszel bele, mielőtt megnyomod a gombot – látszik ezeken a felvételeken. Egy mai digitális felvételen látod, hogy össze-vissza mindenki megfontolás nélkül rögzíti az eseményeket, ez régen nem így volt, a filmnyersanyag „imperialista” dollár import volt, tehát minden egyes méter számított, a forgatásra már felkészülnek kellett lenni. Az elfogadott tévés produkciókra kódszám alapján kiírtak a raktárból nyersanyagot, tehát a központi költségvetés biztosította azt, hogy mondjuk egy gyerekműsor kapjon százhúsz méter tekercset. Ha ügyes voltál, akkor ebből megmaradt húsz-harminc, és ezeket már nem kellett visszaadni, tehát összegyűlt valamennyi úgynevezett resztli maradvány. Sokszor ezek a maradékok voltak azok, amikre a KISZ Stúdió kísérleti produkciói készülhettek. Maga a Stúdió is rendelkezett kódszámadási lehetőséggel. A kódszám azért kellett, hogy bekerüljön a film rendszerbe, mehessek vele a laborba, igényelhessek hozzá vágószobát, vágót, és egyáltalán nyoma legyen annak, hogy mi történik.

KISZ, mint Kommunista Ifjúsági Szövetség… volt bármilyen nyomás, elvárás, cenzúra a tartalmakat illetően?

Az égvilágon semmi. Azt csináltunk, amit akartunk. Nem voltak felettünk pártemberek, nem szólt senki bele a munkánkba. B. Révész László szerint csupán azért volt ez a neve, mert így működhetett. Egyébként a Stúdió Nívódíjat is kapott.

Milyen ismert alkotók kezdtek még itt?

Fehér György, Szirtes András, Zsigmond Dezső, Martinidesz László.

Hogyan indult a zenei sorozat?

A Stúdióban voltak emberek, akik rajongtak ezekért az újhullámos zenékért, nyilván érezték annak a súlyát, hogy itt történik valami, ami dokumentalista fejjel nézve is fontos jelenség. Ők inkább rendezőasszisztensnek, rendezőnek készülő fiatal emberek voltak, szervezéshez, gyártásvezetéshez értettek és kellett valaki, aki meg tudja fogni a kamerát, tud éles képet csinálni, képet komponálni, netán helyesen exponálni is. Mozgott bennük, hogy ezt meg kéne csinálni, csak ők nem tudták volna leforgatni, így hívtak engem. Minden forgatás egy jó szakmai gyakorlat és amúgy is egy csapat voltunk, együtt jártunk bulizni, filmklubba, az FMS-be, úgyhogy benne voltam, összeállt a stáb. Nekem ott kellett lenni néhány koncerten ahhoz, hogy tényleg átjöjjön az, hogy mi ez az egész és miért fontos dokumentálni, ugyanis én zeneileg egész máshonnan jövök, és amikor évekkel korábban hozzám került egy URH kazetta, egyáltalán nem voltam lenyűgözve. Először nehéz volt elfogadni, hogy itt nem Robert Fripp, vagy egy Hendrix szintű gitározást hallok, de azt mégiscsak lehetett látni, hogy valami hihetetlen jó energia jön ki belőlük. Idővel megszerettem, és utána már magam is akartam csinálni. Megértettem, hogy ne azt várjam, hogy marha nagy zenei élményem legyen, hanem itt valami nagyon speciális, magyar életérzés fogalmazódik meg. Az viszont nagyon ott van.

Milyen zenéből jöttél?

A kemény, jazzes, hard rockos vonulatból. Nagyon hamar Jimi Hendrix-rajongó lettem, persze John Mayall, a Cream is a kedvenceim voltak, elbűvölt Roland Kirk szaxofon-játéka, ahogy egyszerre két hangszert szólaltatott meg, aztán a Blood Sweat and Tears, a Chicago, King Crimson, a Yes és a Pink Floyd által jellemezhető zenei világ varázsolt el. A bátyám hívta fel a figyelmemet arra, hogy itthon is van hozzájuk mérhető jó zene, mégpedig a Syrius. Úgyhogy én vagy tizennyolc-húsz koncertjükön voltam. Aztán a Mini, kisebb-nagyobb Rákfogók, satöbbi. A Syriust kétszer is leszerveztem Sopronba az egyetem sportcsarnokába koncertezni. Ennyire bennem volt ez a zene, meg egy kicsit az is mozgott bennem, hogy olyat mutassak, ami Sopronban még nem volt, olyat, ami tágítja a nézőpontjukat.

Vissza a koncertfelvételekre… Hogyan ment a forgatás?

Három kamerával forgattunk, a hangmérnök Murányi Laci volt. Az operatőrök általában Szabó Robi, K. Nagy Lajos, és én voltunk. Besegített a szervezésbe még Váczy László, Vízi Gábor volt a gyártásvezető, volt velünk világosító is, de sajnos a nevére nem emlékszem, pedig az akkori filmek alacsony érzékenysége miatt lámpák nélkül semmire sem mentünk volna, Bodnár Tamás és én rendeztük.

És miket vettetek föl?

Egy Bizottságot az Egyetemi Színpadon 1984-ben. Európa Kiadó koncertet több alkalommal is, ’83-ban az elsőt a Bercsényi Klubban, ’84-ben pedig akkor, amikor Sós Mari forgatta a Városbújócska című filmjét. Akkor az operatőr Szabó Gáborral bevilágítottak, és létrehoztak egy komoly színpadképet a Jégcsarnokban. Amikor nem forgattak, akkor a többi nótát mi fölvehettük ugyanabban a fényben. Remek lehetőség volt arra, hogy Jenőék megkapják a jó technikai eszközöket és körülményeket. Mindkét Kiadó-koncert alkalmával interjú is készült Jenővel. Aztán a Kinizsi utcában volt az Avantgarde Fesztivál 1986-ban, azt is felvettük. Ezekre emlékszem, de lehet, hogy volt más is.

Mi lett a felvett anyag további sorsa?

Bodnár Tamás volt az a rendezőasszisztens, aki ezt a zenei sorozatot vitte leginkább, de ő hamar kikerült a tévéből és én örököltem meg asorozat menedzselését. Összevágtuk a koncerteket, a Kiadóra és a Bizottságra koncentráltunk, a többi zenekar felvételét félretettük, hogy majd folytatjuk, tisztességes filmmé rakjuk össze. De mielőtt ez megtörténhetett volna, a sors fintoraként, az összes felvett koncert anyagát kidobták.

Kidobták?

Ezek a koncertfelvételek ’83 és ’86 között készültek, aztán jött a történelem, felgyorsultak az események. Nem csak a rendszerváltozásra gondolok, hanem személyes viszonylatban is: 86-ban végeztem a Filmművészeti Főiskolán, utána elképesztően sokat dolgoztam, három-négy évig nem mentem szabadságra, mert sokat utaztam és sokféle filmet forgattam. Nekem az, hogy elmegyek egy másik országba forgatni, maga volt a szabadság, tényleg nem nagyon álltam le, reggel hattól éjjel egyig dolgoztam. Volt olyan eset, hogy úgy szerveztem meg a dolgokat, hogy az USA-beli forgatásból, hazafelé repülve én Rómában kiszálltam egy autót bérelni, amivel San Marinóba mentem, mert ott már várt egy másik stáb, hogy egy nemzetközi motoros találkozóról forgassunk filmet. A világ a nyolcvanas évek végére elkezdett izgalmassá válni, muszáj volt benne jelen lenni. Így a felvett koncertek filmtekercseit félreraktuk, mert sokkal fontosabb volt az akkori erőfeszítés annak érdekében, hogy a média tényleg fontos dologról beszéljen, hogy megteremtsük a lehetőségét annak, hogy a televízió tényleg a független információközlő médium szerepét tölthesse be. Ezért dolgozni kellett, harcolni kellett és naponta bizonyítani a hitelességünket azzal, hogy nem infantilizáljuk se a nézőt, se a riportalanyt, hanem hagyjuk elmondani azt, amit ő akar, és nem húzogatjuk ki a szálkákat a mondataiból, hogy nehogy valaki megsértődjön. Ezt a nagyon mélyen beépült reflexet igyekeztünk kiirtani. Lehetett és kellet harcolni, hittük, hogy másképp is lehet élni, viselkedni, gondolkodni, kommunikálni. De vissza a tekercsekhez… miközben valahol a Pannónia Filmstúdió területén, a Reggel című műsorral bíbelődtem, az alatt bent a TV Székházban a vágószobát, ahol eddig a filmvágóasztal volt, úgy döntött valaki, hogy – követve a technológia filmről videóra való átállását – Beta vágószobává alakítja át, és az ott levő filmtekercseket egyszerűen kidobták. Ezek között voltak a mi a koncertfelvételeink is. Egyszer bementem a székházba, és döbbenten láttam, hogy nemhogy a polc nincs ott, amin ezek az anyagok álltak, hanem az egész vágószobát kidobták: szabályosan jöttek a melósok és ment a kukába az egész. Kicsit harakiris életérzésem támadt, merthogy a vágószoba számomra egy szentély volt, onnan ellenőrizetlenül elvileg semmi nem kerülhetett ki.

De várjunk, hiszen valamennyi koncertfelvétel mégis megmaradt.

Azok nem az eredeti filmtekercsek.

Hanem?

A ’90-es évek elején volt egy ilyen nekibuzdulásom, hogy fejezzük be, és igazi, vetíthető filmet csináljunk ezekből, és újra elkezdtem foglalkozni a KISZ-es koncertfelvételek ügyével, de a TV már egyre kevesebb produkciót finanszírozott, így egyedül a pályáztatás maradt. De ahhoz, hogy pályáztatni lehessen, ahhoz meg kellett volna mutatni a bizottságnak, hogy mink van, és ehhez be kellett volna ülniük a vágószobába, megnézni az eddigi anyagot, és a támogatás elnyerése után tudtuk volna tovább vágni a koncerteket… ez macerás lett volna, de valahogy mégis ki kellett juttatni a székházból elbírálásra ezt az anyagot. Végül bevittem a Hi-8-as as kamerámat és a vágóasztalon elindítottam a koncerteket, a képernyő elé állítottam a kamerámat és lefilmeztem a képernyőt. Ezek maradtak meg. Ezért látható a felvételeken, hogy a sötétebb részeknél becsillog a vetítő képernyője.

Lett bármi utóélete a zenei sorozatnak?

Menyhárt Jenővel csináltam egy interjút miután hazajött Amerikából. Úgy gondoltam muszáj vele foglalkozni, megkérdezni, hogy miért ment ki, miért jött vissza, mi változott, mire jutott… ezek ugye fontos információk lennének akár az egész KISZ-es sorozat történetéhez. Sok mindent végigbeszéltük, meg is van valahol az interjú, sajnos a közeljövőben biztos nem fogom tudni összevágni, de talán egyszer az is publikus lesz.

Most min dolgozol?

A kisebbik fiam Ábel, kortárs zeneszerző, és megszervezett egy nemzetközi tábort, aminek a végén a koncertet felvettük három kamerával, ezt kell majd megvágnom.